Szabad Újság, 1992. április (2. évfolyam, 78-102. szám)

1992-04-18 / 93. szám

10

1992. április 18.

( ! "i

Tovább rágjuk a gittet?

ígéretemhez híven csak tisztességes újságba írok, ezért bocsátom a Szabad Újság olvasói elé néhány megjegyzésemet az Új Szó első oldalán, április 10-én megjelent riportra. Az emlékezet felfrissítése végett engedjenek meg egy visszapillantást. Az Új Szó Tóth Mihály tollából nyilvánvaló hazugságokat közölt a télen Duka Zólyomi Árpádról és az Együttélésről, amit a lap vezetőinek is tudniuk kellett. Viszont a „minden véleménynek helyt adunk ” elv értelmében közölték de válaszadásra, a tények tisztázására már nem futotta, illetve Duka esetében a válasznak csak a legapróbb betűvel és kihagyásokkal adtak teret. Ha esetleg mégsem tudták volna, hogy FŐMUNKATÁRSUK valótlant állít (mert Duka soha nem volt még csak CSKP-tag sem, nemhogy „konszolidátor”, „pártapparátcsik”), akkor a tények tisztázása után két lábbal megtoldva menesztik a szándékos félrevezetőt. Ez a mai napig nem történt meg sőt újabb valótlanságok adnak nem kevés teret annak tiki magát továbbra is megrögzött baloldalinak nevezi, nem feledve, hogy az ötvenes évek pártiskoláinak hűséges neveltje. Egy balos főmunkatárssal fémjelzett újság viszont ne nevezze magát függetlennek Ebben az esetben semmi kifogásom, hogy milyen cikkeket jelentetnek meg egy BALOLDALI MAGYAR NAPILAPBAN. Eddig viszont olyan ez az arányosnak nevezett szabad közlési lehetőség mint a viccbéli vegyes libahús-konzerv, amely lóhússal van vegyítve egy az egy arányban: egy liba, egy ló... A valótlanságokra és torzításokra való válaszolás megtagadása persze nem korlátozódik csupán erre az egy esetre. A szerkesztőség lelke rajta, hogy milyen irányvonalat követ, hogyan informálja és vezeti (félre?) a jóhiszemű olvasókat, hogy mit tartanak stílusosabbnak az igazság őszinte kimondását avagy a cizellált hazugságot. Miközben tisztes választási kampány után kiabálnak újabb szellemi és erkölcsi kútmérgezéssel szítják az indulatokat. Szóval ezért nem írok az Új Szóba. Nem akarva, hogy egy kalap alá kerüljek az említett szerzőkkel és jelenségekkel Azt viszont tudom, hogy az Új Szó hány példányban és kikhez jut el annál az egyszerű oknál fogva (mint a Pravda, Rudé právo stb.), hogy egy évtizedek alatt kialakult vevőkör szokásaira épít. Ráadásul a másik napilap (a Szabad Újság) a terjesztő hibájából csak a megrendelés utáni 3—4 hónap múlva kezd járni. A szokás és a kényelem pedig nagy úr... A hosszú kitérő után — lássuk a medvét, vagyis „Mit tettünk a kollektív bűnösség bélyege ellen ” című írást, melyben Hunéík Péter beszámol az 1945—1948 közötti elnöki dekrétumok felülvizsgálására tervezett bizottság ténykedéséről és érthetetlennek tartja néhány bizottságba jelölt tag távollétét. „Ezt inkább tőlük lenne etikus megkérdezni” — mondja, íme a válasz: MIÉRT NEM KAPTAK MEGHÍVÁST? Januárban, a bizottság alakulásakor kértük Hunéík urat, hogy legalább egy vázlatos koncepciót tárjon elénk, de három levélre sem jött válasz Az elnöki irodában a postás valószínűleg rossz kosárba szórja a leveleket, vagy ... nem is volt ilyen koncepció?

Mi kidolgoztunk egy vázlatos koncepciót, melyet Gawlik úr személyesen adott át e bizottságban, és azóta sem hallottunk más tervezetről Közben gyűlik a dokumentumok halmaza ezzel az időszakkal kapcsolatban. Nagyon sokan reagáltak arra is, amikor még tavaly, nyár elején egy felhívásom kapcsán kértem, hogy küldjenek ilyen anyagokat. Van kitelepítési végzés, vannak kétnyelvű okiratok konfiskálásról szóló iratok stb.

A későbbi találkozó után, melyre meghívást ugyan szintén nem kaptam, Popély Gyula tájékoztatott, hogy miről beszélgettek Ezután elkészült az indoklás is, melynek magyar nyelvű változata megjelent a Szabad Újságban ("A megbékélés nem csupán a sértettek érdeke" címmel).

