Szabad Újság, 1992. április (2. évfolyam, 78-102. szám)

1992-04-28 / 100. szám

1992. április 28.

7

Szabad ÚJSÁG

Dalibor M. Krno

A BÉKÉRŐL TÁRGYALTUNK MAGYARORSZÁGGAL

Kmo professzornak ez a műve a magyar történetírás számára forrás értékű, mert bemutatja, miként láttak és minősítettek minket győztes ellenfeleink. Ennek megismerése és a magyar önismeret gyarapítása érdekében készült ez a fordítás (Käfer Istváné), amelynek első kiadása 1990-ben jelent meg az Illyés Alapítvány és a Csehszlovákiai Magyar Kultúráért Alapítvány anyagi támogatásával, s melyből lapunkban folytatásokban részleteket közlünk.

Áttelepítés (6. rész)

1946. szeptember 23-án folytatták a vitát. Még három szláv állam: Jugoszlávia, Fehéroroszország és Ukrajna beszélt amendementünkról; az Egyesült Királyság delegátusa ugyancsak előadta kormányának álláspontját.

Simiö külügyminiszter, J ugoszlávia delegátusa egyebek között ezt mondotta:

„Elnök úr, delegátus urak,

a magyar nemzetiségű személyeknek Szlovákiából Magyarországra telepítésének problémája, amit a csehszlovák delegáció állított bizottságunk elé, úgy jelentkezik, mint Közép-Európa egyik mindenképpen, éspedig valóban pozitív szellemben megoldandó problémája. E probléma megoldása a közép-európai béke megszilárdításának komoly feltétele. Egyúttal a jószomszédi kapcsolatok szilárd alapjainak lényeges eleme, mivel ez a megoldás lehetetlenné teszi mindannak megismétlődését, aminek a szlovák és a Cseh nemzet kívánsága szerint nem szabad többé megismétlődnie, olyan nemzetek kívánsága szerint, amelyek teljes joggal elvárják tőlünk kívánságaik, szerencsétlenségük és szenvedéseik teljes megértését.

Miről van szó tulajdonképpen? Miért sürgető és fontos ez a probléma? Fel kell sorolnunk az okokat, amiért a csehszlovák delegáció ezt a problémát ma elénk tette, és támogatásunkat kéri a javasolt áttelepítésvégrehajtásához; mielőtt azonban e felsoroláshoz eljutnánk, nem szabad elfelejteni, mit jelentett Magyarország a kis szláv nemzetek számára, éspedig az első világháború előtti korban a dualisztikus Osztrák—Magyar Monarchia és Horthy Magyarországa a két háború között és ebben az utóbbi háborúban. Clementis csehszlovák delegátus úrnak a revizionizmusról, Kardelj jugoszláv delegátus úrnak, valamint Clementis úrnak az áttelepítésről mondott beszéde után, amelyben utóbbi mélyrehatóan foglalkozott ugyanezzel a kérdéssel, meggyőző módon fejtette ki az áttelepítés végrehajtásának szükségességét, engedjék meg, hogy megvilágítsam ezt a képet, rámutassak bizonyos történelmi tényekre, amelyekről nekünk, kis szláv nemzeteknek számos emlékünk van és amelyeket nem szeretnénk, ha megismétlődnének. Az első világháborút megelőző időszakban Magyarország egyik szilárd pillérként tartotta össze ezt a szabadon alakított ’népek börtönét’; végül az a tény, hogy az Ausztria-Magyarország államként létezhetett, indokolható bizonyos, a korra jellemző föltételekkel, ámde ez a kor egyidejűleg a szláv népek nemzeti öntudatra ébredésének és szabad államok megteremtéséért kibontakozó küzdelmeinek kora is. Itt most arról van szó, hogy megszüntessenek minden lehetőséget és tervet, amelyek az újonnan kialakult nemzeti államok, Csehszlovákia és Jugoszlávia ellen irányulnak.

Abban az időben a magyar uralkodó körök kegyetlenül elnyomtak minden, nemzeti, szabad és független államaink megteremtésére irányuló mozgalmat. Magyarország minden eszközt felhasznált e mozgalom ellen vívott harcban kezdve a lakosságáttelepítéstől a börtönig és tömeggyilkosságokig. Csak a bácskai és a baranyai tömeggyilkosságokra utalok.

Az első világháború véget ért. Az osztrák—magyar monarchia széthullott. Magyarországot etnikai területére csökkentették, de mivel az etnikailag vegyes volt, más nemzetekhez tartozó nemzetiségi kisebbségek maradtak Magyarországon, ugyanakkor magyar nemzetiségi kisebbségek maradtak más államok területén.

