Szabad Újság, 1992. április (2. évfolyam, 78-102. szám)
1992-04-28 / 100. szám
6 1992. április 28. A szabadság ablakai A magyar szabadságharcok mindig „megszülik” ifjú költő hősi halottaikat. Gérecz Attila nevét harmincöt éven át tilos volt még kiejteni is, jelenéses létezését az ismeretlenségbe akarta foszlatni a hatalom — s ebben szinte mindmáig részt vett a mindenkori hivatalos kultúrpolitika, s az atomizált, sokszor vérlázítóan közönyös, szellemi köztemetőként működő irodalmi élet. Nem sokkal a huszonhetedik születésnapja előtt, 1956 novemberében esett el Vele nem kozák pikák végeztek, mint nagy elődjével, Petőfivel, 1849-ben, hanem orosz páncélosok. Két tankot kilőtt, egy harmadik oltotta ki az életét. Pontosan november 7-én. A zárkaországgá züllesztett Magyarország, sőt, az egész vasfüggöny mögé zárt maradék-Európa eme piros betűs ünneppé erőszakosított napján; a kommunista világuralmi eszme pirkadatának, a vörös fasizmus és genocídium kezdetének 39. évfordulóján. Senki nem merte hinni azokban az években, de még akár három évvel ezelőtt is elképzelhetetlennek tűnt, hogy valaha magyar mementó lehet, lesz november 7-e. Azzá lett, mert Gérecz Attila életáldozata megváltotta, azzá tette. Attila igazi költő volt, nemcsak a szó ihletett mestere. Ronthatatlan hitét, jellemerejét, vakmerő tettei láncolatát, EGESZ LÉTEZÉSÉT adta aranyfedezetül a szavaknak. Testté lön az IGE. Benne kivételes harmóniában és esztétikai minőségben — a görög eszmények betetőzéseként — egyesült, alkot Istennek tetsző, embert lenyűgöző remeket test és lélek. És praktikus előrelátásként, teherbíró konstrukciót a pokoli kínok méltó, már-már fölényes elviseléséhez. És ami ebben a században, kivált e tájon létbravúr, az önazonosság megőrzéséhez. Olyan iszonytató korban és körülmények közt úgy megőrizni, ahogy ő tette, gigantikus cselekedet-folyam. Számomra Gérecz Attila a jellem géniusza. A versei nem költemények csupán, hanem ablakok, a szabadság spirituális ablakai: megtartó fénnyel tárultak ki a tömör-setét börtönfalak közt, mert Attila ott bent vált költővé. Gyűjtőfogház. Vác, Márianosztra a versek keletkezési helye. A szabadság megszállottja volt, s mily rettentő fátum, kurta életéből a legértékesebb éveket börtönökben töltötte. A halála hősi volt, de az élete is. Tizenkilenc évesen már a magyar öttusaválogatott-keret tagja. Kiválóan lovagolt. Pisztolylövésben legyőzi például Bendek Gábort, a későbbi olimpiai és világbajnokot. Az edzésről viszik el 1949 decemberében. Barátaival együtt összeesküvés és hazaárulás vádjával állítják a bíróság elé. Ügyükben négy halálos ítéletet hoznak, hármat végrehajtanak. Attila tizenöt évet kap, ’56 októberében a forradalmárok szabadítják ki. A sorsa mindig olyan helyekre, helyzetekbe vitte Attilát — sportküzdőtér, börtönök, csatatér —, ahol a brutális valósággal szemben rendre megmérettetik az ember, ahol nem lehet alakoskodni, hazudni, önmagát és másokat ámítani; fehéren-feketén, végérvényesen kiderül, ki mit, és mennyit ér. És ő élete és halála mindent stációjában megállta a próbát. Megállta hatalmasan, fölénk növően. Nemcsak az életünk van egymásnak egymás felelősségérzetének kiszolgáltatva, de a halálunk is. Gérecz Attila nem halt meg hiába, mert olyan túlélő bajtársai vannak, többek közt, mint Csillag Tibor, Arpáti