Szabad Újság, 1992. április (2. évfolyam, 78-102. szám)
1992-04-04 / 81. szám
8 1992. április 4. Szabad ÚJSÁG Dalibor M. Kmo A BÉKÉRŐL TÁRGYALTUNK MAGYARORSZÁGGAL Dr. Dalibor Milos Krno professzor (Újvidék 1901 — Pozsony 1983) a prágai Károly Egyetemen szerzett jogi diplomát 1927—33 között belgrádi és zágrábi folyóiratok csehszlovákiai tudósítója volt 1934—39 között a Szlovák Gabonatársulat munkatársa, az önálló szlovák állam idején (1939—44) pedig igazgatója. 1944 őszén Szlovákia Kommunista Pártjának megbízásából a szlovák felkelés gazdasági vezetője. 1948-tól Csehszlovákia Kommunista Pártjának tagta. 1945—50 között gazdasági és diplomáciai feladatokat látott el. 1950-től 1976- évi nyugdíjazásáig Pozsonyban egyetemi tanár. Szakirodalmi műveiben nemzetközi politikai kérdésekkel foglalkozott, elsőként Magyarországgal (A magyar demokrácia útja, Pozsony 1946). 1945-ben Budapesten a Szövetséges Ellenőrző Bizottság csehszlovák tagja. 1946-ban a párizsi békekonferencián a csehszlovák delegáció diplomatája. Készt vett a magyar békeszerződéssel foglalkozó tárgyalásokon, így azoknak egyik koronatanúja. Erről írt könyvében egyrészt személyes tapasztalatait, másrészt a tárgyalásokon elhangzottakat és a döntéseket hiteles dokumentumok közlésével írta le. Könyve 1947. februárjában, a békeszerződés aláírásának idején, Prágában cseh nyelven jelent meg. Ezt követte 1948-ban egy szlovák nyelvű rövidített kiadás. Az 1948. évi kommunista hatalomátvétel után könyvének újabb kiadására nem került sor, mert Andrej V. Visinszkij szovjet külügyminiszter-helyettes, Jan Masaryk csehszlovák külügyminiszter, valamint dr. Vladimír Clementis csehszlovák külügyi államtitkár hírhedt, magyargyűlölő megnyilatkozásai zavarták volna az akkor szerveződő „szocialista tábor testvéri” együttműködésének koncepcióját. Krno professzor könyve a boltokból és a közkönyvtárakból eltűnt.. Az 1989-ben elkezdődött közép- és kelet-európai demokratikus forradalmak eseményei alapján ma már világosan látható, hogy az 1947. évi párizsi békeszerződés még rosszabb volt, mint az 1920. évi trianoni. Krno professzornak ez a műve a magyar történetírás számára forrásértékű, mert bemutatja, miként láttak és minősítettek minket győztes ellenfeleink. Ennek megismerése és a magyar önismeret gyarapítása érdekében készült ez a fordítás (Küfer Istváné), amelynek első kiadása 1990-ben jelent meg az Illyés Alapítvány és a Csehszlovákiai Magyar Kultúráért Alapítvány anyagi támogatásával, s melyből lapunkban folytatásokban részleteket köziünk. Előszó Közvéleményünk nagy érdeklődéssel figyelte a tárgyalások menetét és a párizsi konferencián elért eredményeket. A sajtó híreiből és a rádió tájékoztatásaiból mindenki a lehető legteljesebb képet igyekezett alkotni a konferencia munkamódszereiről és problémáiról. Azt hiszem, mindezek mellett most is érdeklődésre tart számot egy olyan kiadvány, amely áttekinthetően és a lehetőség szerint összefoglalóan érinti legalább a fő problémákat, a vitákat és azok eredményeit. Annál is inkább, mivel közvetlenül érintik a párizsi konferencián tárgyalt legalapvetőbb érdekeinket, azaz a Magyarországai kötendő békeszerződés feltételeinek megszabását. E rendkívüli érdeklődésünk Párizsban Magyarország iránt érthető. Az öt ország közül ugyanis, amelyekkel 1946- ban a békeszerződéseket előkészítették, Magyarország egyedül határos velünk közvetlenül, és a múltban sok bajt okozott nekünk. Nem kétséges, hogy a csehszlovák delegáció párizsi tevékenységének teljes anyagát — hivatalos kiadványban — minél előbb célszerű lesz közzétenni. Elsősorban a teljes anyagot, valamennyi ügyiratot, feljegyzését, jegyzőkönyvet és beadványt — legyen az a miénk, a magyaroké vagy másoké — amennyiben érintik a magyar békeszerződést. Számunkra ugyanis