Elérkezett a két háború közötti kor’ szak, Horthy Magyarországának korszaka. A gyűlölettől elvakult, az idegen területek

meghódításának és nemzetek leigázásának vágyától hajtott uralkodó körök azonnal munkához láttak, terveket kovácsolva a csehszlovák és jugoszláv nemzet által újonnan alakított nemzeti államok ellen. Ez a felfogás elkerülhetetlenül oda vezetett, hogy mindenekelőtt korlátozták saját nemzetük alapvető demokratikus jogait, majd a hitleri lakájok táborába, onnan pedig a Hitler oldalán folytatott háborúba taszították.

Nagy-Magya'rországról, a magyarok nagy duna-medencei küldetéséről, a történelem által állítólag rájuk bízott küldetésről álmodozva egyidejűleg a revizionizmus alakjában támogatták a nemzeti nacionalizmus fejlődését a más államokban élő magyar kisebbségek körében. Gyűlöletet szítottak és támogatták a kisebbségeket a gyűlölködésben.

Ismert tény, hogy a csehszlovákiai magyar kisebbség széleskörű jogokkal rendelkezett; ennek ellenére Horthy felhasználta céljainak megvalósítására, és a Horthy-Magyarország hatása alatt történt, hogy ez a gyűlölettől elvakílotl és nemzetiségi összeférhetetlenséggel megtöltött kisebbség a Csehszlovák Köztársaság számára legtragikusabb időszakban hátatfordított a szlovák és a cseh nemzetnek.

Elérkezett a bécsi döntés kora. Magyarország megkapta Szlovákia egy részét és a szlovák nemzet részére itt kezdődik újra a saját szomszédai által okozott szenvedés és vértanúság korszaka. A szlovák nemzet nem várta a dolgok ilyen alakulását; mindaz, amit e háború folyamán a Horthy által kirendelt bandáktól elszenvedett, mélyen beleivódott emlékezetébe. Nagy vonalakban így fest az a történelmi kép, amit ma tekintetbe kell vennünk, amikor döntenünk kell a csehszlovák delegáció javaslatáról.

Mindannak, ami itt elhangzott, elegendőnek kellene lennie a csehszlovák nemzet azon aggodalmának indoklására, hogy hasonló események a jövőben ne ismétlődhessenek meg. Természetesen nem lenne valós a revizionizmusnak ez a kísértete, ha csak bizonyos, a szomszéd államokban szétszórt magyar kisebbségeken alapulna és ha a revizionizmus csak Magyarországról származna. Csehszlovákiának volt alkalma tapasztalni és érezni, mit jelent bizonyos nemzetközi feltételek között a Népszövetség egyik — oly jelentős tagja, mint Csehszlovákia — számára a München szellemében folytatott politika, amelyről nem mondhatjuk el, hogy szelleme német vagy fasiszta volt. A Szudéta-vidék csak ürügy volt. És nem Csehszlovákia volt München politikájának egyetlen áldozata.

A párizsi konferencia feladata hasonló dolgok ismétlődésének megakadályozása.

Ezzel szemben kétségtelenül vannak örvendetes jelenségek is, legalábbis ami Magyarországot illeti, amelyek remélni engedik, hogy nem jelentkezik többé az a régi imperialista szellem, amelyről éppen beszéltünk. Magyarország ténylegesen az új, demokratikus élet útjára lépett. A számos, már formába öntött magyarországi demokratikus rendelkezésnek köszönhetően megerősíthetjük az információk, továbbá a magyar küldöttnek e konferencián előterjesztett nyilatkozatai pontosságát, ámde sajnálattal látjuk, hogy a régi szellem még tartja magát és megjelenik a felszínen. Nem bocsátkozunk a statisztikai számok részleteibe és ugyancsak nem cáfoljuk a magyar küldöttség állítását, miszerint a magyar terület nem elég nagy, hogy befogadjon áttelepített lakosságot. Visinskij úre bizottságban nemrégiben mesterien bizonyította ezen állítás helytelen voltát.