Kamill (a közelmúltban megjelent Gérecz-könyv szervezője-szerkesztője). Tollas Tibor, Tóth Bálint, akiben rendületlenül működött s működik a belső, „csapatjátékosi” önparancs, egy tiszta ügy szolgálatáért. Ők nem merültek el monomániásan — mint tették ezt számosán — saját szellemi szobruk farigcsálásában, hanem hosszú ideig egy egész nemzet helyet őrizték, ápolták Gérecz Attila emlékét. Minden lehetőséget kihasználtak, hogy előkaparják, összegyűjlsék fellelhető írásait, összeállítsák, rendezzék költői hagyatékát. Munkáikban vallottak róla, vállalták, megidézték, jól sáfárkodtak életművének másik meghatározó részével, a halálával. Azért, hogy méltóképpen felmutathassanak, hogy folytonos jelenlét-erejűvé avassák rendkívüli sorsát. Amelynek „társadalmasítása”, széles körű elismerése, nem késhet soká. DÖBBENTEI KORNÉL Szabad ÚJSÁG Aki a pápát magyarul tanította Egy élet a Szentszék szolgálatában II. János Pál pápa tavaly augusztusi magyarországi látogatásakor a vatikáni küldöttség tagja volt egy magyar érsek — Kada Lajos, a Szentségi Kongregáció titkára, aki fáradságos munkával készítette elő a Szentatyát a történelmi jelentőségű útra. Néhány hónapja Kada érsek pápai nunciusként képviseli a Vatikánt Németországban. Itt kerestem fel Bonn, Bad-Goldesberg határában, egy csendes utcában, a magyar követség közelében lévő apostoli nunciatúrán. — Hogyan indult életútja, amely az egyház szolgálatában, a világ távoli részeire vitte el? — Azt, hogy ma itt vagyok, Mindszenty József bíboros érseknek, Magyarország hercegprímásának köszönhetem. Másodmagammal indított útnak 1946 elején. Kalandos körülmények között, két hetet vett igénybe, hogy megérkezzünk az örök városba. Akkor még nem gondoltam, hogy ez a római tartózkodás tovább fog tartani két esztendőnél. A Magyarországon bekövetkezett politikai események arra kényszerítettek, hogy tanulmányaimat tovább folytassam. Felszentelésem után Olaszországban lettem az ott élő menekültek lelki gondozója. 1955-ben felvételt nyertem a Pápai Diplomáciai Akadémiára. Mivel már korábban egyházjogot tanultam, most ezen ismereteimet a nemzetközi jog tanulmányozásával egészítettem ki. — Mennyiben különbözik a Szentszék szolgálatában álló diplomaták kiképzése, más országok, államok diplomatáinak képzésétől? — Talán abban, hogy ők sokkal inkább gazdasági-politikai ismeretekre tesznek szert. Nekünk, munkánk kapcsán nincsen szükségünk ezekre. — Hogyan indult el diplomáciai pályája? — Először Pakisztánba, Karacsiba kerültem titkárnak. Egy olyan országba, ahol a keresztények száma jelentéktelen. Ezután következett Dánia, majd Németország. Csak ez-Kada Lajos érsek, a Szentségi Kongregáció titkára Foto: archív után jött el az időpont, amikor VI. Pál pápa érseki rangra emelt, és először képviselhettem a Szentszéket mint apostoli nuncius a közép-amerikai Él Salvadorban. A hatáskörömbe tartozott Nicaragua is. Latin- Amerika már nem volt teljesen ismeretlen, ismertem a század eleje óta uralmon lévő önkényuralmi rendszert, amely az alapvető személyiségi jogokat is megtagadta az egyháztól. Persze ott is előfordult, hogy miközben minden lehető eszközzel üldözték az egyházat, ugyanakkor az államfő palotájának magánkápolnájában, az elnök édesanyjának tartottak istentiszteletet. Közép-Amerikában óriási társadalmi feszültséget