ez volt a legfontosabb. Ezenkívül valamennyi iratot a csehszlovák delegátusok más bizottságokban kifejtett tevékenységéről is. így fel kell dolgozni az olasz, a román, a bolgár és a finn békeszerződés problémáinak főbb pontjait. Egyrészt abban az esetben, ha közvetlenül érintik érdekeinket, másrészt akkor, ha nem is világ- de legalább európai politikai jelentőségük van. Az egyik is és a másik is, mind a teljes tájékoztatás a magyar szerződésről folytatott tárgyalások eredményeiről, mind egy teljes és részletes dokumentumgyűjtemény már azért is szükséges, mert közvéleményünk a konferencia tartama alatt — és megkezdése előtt még kevésbé — nem lehetett részletesen tájékoztatva Csehszlovákia valamennyi előkészületéről, tervéről, inspirációjáról és céljáról. Ez magából az ügy természetéből következik. Ugyanígy nem voltak mindig teljesen kimerítő információk más szövetséges és baráti államokról és politikájukról. Ez ma is érthető. Akkor is, ha a világon új erők kísérlik meg a lehető leghamarabb letörni a régi, feudális és dinasztikus kabinetdiplomáciák hagyományait. Nálunk Csehszlovákiában azért is rendkívül szükséges ez az utólagos részletes tájékoztatás, mert sajtónk különféle okokból, amelyeket itt nem kívánok részletezni, részben vagy helytelenül vagy felületesen, szenzációhajszással vagy tendenciózusan tájékoztatott. Meggyőződésem, hogy ez nem mindig szándékosan történt. Inkább azt az álláspontot védeném, hogy a csehszlovák sajtó hiányossága a párizsi konferencia idején vagy a tárgyalt kérdések lényegének nem kielégítő ismeretéből vagy hanyagságából, esetleg az erőfeszítésből és a fáradságból is következett. Mindenképpen jó lesz azonban, ha idejében tárgyilagosan tudomásul vesszük ezeket a hiányosságokat és azok okait, a jövőben pedig elkerüljük a hasonló hibák megismétlődését. Örülni fogok, ha a következőkben sikerül majd eléggé áttekintő és ugyanakkor részletekkel nem túlságosan terhelt képet adnom a békefeltételek meghatározásáról Magyarország számára az „1946-os Párizsi Konferencián”. Ezért szándékosan nem említek sok apró részletet, epizódot, kisebb kérdéseket, szócsatákat stb., amelyről a hazai vagy a világsajtó amúgy is beszámolhatott. Egy adott pillanatban bizonyára nagyon fontosnak látszottak. Jelentőségük azonban nem tartott tovább néhány órás időközöknél. Különösen két okból nem említem és elemzem ezeket. Egyrészt azért, mert számos részlet néhány hét távlatából teljesen elvesztette jelentőségét. Más részletek pedig — a válasz minden miértre, hogyanra — egész fejezeteket igényelne. Tehát egész elemzés a könyvben sok helyet foglalna el, ami teljességgel nem állna arányban tényleges jelentőségükkel. Az ilyen nem említett részleteket idővel bizonyára tudományos munkában értékelik majd. Talán valaki monográfiát is ír majd a békekonferenciáról. Abban valószínűleg nem fogják értékelni az ilyen epizódok politikai jelentőségét vagy történelmi horderejét. Az eseményeket a konferencián rájuk fordított idő és a felhasznált papírmennyiség arányában tárgyalják majd. így persze alaposan elrajzolt kép születik. E könyv távolról sem lép fel a teljesség igényével. Még kevésbé óhajt tudományos munka lenni. Szerény segédeszközt akarok nyújtani csupán önállóan gondolkodó polgártársaimnak. Sokaknak nincs idejük, akik annyira elfoglaltak, hogy nincs idejük okiratgyűjtemények tanulmányozására, de melegen érdeklődnek államunk problémái iránt. Nekik szeretnék segíteni, hogy helyes és egységes képet alkothassanak a környezetről, a körülményekről, a munkafeltételekről, a különféle hatásokról stb., egyszóval mindarról, amit „Conference de Paris 1946"-nak neveztek, ami a 21 szövetséges és társult nemzet párizsi tanácskozását alkotta a béke feltételeiről Olaszországgal és a hitleri Németország négy