Ugyanezen alkalomból a magyar küldöttség még két tényt vetett föl, vagyis azt, hogy míg Csehszlovákiának szüksége van

munkaerőre, Magyarországon munkanélküliség uralkodik, és ezzel a ténnyel igyekezett érvelni a csehszlovák áttelepítési igény ellen. Rendkívül kínos volt számunkra hallgatni a magyar delegátus állítását, hogy Magyarországon óriási a munkanélküliek száma. És mindez éppen a háborútól pusztított ország sürgetően szükséges újjáépítése idején, hiszen egy új Magyarország létrehozásáról van sző. Ha Magyarország valóban rálépett az igazi demokrácia útjára, kevés lenne számára mindaz a munkáskéz, amire az áttelepítéssel szert tenne. Ha viszont nem lepett rá erre az útra, a ma rendelkezésére álló munkáskezek is fölöslegesek lesznek, és Magyarország visszatér a régi útra.

Mindezek jól ismertek számunkra, és nem óhajtjuk, hogy szomszédságunkban előforduljanak.

Ez alkalomból szeretnék véleményt mondani az Egyesült Államok delegátusának e bizottság legutóbbi ülésén hangoztatott állításáról.

Felszólította Csehszlovákiát, kövesse Jugoszlávia példáját, amely, mint mondta, kétoldalú megállapodással oldotta meg Magyarországgal az illetőnemzetiségi kérdését.

Nem helyes követendő példaként adni Csehszlovákiának azt a nemzetiségi kisebbségek kölcsönös cseréjéről szóló megállapodást. Mindenekelőtt azért, mert a szabadon megkötött kétoldalú egyezmény egészen más, mint az áttelepítés, és másodsorban, mert Csehszlovákia már kötött egy hasonló megállapodást Magyarországgal. Volt alkalmunk ebben a bizottságban látni e megállapodás eredményét.

Ezenkívül nem helyes az Egyesült Államok delegátusának állítása, miszerint ezzel a szabadon kötött lakosságcsere-megállapodással Jugoszlávia alapvetően rendezett volna bármiféle nemzetiségi kisebbségi kérdést. Jugoszlávia belső törvényhozásával, alkotmánya és minden nemzetiség és minden egyén teljes jogegyenlőségének alapján oldotta meg nemzetiségi kisebbségeinek kérdéséi.

Jugoszlávia ezzel a megfelelő, szabadon kötött lakosságcsere-egyezménnyel akart utat nyitni, éspedig nemzetközi megállapodás alapján, ahhoz, hogy valamennyi, a határokon túl, Magyarországon található gyermeke szervezetten visszatérjen hazájába.

Ha Jugoszláviának nemzetközi téren lettek volna Münchennel kapcsolatos tapasztalatai, másképpen oldotta volna meg ezeket a kérdéseket. Ám mivel maga is München következményeinek áldozata volt, támogatja a csehszlovák delegáció által javasolt áttelepítést, és úgy véli, ezzel lefektetik azokat az alapokat, amelyeknek a jószomszédi viszony kialakulását és minden bizalmatlanság eloszlatását kell szolgálniuk Csehszlovákia és a Magyar Köztársaság között. Ezen indokok alapján a jugoszláv delegáció támogatja a csehszlovák delegáció által benyújtott javaslatot.”

Fehéroroszország és Ukrajna szintén energikusan támogatta javaslatunkat. Különösen Vojna úr, Ukrajna delegátusa, aki rámutatott:

„Elnök úr, uraim, a csehszlovák delegáció új cikkely csatolására tett javaslatot a magyar békeszerződéshez, amely cikkely 200 000 magyarnak Csehszlovákiából Magyarországra való átköltöztetését illeti.

A csehszlovák delegáció rokonszenwel és figyelemmel hallgatta végig Csehszlovákia delegátusát, aki ismertette e javaslat motívumait, valamint fontosságát és sürgős jellegét a Csehszlovák Köztársaság számára.

Úgy véljük, a csehszlovákiai magyar lakosság ezen problémájának megfelelő megoldása nélkül bajos lesz elérni jószomszédi kapcsolatok kialakulását Csehszlovákia és az új, demokratikus Magyarország között. Amikor a csehszlovák delegáció által föltett kérdéshez nyúlunk, nem szabad elfelejtenünk, hogy a nemzetiségi kisebbségek kérdése gyakran volt nemzetközi feszültség, sőt néhányszor nyílt konfliktusok okozója a különböző országok között.

E bizottság tagjai számára nem ismeretlen, hogy Horthy magyar kormánya és maga Hitler is visszaélt a magyar kisebbség csehszlovákiai jelenlétével, és bonyodalmakra vagy a csehszlovákok és a magyarok közötti viszony mérgezésére használták fel.