láttam, ennek ellenére az egyház nem vállalhatja egyetlen társadalmi osztály képviseletét. Tapasztalatból mondhatom, hogy ma már a szélsőséges erők egyre inkább visszaszorulóban vannak, és a fejlődés a kiegyenlítődés irányába indult meg. Ezek után visszakerültem Rómába: a Vatikán egyik minisztériumának, a Szentségi Kongregációnak a titkárává neveztek ki. A kongregáció étén a bíboros prefektus áll, a titkár olyan, mint polgári közigazgatásban egy államtitkár. — Ön készítette a Szentatyát a magyarországi útra, Érsek atya tanította magyar nyelvre. Most így visszatekintve, milyen tanuló volt a Szentatya? — Igazán elmondhatom, hogy nagy elfoglaltsága ellenére, igyekezett időt szakítani a magyar nyelv elsajátítására. Mindig azt mondta, hogy az eddig ismert nyelvek között a japánon kívül, talán a magyar nyelvet találja a legnehezebbnek. De azért szorgalmasan tanult, mert nagyon sokra értékelte magyarországi útját. — Milyen élmény volt a pápa kíséretében visszatérni a szülőföldre? — Nehéz ezt így elmondani. Óriási élmény volt. Hiszen eddig gyakorlatilag idegenbe szakadt ellenségnek számítottam. Soha nem gondoltam volna, hogy az alig húszévesen Rómába elinduló ifjú egyszer a pápa kíséretében tér vissza. — Hogyan került a németországi nunciatúra élére? ■— A pápalátogatás után rövidesen megtörtént a kinevezésem, már ősszel átnyújthattam megbízólevelemet Richard von Weizsäcker köztársasági elnöknek. Nagyon fontos ez az állomáshely, nemcsak azért, mert az apostoli nuncius, a diplomáciai testület dékánja is, hanem azért, mert Németország rendkívüli fontossággal bír, nemcsak Európa, hanem az egész világpolitika alakulása szempontjából. Jelenleg az egyes német tartományokkal megkötendő konkordátumok megkötésén fáradozom. Tízmillió ember nincsen megkeresztelkedve, a közelmúltban egyesített keleti tartományok erkölcsi állapota, a több mint négy évtizedes diktatúra következtében, a mélypontra zuhant. — Előreláthatólag meddig marad Németországban ? — Most 67 éves vagyok. Ha csak a Szentatya nem hív vissza Rómába, amit nem nagyon hiszek, akkor nyugdíjazásomig, 75 éves koromig ebben a fontos országban fogok dolgozni. Haas György Felvidéki fiatalok Budapesten Iparisták, citerások A Kassai Kormányprogram kárvallottainak találkozójára szép számmal érkeztek fiatalok a Felvidékről. Az egynapos rendezvényt a Rákóczi Szövetség szervezte, az ünnepi beszédet dr. Katona Tamás külügyi államtitkár mondta és Entz Géza, a Miniszteri Hivatal határon túli magyarokért felelős politikai államtitkára is megtisztelte jelenlétével a találkozót. A kitelepítésről dr. Balogh Sándor egyetemi tanár tartott előadást, majd a kárvallottak emlékeztek. A találkozót műsorok tették színesebbé. A műsoradó vendégek közt volt a diószegi Új Hajtás citerazenekar is, akik Vígli Sándor vezetésével léptek föl, továbbá a kassai „X” Iparista Kisszínpad tagjai. Az Új Magyarország munkatársa beszélgetést készített velük, először Vígli Sándorral, majd az iparistákkal. Az írást az alábbiakban közöljük. — Hány éve zenél együtt az Új Hajtás? Gyakoriak-e a külföldi szereplések? Én úgy tizenhat évvel ezelőtt vettem először a hangszert a kezembe és azóta nem tudom, és nem is akarom letenni. A zenekar két részből áll, az idősebbek, a tizenöt-tizennyolc évesek már hatodik éve együtt citeráznak, a