Az elnöki dekrétumok jogi háttere persze nem egyszerű. Ugyanis Csehszlovákia jogfolytonosságának felújításával 1945-ben a korábbi alkotmánynak is érvénybe kellett volna lépnie, de azzal ellentétesek mind az elnöki rendeletek mind a Szlovák Nemzeti Tanács és a Megbízottak Testületének rendeletéi.

Tehát az ország jogrendjét kell megkérdőjelezni, amikor ezt az időszakot vizsgáljuk Tudják ezt a cseh és a szlovák jogászok is. Ezért nyúlnak hozzá óvatosan, illetve gyakran csak úgy, hogy ne lehessen belőle semmi. Már-már az is felötlött bennem, hogy ezt a bizottságot nem csupán azért hozták-e létre, hogy szó ne érje a ház elejét: foglalkoznak a témával? Választási fogásnak nem rossz. Mi viszont nem szónoki fogásokat, hanem konkrét lépéseket várnánk el És akit ezzel megbíznak az terjessze elő elképzeléseit, és adjc x tájékoztatást is. Mint megtudtam, Gawlik úr március 6-ára kapott meghívót, de aznap kapta kézhez, hogy az ülést elhalasztották Igen, az igazsághoz ez is hozzátartozik Es még valami. Mivel koncepciót a mai napig nem kaptunk e testület munkájával kapcsolatban, ezért úgy gondoltuk hogy valamennyi nemzeti kisebbséget ért sérelem orvoslásának szándékával alakult, így nem csupán lengyel hanem német nemzetiségű szakértőket is javasoltunk akiket Hunéík úr szintén elhallgatott. De úgy érzem ismét, hogy nem a lényeg hanem a gitt volt a fontos ebben a „ tájékoztatásban ”.

A megbélyegzett csehszlovákiai magyarok és nem magyarok pedig azzal a megelégedett érzéssel térhetnek nyugovóra, hogy a bizottság dolgozik a karaván pedig halad?! De szép is lett volna azt olvasni, hogy ez az ország szembenézett múltjával és lelkiismeretével elítéli a „hontalanság éveinek” jogtipró intézkedéseit és semmissé nyilvánította e korszak fasiszta szellemű rendeletéit. Türelmes nép a magyar, gondolják ott a Várban és Vár alatt, és hisszük mi is. Közben csak az irracionális realitás vagy az irreális racionalitás között választhatunk mert „szegény ember, aki ígérni sem tud”. Csakhát ezzel már tele a padlás, és „zsír fogytán, bor apadtán” az ígéret rózsái is elhervadtanak

MIHÁLYI MOLNÁR LÁSZLÓ

Ui: E cikk leadása előtt megtudtam, hogy az Új Szó nem csupán írásaimnak de a velem készült interjúnak sem hajlandó teret adni. Nevem csak negatív előjellel jelenhet meg. Köszönöm szépen az ilyen „objektivitást”! A felelősök múltjáról majd legközelebb.______________________

Szabad ÍIJSAG

Közös jövőnk, itt Keleten

A tájkép mint rommező

Napjainkban minden magára valamit is adó politikusnak Közép-, Közép-Kelet-, Kelet-Európa nemzetiségi problémáinak megoldását az európai integrációs folyamatban illik keresnie. Ez a nemzetállamok kategóriájának háttérbe szorítását, a „szuverenitás” tartalmi átértékelését jelenti, aminek következtében ha nem is tűnnek el az államhatárok, de lényegesen veszítenek jelentőségükből, klasszikus szerepükből.

Régiónk jelenlegi kaotikus állapota ez ügyben felvet egy egész sor nehezen megválaszolható kérdést. Létezik-e, elképzelhető-e a jelenlegi vagy a közeljövő értékrendje alapján olyan érdekazonosság, amely minden érintett népet, népcsoportot, nemzetet, nemzetrészt, etnikumot arra ösztönözne, hogy etnikai létfeltételeit az európai integrációs folyamatban keresse? Elképzelhető-e egy olyan garanciálisán működő politikai és jogi mechanizmus, amely alkalmas a potenciális konfliktushelyzetek kezelésére, a kiszélesedés veszélye nélkül? Tekintettel a társadalmi-politikai, de elsősorban a gazdasági egyenlőtlenségekre, hol húzódnak majd annak a Közös Európának a határai, amelyben a nemzetiségi kérdések önmaguktól megoldódnak? Része lehet-e a Közös Európának egy nemzet, illetve nemzetrész az etnikai veszélyeztetettség érzésével anélkül, hogy önvédelmi reflexei ne idézzenek elő újabb konfliktushelyzeteket?