Ugyancsak visszaélt a csehszlovákiai magyar kisebbség jelenlétével Hitler és Mussolini, amikora „bécsi döntésnek” nevezett intézkedést igazolta, amit semmisnek és soha meg nem történtnek nyilvánítottunk, és ami arra volt jó, hogy ezáltal a magyar nemzetet belesodotják az Egyesült Nemzetek elleni háborúba.

A béke megújítása során igyekeznünk kell elfojtani Európának ennek a részében, mint másutt is a nyugtalanság és rendzavarás minden lehetséges okát, minden feszültséget a nemzetek közötti kapcsolatokban és főképp egy esetleges jövőbeli konfliktus minden indítóokát.

Az ukrán delegáció ugyancsak figyelemmel hallgatta végig Magyarország képviselőjét is. Áttanulmányozta az összes e problémát érintő dokumentumot. Magyarország küldötte szólt a 200 000 személy áttelepítésének nehézségeiről, a letelepítésükkel és szállításukkal stb. kapcsolatos nehézségekről. Véleményünk szerint Magyarország képviselője eltúlozta a csehszlovákiai magyar lakosság áttelepítésével járó nehézségeket. Vannak bizonyos tapasztalataink a lakosság áttelepítéséről. Kölcsönös és kétoldalú szerződést kötöttünk lengyel lakosság Ukrajnából és egyidejűleg ukrán lakosság Lengyelországból való áttelepítésére, ámde sokkal nagyobb arányú áttelepítést hajtottunk végre és a mainál sokkal kedvezőtlenebb korban, mivel ez az áttelepítés röviddel területünk felszabadítása után zajlott le, amikor a háborúnak még nem volt teljesen vége.

Ukrajna és Lengyelország kormánya a jóakarat szellemében és a két ország közötti baráti kapcsolatok megszilárdításának vágyától vezérelve sikerrel birkózott meg ezzel a feladattal.

Fontos megjegyezni, hogy e probléma megoldása egyáltalán nem lassította a két ország újjáépítésének és gazdasági életének menetét, pedig azok közé tartoznak, amelyek a legtöbbet szenvedtek az ellenséges megszállástól. Ezek azok az indokok, amelyek miatt az ukrán delegáció abban a meggyőződésben, hogy a csehszlovák javaslat elfogadása hozzájárul a jószomszédi kapcsolatok megszilárdításához Csehszlovákia és Magyarország között, valamint a béke megszilárdításához, kijelenti, hogy támogatni fogja ezt a javaslatot.

Szeretnék néhány megjegyzést fűzni különböző delegációknak a vita során kifejtett néhány érvéhez:

E bizottság néhány tagja azt mondta nekünk, hogy teljesen rokonszenveznek a csehszlovák delegáció elgondolásával, de ezek a delegátusok ugyanakkor rámutattak azokra az elkerülhetetlen és igen súlyos nehézségekre, amelyekkel az áttelepítésjárna. Azt is kijelentették nekünk, hogy ez az áttelepítés nem jöhet létre a Magyarországgal való előzetes megállapodás nélkül, és hozzátették, nem szabadna a kényszeráttelepítést illető cikkelyeket belefoglalni a békeszerződésbe, amint azt javasolják.

Részünkről nem érthetünk egyet ezzel az érveléssel és ezekkel a következtetésekkel.

Különösen azt hangsúlyozták, hogy ezeket a cikkelyeket nem szabadna belefoglalni a szerződés szövegébe.

Szeretném azonban emlékeztetni e bizottság tagjait, hogy nemrégiben jóváhagytak olyan magánérdekeket érintő más cikkelyeket és mellékleteket, amelyeknek célja például bizonyos biztosítótársaságok és bizonyos olajtársaságok érdekvédelmének biztosítása volt.

Ilyen körülmények között joggal kérdezhetjük: ha ilyen cikkelyek alkalmasak voltak, hogy bekerüljenek a szerződés szövegébe, miért mondják akkor azt, hogy nem kellene szerződésbe foglalni olyan cikkelyeket, amelyek feladata nem magántársaságok, hanem egy szövetséges állam alapvetően fontos érdekeinek védelme?

Hozzá kívánom tenni azt is, hogy meggyőződésünk szerint ez a bizottság teljes mértékben illetékes döntéshozatalra ebben a kérdésben. Ennek ellenére nem kifogásoljuk a néhány delegátus által benyújtott javaslatot. A probléma fontosságára való tekintettel nincs kifogásunk az

ellen, hogy a bizottság hozzon döntést albizottság alakítására, bízza meg azt a kérdés tanulmányozásával és jelentés készítésével.”

