Szabad Újság, 1992. április (2. évfolyam, 78-102. szám)
1992-04-07 / 83. szám
Szabad ÚJSÁG 1992. április 7. A DonnáI aratott a halál Öt esztendő a pokolban Egy boldog óra rövidebbnek tűnik, mint egyetlen gyötrelmes perc. Ráadásul a boldog óra elszáll, a feledés homályába süllyedhet, a gyötrelmes perc emlékét viszont kölöncként egész életén át magával cipeli az ember. A szenvedésből egyetlen perc is végtelenül hosszú lehet. Azok a (magyar) katonák, akik élve kikerültek a Don menti vérzivatarból', elmondhatták: kikerüitek a pokolból! örültek, ujjongtak, azt hitték, nagy baj ezek után már nem érheti őket. Ám hamar rá kellett ébredniük, hogy tévedtek. De mennyire tévedtek! A hadifogságba kerülök az orosz lágerekben a poklok kínjait élték át. Fáztak, éheztek, szenvedtek. A táborokat őrző farkaskutyákat a nagy hidegben fűtött helyiségekbe terelték az őrök; a rabok viszont közel mínusz ötven fokos hidegben is jéghideg fakalyibákban vacogtak, dideregtek. Az a fogságban, a táborokban átélt idegőrlő, testroncsoló időket. S nem szabad hallgatniuk, mert a gazságokban bűn lenne eltitkolni. . MOLNÁR ISTVÁN például kereken öt esztendőt töltött orosz földön. Csapatával 1942. július hetedikén indult a frontra, egyenesen a Don folyóhoz vezényelték, 1943. január huszonötödikén hadifogságba esett, s csak öt kínkeserves év múltán, tengernyi szenvedés után, 1947. július hetedikén jutott haza, Ipolybalogra, szeretteihez. A vékonydongájú legény számára nem hozott szerencsét tizenharmadika Tényleges katonai szolgálatra mintegy tizenöt kilométerre szülőfalujától, 1941. október tizenharmadikán Balassagyarmaton kellett jelentkeznie. A következő év derekán ki vitték a harctérre. Egy hétig utaztak, míg a fronton találta magát. Kurszktól a Donhoz indultak. Gyalog vágtak neki a mintegy háromszáz kilométeres útnak. Réteken, erdőkön, mezőkön át mentek. Szinte megállás nélkül gyalogoltak. Ot nap után a Don-kanyarhoz értek. A folyónál akkor már a fegyverek felesegettek egymással, komoly harcra, összecsapásra azonban még nem igen került sor. Aztán a németek döntő támadásra szánták el magukat. Maguk előtt terelték „csatlósaikat“ is. A mindent elsöprő ütközetre október kilencedikén és tizedikén került sor. A katonák gabonaföldön lapultak, amikor megindultak a német harckocsik. A halálosztó szerkezetek átgázoltak a megbúvó honvédeken is. A rozstáblában a halál aratott... „ Kárpótolható egyáltalán a termérdek szenvedés?" ember nem számított, a halottak helyébe jöttek újabbak, mások; emberirtársra képzett vérebekhez azonban még az országokat végigtaroló, végiggarázdálkodó Vörös Hadsereg harcosai sem igen tudtak egykönnyen hozzájutni ... Azok az elhurcoltak, akik túlélték a poklok poklát, elmondhatják:- Másodszor is megszülettünk! Aztán hazajöttek, ám idehaza csak titokban beszélhettek az átélt borzalmakról, mert itthon már „tombolt a béke", épült a szocializmus. A „dicső" Szovjetunióról alakulgató, alakítgatott (eszmény)képbe pedig nem fért sehogy a „málenkij robot“, a „sok kis Gulag“, hogy „felszabadítóink“ kegyetlenkedésben sokszor felülmúlták a legvérszomjasabb náci hóhérokat is. A fogolytáborok lakói akarva, akaratlanul ott bábáskodtak az állam újjászületésénél, heteken, hónapokon, sőt éveken át verejtékükkel, vérükkel, könnyeikkel, erejük utolsó cseppjével építették a szocializmust. A hallgatásra kárhoztatott tízezrek azonban nem felejtették el megrázó élményeiket. Legnagyobb bűnük talán az volt, hogy túlélték a szörnyűségeket. Igaz, fogvatartóik mindent elkövettek, hogy ne szenvedjenek túl sokáig. A koncentrációs táborok kiszolgáltatott, védtelen, s többnyire ártatlan hadifoglyaiból a felvigyázók utolsó csepp erejüket is kipasszírozták. A titkosnak hitt békebeli szovjet halálgyárak esztendőkön át megbízhatóan, kifogástalanul üzemeltek, s nyomorékokat, meg hullahegyeket „termeltek". A „lágermalmok“ lassan, de biztosan őröltek. A hadifoglyoknak szavuk, joguk nem volt, örülniük kellett, hogy egyáltalán életben maradhattak! Most túlélők - újra és újra - elmesélhetik, hátrább vígan