Ésszerű alternatíva hiányában, ha elfogadjuk az alaptézist, a kérdésáradat egy része tárgytalanná válik. Nehezen lehet azonban elfogadható érvekkel cáfolni: ez csakis időben bizonytalanul behatárolható, hoszszadalmas evolutfv folyamat eredménye lehet. Felmerül tehát egy újabb kérdés: megvárhatja-e az erdélyi magyarság e folyamat végkifejletét, a megsemmisülés reális veszélye nélkül? Európának ebben a régiójában a nemzetté válás folyamata távolról sem fejeződött be. Járulékos következményeivel együtt ez alapvető akadálya az integrációs folyamatnak. Légiesített vagy szerepükben átértékelt határok csakis egészséges, a kor szellemének és értékrendjének megfelelő nemzettudattal rendelkező nemzetek, nemzetrészek között húzódhatnak.

Létérdekünk rendezni közös dolgainkat a Kárpátmedence minden népével, nemzetével még akkor is, ha együttélés helyett egymás mellett élésről, barátság helyett érdekazonosságról beszélünk. A „rendezés” alapelveiben, eszközeiben és módozataiban nem szorulhat az összeurópai normák és tendenciák perifériájára. A magyar—román viszony ettől eltérő kezelésének — mint Közép-Európa békéjének és stabilitásának fontos tényezője — nincs realitása. Ez azonban távolról sem jelentheti a két nép közötti viszony sajátosságainak figyelmen kívül hagyását. Tartósan jó kapcsolatot építeni, amelyben etnikailag egyik nép sem érzi veszélyeztetve magát, csakis az alapokról lehet és érdemes: kártyavárat építenünk, ha ezt nem a két nép viszonyát évszázadok óta mérgező dák-római kontinuitás fikciójától kezdjük. Bár sokan megalapzatlanul minimalizálják ennek a szerepét, azzal— ami önmagában vitathatatlan —, hogy az egyéni és a kollektív jogokat „nem az érkezési sorrend” határozza meg;

felelőtlenség figyelmen kívül hagyni, milyen mélyen és széles körben beépült e dogmatikus történelemszemlélet a román nemzeti tudatba és ezáltal ez a felsőbbrendűségre és kizárólagosságra való törekvés köldökzsinórjává vált. Ilyen ideológiai motivációval pedig a magukat első-, másokat pedig másod- vagy harmadrangú állampolgároknak minősítők között a korszerű, európai értékrendnek megfelelő kapcsolat kialakulása elképzelhetetlen.

Nyilván nem az a megoldás, hogy bárkit is megfosszunk történelmétől. Minden népnek, nemzetnek joga van hiteles történelméhez, ami önmagában nem sértő (hitelességénél fogva) egyetlen közösségre sem, ha nem szolgálja jogalapként vagy politikai érvrendszerként célzatos, mások ellen irányuló nemzeti törekvéseit. A két nép tartós viszonyának garanciális rendezése egyaránt feladata — a maga lehetőségeivel — úgy a hivatalos, mint a „népi” diplomáciának. A „politikának” általában nem lehet funkciója a történelmi nézetek tisztázása — legfeljebb az intézményes keretek biztosítása —, csakhogy a múlt tapasztalatai egyértelműen bizonyítják: e kérdést a „politika” sosem tudta igazából megkerülni. Valamilyen formában (burkoltan vagy tudat alatt) ez örökösen jelen volt, lidércnyomásként nehezedett a tárgyalóasztalokra. Mivel hatása elsősorban a nemzeti tudat szintjén érvényesül, önámítás lenne azt feltételezni, hogy magától elveszíti időszerűségét, jelentőségét. Sőt egy népszuverenitás alapelvű demokráciában, amelyben a társadalmi tudat szerepe alapvetően megnő, romboló hatása hatványozottan érzékelhető.

E viszony garanciális rendezésének a szükségessége azonban nem nélkülözhet egy nagyon pragmatikus követelményt: van-e román részről partner a „kényes” kérdések tárgyilagos megközelítésére? Természetesen igen, bár kevés és lényegesen korlátozott szerepvállalási lehetőséggel. Jellemző: aki ma vagy a közeljövőben a dák-római mítosz közelébe merészkedik, számolnia kell az árulói megbélyegzéssel és a vele járó következményekkel. Épp ezért már az is eredménynek számít, ha valaki hajlandó a tabuként kezelt alaptézis vagy ennek etno-, illetve pszichogenetikai vetületeit nem érintő, de rájuk épülő részelemeknek legalább a tárgyilagos szóvátételére. Ilyen körülmények között bátran megkockáztatható az a kijelentés — érdemei minimalizálása nélkül —, hogy nem is annyira a közismert Paul Goma nyilatkozata jelenti a pozitívumot a románságkép mai, tárgyilagos megközelítésével (hisz ő Franciaországban él és alkot), mint inkább az a tény, hogy ez egyáltalán megjelenhetett Romániában, egy román nyelvű lapban (Baricada, 1992. február 17-i szám).