kisebbek három éve. A külföld nekünk elsősorban Magyarországot jelenti, ide minden évben többször is eljövünk, részben fellépni, részben a tiszakécskci citeratábor állandó résztvevői vagyunk. — Hol tanultok? Mióta zenéltek? — Juricskó Denise vagyok, gimnáziumba járok, öt éve zenélek, nagyon szeretem ezt csinálni. Elsősorban népzenével lépünk föl, de azt is nagyon jó hallani, amikor Liszt II. Magyar rapszódiája felcsendül a citerán. — Én is öt éve játszom együtt kezdtük — magyarázza a húga, Anasztázia —, egy magániskolában varrónőnek tanulok, de citerázni jobban szeretek, mint tanulni. A tizenöt éves Sote Erika szeme is csillog beszélgetés közben, és nem rejti véka alá, hogy szívesebben koptatja hangszere húrjait, mint a menedzseriskola lépcsőit. A „kicsik” félénkebbek, annak ellenére, hogy egy jól sikerült előadás van mögöttük. Én kilencéves vagyok, Ajbek Róbert a nevem — mondja —, egy éve zenélek. — Nem is úgy van, már két éve vagyunk tagjai az Új Hajtásnak — javítja ki öccsét Iveta —, és elő szoktuk adni Az árgyílus kismadárt, Azt hallottam én a hétent, a Komáromi kisleányt, meg ilyeneket. — Milyen a magyar közönség? Milyen érzés vastapsot kapni? — Jó; már felléptünk egyszer Magyarországon — válaszol Pisi Laci. — szeretem, ha tapsolnak, pedig néha el szoktam rontani, de a közönség akkor is tapsol. AZ „X” Iparista Kisszínpad tagjait a Gyökerek című produkció szüneteiben fogadtam: — Miért éppen „X” Iparista Kisszínpad lettetek? Mióta játszik együtt a társulat? — Valamennyien egy magyar nyelvű szakközépiskolának vagyunk a növendékei — mondja a tizenhét éves Czajlik József. — Ez az iskola már százhúsz éves, és tíz éve működik benne színjátszó kör. A társulatot azért hívják „Iparistának”, mert mi, a tagok iparista tanulók vagyunk, én például energetikusnak tanulok, de később főiskolára szeretnék járni. — Hogyan kapcsolódik a gyakorlatias hétköznapokhoz az irodalom, és miért kezd egy iparista ifjú „színészkedni”? — Azt hiszem, valamennyiünk nevében nyugodtan mondhatom — válaszol Pogány Tamás —, belőlünk, amatőr színjátszókból soha nem lesz energetikus, technikus vagy gépésztechnológus, annak ellenére, hogy jelenleg ezekre a szakokra járunk. Én személy szerint testnevelési főiskolára szeretnék jelentkezni, de Reiter Zoli például színész akar lenni, Szajkó Feri meg csodálatosan rajzol és fest, ő úgy érzi, a képzőművésze tin lenne a helye. Bennünk valamennyiünkben a humán érdeklődés dominál, ebbe az iskolába azért járunk, mert el kell végezni a középiskolát. Ezek után, ugye nem véletlen, hogy valamennyien jelentkeztünk az „X” Iparista Kisszínpad tagjainak sorába. — Miket adtok elő? Milyen gyakran léptek föl és hol? — Az itt bemutatott Gyökerek verses válogatás, gyakran kérik tőlünk ezt a produkciót, főleg itt Magyarországon, ahová elég rendszeresen hívnak meg bennünket. Egyébként otthon a kassai Thália Színházban lépünk fel. Romániába is hívtak bennünket egyszer, de az a rendelet, amely szerint a határon belépő csehszlovák állampolgároknak fel kell mutatni kettőszáz dollárt, meghiúsította a vendégszereplésünket. — Hogy érzitek magatokat Magyarországon? — Nagyon jól, de rosszulesik, amikor azt kérdezik tőlünk, tudjuke, mi az a presszó kávé. Azért, mert a határokon túl élünk, még nem vagyunk primitívek. NYÍRI MÁRTON (Sáfár Tibor felvétele)