dáridóztak, lakmároztak. Visszavonuláskor aztán felgyújtották a raktárakat. Az égig ért a szalonnahegyek lángja... Először az ágyúk szólaltak meg. A lövedékek felszántották a terepet, alaposan megritkították a sorokat. Storosevót könnyen, gyorsan el is foglalták az egyesített csapatok. Elérték a folyót is, ám a Don kanyarulatába már nem tudták beverekedni magukat. Vereségre akkoriban még senki sem gondolt! Pedig röpke néhány óra alatt rengetegen elpusztultak. Molnár István századából mindöszsze 25 ember maradt sértetlen, harminchármán meghaltak, százan pedig eltűntek vagy megsebesültek. A harmadik napon az oroszok már repülőgépekről is vadásztak rájuk, géppuskázták őket. A magyar katonák a közeli kréta hegy oldalába vágtak barlangokat maguknak. A németek azonban rájuk csaptak, elfoglalták az üregeket, a hadfiakat pedig a síkságra irányították. Reggelre hó lepte be a vidéket... A csapatok bunkerekben éltek. A fedezékeket és a futóárkokat a németek a zsidókkal ásatták ki. . A katonák naponta egy ízben, rendszerint este kilenc óra felé kaptak enni. Főleg a tél közeledtekor már szinte kizárólag káposztaleves meg kevéske kenyér volt az eledel. A gyenge koszttól az emberek hamar lesoványodtak, legyengültek. Az élelemért tartókra az orosz mesterlövészek nagy előszeretettel lövöldöztek. Minden étkezés alkalmával volt halott. Az igazi pokol 1943. január tizenkettedikén kezdődött. Nagy hidegek voltak, a csata hajnalán mínusz harmincöt fok. Az utánpótlásraktárakban volt téli holmi, meleg alsóruha, meg kabát, bakancs, s sokféle eleség, kolbász, szalonna és bontott csirke is, a bakáknak mégis vékony ruhákban kellett majdnem étien - szomjan dideregniük. A katonák vacogtak, koplaltak, a tisztek pedig néhány kilométerrel A fiatalember akkor tizedes volt. „Á, oficír" - dörzsölte össze elégedetten a két tenyerét, jó fogás volt, s közben talán arra g'ondolt, hogy haditettéért esetleg néhány nap rendkívüli szabadságot is kap. A katonák a legközelebbi faluba, a tisztjeikhez kísérték a foglyokat. Istvánnak addigra szerencséjére sikerült rangjelzéseit letépkednie. Egy őrnagy hallgatta ki, majd asztalhoz ültette, s a németektől szerzett hadizsákmányból származó élelemmel megvendégelte a legrosszabbra számító legényt. Később kísérővel a frontvonal mögé indult. Egy helyen cédulát nyomtak a kezébe és magára hagyták. Davidovkán kellett jelentkeznie. Nem mert megszökni, az induláskor ugyanis a lelkére kötötték, hogy „véletlenül“ se térjen, le az útról, mert könnyen golyót kaphat a fejébe. öt napig menetelt étlen-szomjan, mindenféle őrszemélyzet, vagy vezető nélkül. Éhségét hóval csillapította. A településeket elkerülte, szóbeszéd tárgya volt a magyar honvédek között, hogy a foglyokat a parasztok kifosztják, levetkőztetik, s pőrén a hóba lökik... ,,A lágerben a víz Is drága kincs volt“ Majd délután három óra tájban hirtelen csend lett. A szívdobogást is lehetett hallani. Majd egyszerre rengeteg orosz lepte el a vidéket. Lehetetlen volt a hatalmas tömeget megállítani. Molnár István is menekülni akart. A visszavonuló németekhez szeretett volna csatlakozni. A tisztek azonban nem akarták befogadni. Végül azonban egyiküknek megesett rajta a szíve.- Ha segít csomagolni - mondta -, velünk maradhat! Kisebb-nagyobb táskákat cipelt ki az épületből. A gramofonra különösképpen kellett vigyáznia! Az oroszok eközben teljesen körbezárták a német-magyar sereget. Az éj leple alatt azonban vagy ezer embernek, egy szoroson keresztül sikerült kimenekülnie, észrevétlenül kicsusszannia a gyűrűből. Derékig ért a hó, csak a letaposott úton mertek haladni. Pár órára egy parasztházban vackolták el magukat. Hajnalban golyózáporra ébredtek. Molnár István huszonhárom éves fiatalember volt, futni meg nagyon tudott ... Különböző járművek meg menekülő katonák lepték el az utat. Egy tiszt lefülelte a menekülőket és mindannyiukat visszaparancsolta a tűzvonal felé. Messzire azonban senki sem ment. A balogi legény példának okáért éjszakára néhány társával egyetemben egy viskóban húzta meg magát. Reggelre rajtuk