Az Egyesült Királyság delegációjának szeptember 23-án elhangzott nyilatkozata:

„Elnök úr, mielőtt befejeznénk ezt az érdekes vitát, szeretnék szólni néhány szót, hogy megmagyarázzam az Egyesült Királyság kormányának álláspontját. Remélem és meggyőződésem, hogy a csehszlovák delegáció nehézség nélkül elhiszi, amikor kimondom, az Egyesült Királyság delegációja tökéletesen megérti kívánságát, hogy oldják meg a kisebbségi kérdést, amely már igen súlyos nehézségeket okozott és igen rossz emlékeket vált ki a csehszlovák delegáció gondokodásában.

De azt is elhiszi, amikor kijelentem, hogy valószínűleg igen rossz emlékeket fog kiváltani, ha a csehszlovák delegáció ragaszkodik hozzá, hogy 200 000 magyart erőszakkal űzzenek el földjéről. Nem hisszük, hogy igazságos lenne és általános érdekeket szolgálna az ilyenfajta kényszerkitelepítés belefoglalása e szerződés cikkelyébe.

Hallottuk a csehszlovák delegáció nyilatkozatát, miszerint megoldják az esetleges anyagi nehézségeket, amelyek ezen intézkedés következtében felmerülnének; biztosított bennünket, hogy a lehető legszélesebb mértékben tiszteletben fogják tartani az áttelepítendőszemélyek érdekeit.

Ez a nyilatkozatot levő delegáció becsületére válik. Biztosak vagyunk benne, hogy a csehszlovák kormány gondosan teljesíti majd e személyekkel szemben vállalt minden kötelezettségét. Nem lehetséges azonban, hogy a személyek védelmét csak a csehszlovák kormány által nyújtott garancia szavatolja. A probléma már jellegénél fogva kettes, távozási és érkezési részből tevődik össze, és ez a második rész teljesen a magyar kormánytól függ. Szükséges lenne, hogy ez a fél is azonos formális megerősítési adjon.

Úgy tűnik tehát, hogy egy pusztán egyoldalú megoldás nem teszi lehetővé a kérdés végleges rendezését. A probléma mindenekelőtt kétoldalú egyezmények megkötésétől függ. A csehszlovák delegáció álláspontjának alátámasztására a Görögország és Törökország közötti hasonló áttelepítések sikerére hivatkozott. Elmondható azonban, hogy e siker fő, vagy talán egyetlen oka az volt, miszerint ez a két kormány teljes mértékben megállapodott a cserében, és a maga részéről mindegyik mindent elkövetett megnyugtató végrehajtásáért. Azt a gondolatot, hogy a megnyugtató megoldást a kétoldalú megállapodás teszi lehetővé, már több szónok fölvetette. Reméljük, hogy ilyen megoldást fogadnak majd el. Továbbra is az a véleményünk, hogy ez az egyedüli megnyugtató megoldás. A csehszlovák delegátus ugyancsak közölte velünk, hogy a csehszlovák kormány felvette a kapcsolatot a magyar kormánnyal e kérdés együttes rendezésére, de a másik fél elutasította a kérdés tárgyalását. Úgy véljük azonban, a múltban történt sikertelenség nem elég ok arra, hogy ne tegyünk ismét kísérletet. Hallottuk ezen a helyen a magyar küldöttségtől, amint hangsúlyozták a magyar kormány óhaját a békés és baráti együttélésre valamennyi szomszéddal.

A legjobb megoldás Magyarország és Csehszlovákia számára egyaránt, ha kísérletet tesznek egymás közötti közvetlen megállapodások elérésére.

A csehszlovák delegáció által előadott második ellenvetés a kétoldalú megállapodások elvével szemben az volt, hogy nemzetközi méretű kérdésről van szó, ezért azt ennek a konferenciának kell megoldania. Úgy tűnik, a megoldáshoz vezető egyedüli elképzelhető mód az lenne, hogy csatlakozni kellene az Egyesült Államok delegátusa által benyújtott javaslathoz, és albizottságunkra bízni a problémát.

E pontban egyetértek a fehérorosz delegációval. Az albizottságnak nem kellene a tények tanulmányozására, a számok és adatok megállapítására szorítkoznia, mivel ezeket a kérdéseket már elég részletesen megtárgyalták. Az albizottság továbbléphetne, teljes megoldás elérésére törekedhetne, amely mindkét érintett fél és ezzel maga a konferencia számára is elfogadható.

Ezért határozottan az Egyesült Államok delegációja által megfogalmazott javaslat mellé állok, vagyis rá kell bízni a kérdést albizottságunkra.”