Az európai gondolkodású Paul Goma a románságról, Románia állapotairól és perspektíváiról a következőképpen vélekedik: „Nem jutottunk el még a nép stádiumába... A román individualista, nem közösségi. Szeret saját feje után, saját javára cselekedni, és esetleg, ha nem jól alakul, ne feleljen semmiért, feleljenek mások. Részben ez a románok létezési szerencsétlenségének tulajdonítható, vagyis bizonyos külső tényezőknek. Valójában nékünk a fejünkre esett a történelemkönyv. Elkábított, mint egy tégla. Különben fiatal közösség vagyunk. Nem használom a nép fogalmát, mert azt hiszem, mi még nem jutottunk el a nép stádiumába. Lakosság vagyunk. (...) Nyilván nem tudok szemrehányást tenni a románoknak, az összes románnak, hogy például nem lázadt fel az oroszok ellen. Lehetetlen volt. Senki sem tudta megtenni az afgánok kivételével tíz évvel ezelőttig. A csehek sem lázadtak fel, de méltósággal tiltakoztak anélkül viszont, hogy egy ujjúkat is mozdították volna. Megtették a keletnémetek 1953- ban, a magyarok 1956-ban. (...) 1958-ig a románok megéltek 14 év szovjet kommunizmust, amely megtanította a helybélieket, a bennszülötteket, a tősgyökereseket, vagyis a románokat, hogy megszállják saját magukat. (...)... miért vonultak ki az oroszok 1958-ban? Hát, nagyon egyszerű: megállapították, a románok tudnak csinálni nagyon jó csendőrséget maguk is, egyedül. És megcsinálták. Jobbra, tartósabb követelményekkel, mint ott, ahol a szovjet csapatok az utolsó pillanatig maradtak vagy még tartózkodnak jelenleg is.”

A román társadalom jelenlegi állapotáról és perspektíváiról alkotott véleménye meglehetősen távolra helyezi hazáját Európától, otthon számára sem adatott meg a prőfétaság lehetősége. „Összehasonlítva az események utáni tájképet a szomszédos országokból, mindenhol borzalmas nyomorúság van, feldúlt gazdaságok, már semmi sem megy, semmi sem működik, mindenhol ínség van, Magyarországon is, mégha nincs is nyomorúság, szegénység van, Lengyelországban borzalmas a szegénység. De sehol sincs a romániai reménytelenség, szomorúság, bátortalanság. Miért? A tájkép ezen országok mindegyikében, amelyek megszabadultak a kommunizmustól, úgy néz ki, mint valami rommező. A romok viszont, egyesek, éppenséggel megjavíthatók. Romániában azonban nincsenek még romok se. Egy lyuk van, egy végtelen gödör, ahogyan a Teremtés könyve mondja, a kezdetekkor a ’’föld üresség nem volt megalkotva", ami zűrzavart jelent. Nálunk nem lehet csinálni semmit, nem lehet foltozni semmit. Ha megadatik, hogy nálunk csináljunk valamit, akkor mindent elölről kell, mert ha foldozzuk, az agóniánkat hosszabbítjuk meg. Balkáni, éppenséggel cigányos lelki és erkölcsi állapotban leszünk."

Elkerülendő a félreértés: az idézet csupán illusztrálni volt hivatott, hogy a román társadalom, a románság, valamint a környező népek gondjainak tárgyilagos megvilágítása is — a román etnogenézis érintése nélkül — eredménynek minősül. De a közeledésnek nem alapkövetelménye, hogy román részről a kedvünkért valaki rágalmazza, szidalmazza, megfossza méltóságától saját népét. Paul Goma sem tett ilyet soha. Ez egy másik véglet lenne. Kapcsolataink tehermentesítését kizárólag a tények objektív megközelítése, a történelem hűvös tudományossága szolgálhatja. A múltat tisztáznunk kell, tudnunk kell, honnan jövünk — úgy külön-külön, mint együtt —, hogy megtudhassuk, hol állunk és merre tartunk.

KRECZINGER ISTVÁN