volt csatlósával. Azt hiszem, rövidebb idő alatt jutunk el a kitűzött célhoz, ha a lehető legbőségesebben idézzük az eredeti anyagot: saját és idegen államférfiak beszédeit, a beadványokat és memorandumokat; magam csak a legszükségesebb magyarázatokra szorítkozom. Nagyon egyszerű lenne a vitázás a szövegben és az idézetek között, megjegyzések tétele, idegen nézetek visszautasítása stb. Nincs szándékomban ezt tenni. Hiszen, hogy a figyelmes olvasó helyesen látja és érzi majd meg, mi az, ami a mi beszédeinkben és az idegenekében vagy a dokumentumokban maradandó és jelentős. I. A KONFERENCIA ELŐFELTÉTELEI A háború még távolról sem fejeződött be, amikor a Szövetségesek elhatározták, hogy a teljes győzelem, vagy a feltétel nélküli kapituláció után különböző mércét alkalmaznak majd egyfelől Németországgal és a német nemzettel, másfelől európai ^szövetségeseivel és csatlósaival szemben. Ez a differenciált eljárás első ízben Olaszország 1943. évi kapitulációjakor vált nyilvánvalóvá. Badoglio kormányának nemcsak azt a lehetőséget adták meg, hogy felbontsa a szövetségei Hitlerrel, hanem egyenesen felszólították a részvételre a hitleri Németország elleni harcban. A Szövetségesek nem csupán a kapitulációt tették lehetővé Viktor Emánuelnak, hanem a fegyverszüneti feltételek megtárgyalását is. így vált Olaszország 1943 őszére ugyan aránylag kis katonai hozzájárulással a 3. sz. ellenségből ha nem is szövetségessé, de legalább többé-kevésbé elismert együttműködő állammá. Hasonló eljárást követtek a következő események során is, amikor 1944 augusztusában a román nemzet átállt a Szövetségesek oldalára. Rögtön ezután szeptemberben ^Bulgária. Kissé később, szintén több-kevesebb katonai hozzájárulással Finnország. És végül formálisan Magyarország is. Németországnak nincs kormánya és ma még nem kötött semmilyen fegyverszünetet. Nem volt senki, aki Németország nevében megkötötte volna. A német hadsereg — tulajdonképpen egyes alakulatai — egyszerűen feltétel nélkül kapitulált. Ezzel szemben Olaszországnak és Hitler csatlósainak már a kapituláció pillanatában is volt a Szövetségesek által elismert kormányuk. A kapituláció eredményeként valamennyiükkel fegyverszünetet kötöttek. Ez a fegyverszünet egész sor olyan adminisztratív, katonai és gazdasági rendelkezést tartalmaz, amelyet az e csatlósokkal szemben megállapított különleges álláspontra és eljárásra való tekintettel dolgoztak ki. A Szövetségesek ténylegesen vagy látszólag elvárták, hogy Olaszország, Románia, Bulgária, Magyarország és Finnország kormánya hozzájárulást fog jelenteni a végső katonai győzelemhez Hitler és hadserege fölött. Ennek az elvárásnak másképp feleltek meg például a románok és a bolgárok és másként a magyarok. Tudjuk, hogy a románok és a bolgárok jelentős ember- és anyagi áldozatokat hoztak, mintegy bizonyítva a vezekelés őszinteségét. A magyarok, vagy legalább jelentős részük, ténylegesen még éjfél után öt perccel a Wermacht oldalán harcoltak. Az egykori Tengelyhatalmak mind az öt államának, Olaszországnak, Romániának, Bulgáriának, Magyarországnak és Finnországnak volt ugyan fegyverszüneti egyezménye, de eléggé tisztázatlan viszonyban voltak a Szövetségesekkel. A fegyverszüneti egyezmények nem tartalmaznak nagyon sok olyan rendelkezést, amelyek nagyon fontosak, hogy az alapoktól el lehessen kezdeni az új élet építését. A fegyverszünet mindig csak fegyverszünet. Soha nem helyettesítheti a békeszerződést, nem teremtheti meg az igazi béke feltételeit. A fegyverszünet mindig csak átmenetet és bizonytalanságot jelent. Ezért volt nagy megkönnyebbülés mind az öt volt ellenséges államnak, amikor a potsdami konferencia, Sztálin, Truman és Attlee döntése a 10. cikkelyben nyilvánosságra hozta a győztes hatalmak terveit velük szemben. Közvetlenül