ütött két orosz hírvivő. Az egyiknek István váll lapján állapodott meg a tekintete. Davidovka gyüjtötábor volt. Itt István zsebkését elcserélte egy szem sültkrumplira. A gyermeköklömnyi gumót héjastól behabzsolta. Másnap a foglyokat vagonokba terelték. Az ajtókat a fegyveresek lelakatolták, az ablakokat bedrótozták, ötvenötén kerültek egy kocsiba. Három napig utazott a vert sereg. Az út során mindössze egyszer kaptak enni. A vagonnyi hadifogolynak egyetlen kenyér és egy kanál cukor jutott. Erdő mélyén állt meg a rabokkal a szerelvény. A láger, ahová kerültek, eredetileg orosz kiképzőtábor volt. A foglyok föld alatti termekben laktak, ötszáz személy került egy helyiségbe. A bunkerban jéghideg volt. István hat hetet töltött a lágerben. Gsak kétnaponként jutott némi élelemhez, húsz ember kapott egy kenyeret. A legerősebbek, legkiismeretlenebbek felfalták az ennivalót, a többiek pedig éhezhettek tovább. Hóiéból főztek levest maguknak. Csajka nem volt, rozsdás konzervdobozokkal merték ki az üstökből a forró folyadékot. Egy hónap után egy ízben egy vagon burgonyát is kapott a láger. Az egész készlet mosatlanul került a kondérokba. Másnap mindenkinek három kanál „sárleves" és egy apró krumplikocka jutott. Németek, zsidók, magyarok, románok, olaszok szenvedtek a föld alatti „lakosztályokban“. A láger húsz hatalmas bunkerból állt. Naponta közel kétszázan haltak meg a hadifoglyok közül. Sírásással senki sem bajlódott. A hullákat szánkókra rakták az örök, kivitték az erdőbe és a csonttá aszott múmiákat lelökték a hóra. örülhettek a vadállatok! Egy nap alkonyatkor új hírt közölt velük a parancsnok.- Akinek van jártányi ereje, menjen a vasútállomásra és üljön be egy vagonba. Egy kocsiba ötvenötén mehetnek ... Molnár István is kivánszorgott a síneken veszteglő szerelvényhez. Behúzódott a legelső vagonba. Aztán elbóbiskolt. Észre sem vette, mikor indult el vele a vonat. Tíz napig döckölődtek. Ezalatt egyszer kapott egy öt centi hosszúságú halat enni. Reggelente viszont több vödör vizet löktek be hozzájuk az örök. Aki ivott a jeges folyadékból, leforrázta a gyomrát, vérhast kapott, s keserves kínok között hamarosan el is pusztult. Szibériában szánhattak ki újfent a kocsikból, ötvenötből tizennyolcán maradtak életben. Az új táborban orosz göncöket kaptak. Már háromszor ehettek naponta, ám gyomruk nem fogadta be az ételt... Erőre kaptak viszont rajtuk a poloskák! István még hónapokig alig bírt a lábára állni. Szeptemberig nem is javasolták munkára az egészségüket havonta ellenőrző orvosok. Nyolc hónapot töltött a lágerkórházban. Úgy-ahogy felépült. Negyvenhárom szeptemberétől negyvenhét májusáig több helyen dolgozott. Tőzeget is gyűjtött, de zöldséget is termelt. Közben fél évre Kirov környékére vezényelték. Éjszakánként vagonokat kellett rakniuk. A lágerben egyébként többször ki is hallgatták. Vallatói a parancsnokai nevére voltak kíváncsiak leginkább, meg azt firtatták, miképp bántak a lakossággal és a partizánokkal. A jegyzőkönyvvezetők, akárcsak a blokkparancsnokok nem egyszer ügyesen helyezkedő zsidók voltak. Egy magyar zsidó hadnagy a vallatását is átvállalta az orosz parancsnoktól, öklével kétszer István arcába csapott. Az akkor kapott arcüreggyulladásból azóta sem gyógyult ki teljesen. A fiatalembert negyvenhét májusában a Kaukázusba szállították. Armavírba került. Két hét után indulhatott hazafelé. Az utolsó szálláshelyen minden étel kukoricából készült, öt napig azért nem hagyhatta el a tábort, mert nem volt bakancsa... Erdélyen át utaztak, s csak Debrecenben állt meg a vonat. Az állomáson kapott öt forint gyorssegélyt! Már románia területén jártak, amikor egy rokonainak, Ipolyvecére címzett levelet sikerült kijuttatnia a vagonból. A rokonok egy órával a megérkezése előtt kapták kézhez az írást. Megpihent aztán hazaindult. Átgázolt az Ipolyon és magához ölelhette szeretteit. A fogságban töltött évekért ezidáig mindössze öt forintot kapott. Szegény parlamentünk. ZOLCZER LÁSZLÓ (A szerző felvételei) ..Sok szerencsétlennek még jeltelen sír sem jutott“