ezután kezdtek beszélni a békekötés előkészítéséről Németország ún. „csatlósaival”. A békeszerződések kidolgozásával a potsdami deklaráció 2. cikkelye alapján létrehozott Külügyminiszterek Tanácsát bízták meg. A Külügyminiszterek Tanácsa először 1945 őszén ült össze. Egyidejűleg a külügyminiszterek képviselői is ülésezni kezdtek Londonban. Ezeken a tanácskozásokon azonban a békeszerződések tényleges előkészítése, úgy tűnik, egyáltalán nem került a tárgyalások napirendjére. A külügyminiszterek londoni konferenciája 1945 őszén minden kézzelfogható eredmény nélkül ért véget. Végül 1945 karácsonyán a Szovjetunió, az USA és az Egyesült Királyság Külügyminiszteri Tanácsának moszkvai ülésén határozták meg a csatlósokkal folytatandó békekonferencia részleteit. E megállapodás alapján a békekonferenciának legkésőbb 1946. május 1-jéig kellett volna összegyűlnie. Eddig az időpontig szerette volna a Tanács, illetve kellett a „képviselőknek” előkészíteni az öt békeszerződés-javaslatot, amelyek később a konferencia alapjául és irányvonalául szolgáltak volna. A Németország 1945. május 9-i kapitulációjától terjedő időszakot számos tárgyalás töltötte ki Potsdamon, Londonon, Moszkván és Párizson keresztül 1946 júniusáig. A külügyminiszterek — Bevin, Byrnes, Molotov és Bidault — kitartóan üléseztek, csaknem állandóan. Az egész időszak alatt csupán rövid szüntetekkel dolgoztak képviselőik is. Ezt az időszakot a hivatalok és a diplomaták lázas tevékenysége is kitöltötte: intervenciók, memorandumok átadása, mindazon Egyesült Nemzetek államférfiaiknak megbeszélései, amely nemzeteknek elsőrendű érdekük volt és ma is az a készülő békeszerződések tartalma. Valamennyi érdekelt szövetséges és társult hatalom kormányának természetes törekvése volt, hogy fő követeléseiket, mint a nagyhatalmak által már jóváhagyott rendelkezéseket iktassák be a békeszerződés-javaslatokba. Ezért érthető, hogy az öt vesztes állam is minden lehetőt megtett, hogy a szerződések előkészítését befolyásolja. Maga Csehszlovákia csak kevés nagyobb követelést támasztott. Mégpedig csak Magyarországgal szemben. Ezekről még a potsdami konferencia előtt, majd minden alkalommal tájékoztatta a nagyhatalmakat és szövetségeseit. Problémáik világméretekhez képest csekély voltát, úgy tűnik, az a körülmény is bizonyítja, hogy egyiket sem sikerült a tárgyalások napirendjére tűzni. A Nagy Hármas számos potsdami ülésének egyik napirendjére sem. Sem a külügyminiszterek vagy képviselők üléseinek napirendjére. Problémáinkat tárgyalásról tárgyalásra halasztották. Mindig későbbi időpontra, egészen a párizsi konferencia összeüléséig. A nagyhatalmak részletes tájékoztatást kaptak. Tudtak alapvető követeléseinkről. A hídfő kiszélesítéséről éppúgy, mint az áttelepítésről. Tárgyalásukat azonban halasztották. így történt, hogy Csehszlovákiának a Külügyminiszterek Tanácsa által kidolgozott magyar békeszerződés-javaslathoz készült javítások, kiegészítések, módosító javaslatok, ún. „amendementek” formájában kellett problémáit a 21 egyesült nemzet párizsi békefonferenciája elé teijesztenie. Az információinkra kapott reakciókból arra lehetett következtetni, hogy néhány követelésünkben nem számíthatunk biztosan Anglia és az USA egyetértésére és támogatására. Különösen a maximálisan 200 000 etnikai magyar Csehszlovákéból Magyarországra telepítése ügyében befolyásolták a Nyugatot különböző, látszólag távoli momentumok. A nagyhatalmak közül csak a Szovjetunió válaszolt világosan, nyilvánított teljes egyetértést valamennyi követelésünk iránt, helyezkedett következetesen minket támogató álláspontra. Ezt először Gottwald miniszterelnök, Masaryk külügyminiszter és dr. Clementis államtitkár 1946 júniusi moszkvai látogatása után kiadott nyilatkozatban fejezték ki nyilvánosan.
