Szabad Újság, 1992. április (2. évfolyam, 78-102. szám)
1992-04-18 / 93. szám
1992. április 18. 9 Szabad ÚJSÁG Dalibor M. Krno A BÉKÉRŐL TÁRGYALTUNK MAGYARORSZÁGGAL Kinő professzornak ez a műve a magyar történetírás számára forrás értékű, mert Ix-nnilatja, miként láttak és minősítettek minket győztes ellenfeleink. Ennek megismerése és a magyar önismeret gyarapítása érdekében készült ez a fordítás (Käfer Istváné), amelynek első kiadása 1990-ben jeleni meg az Illyés Alapítvány és a Csehszlovákiai Magyar Kultúráért Alapítvány anyagi támogatásával, s melyből lapunkban folytatásokban rézleteket közlünk. Áttelepítés (5. rész) A. V. Visinszkij szovjet külügyminiszterhelyettesnek e vitában 1946. szeptember 20-án mondott beszédét Csehszlovákiában sokszor publikálták. Úgy vélem azonban, nem lenne teljes a delegációk javaslatunk melletti és elleni érvelése, sem a viták dokumentációja, ha nem közölném újólag Andrej V. Visinszkij űr szavait: „Elnök úr, a csehszlovák delegációnak a párizsi konferencián előadott kérdése súlyos és fontos kérdés és már története is van. Anélkül, hogy ismételném, amit itt már részletesen kifejtettek, túlzás nélkül mondhatom, számos jelenséget világítottak meg a bizottság számára, számos anyagot, föltételezést és nézetet adtak elő és mivel ezek különböző szempontokból és egymásnak homlokegyenest ellentmondó szempontokból fakadtak, elegendő alapot nyújtanak számunkra, hogy a bizottság kialakíthasson bizonyos nézetet és bizonyos döntést a csehszlovák delegációnak a bizottság elé terjesztett javaslata kérdésében. Anélkül, hogy visszatérnénk azon események távoli múltjába, amelyek az ún. csehszlovákiai magyar nemzeti kisebbség kérdésével kapcsolatosak, és ha csak a legközelebbi múltra szorítkozunk, elegendő lesz, ha például csak arra a tárgyalásra emlékeztetünk, amely 1945—1946-ban folyt a csehszlovák és a magyar kormány között, miszerint ez a kérdés, azaz a csehszlovák lakosság magyar részének áttelepítése Csehszlovákiából Magyarországra és fordítva, a magyar lakosság szlovák részének áttelepítése Csehszlovákiába olyan megoldást nyerjen, hogy az összhangban legyen a politikájában demokratikus elvekre támaszkodó csehszlovák kormány törekvésével. Mint ismeretes, a csehszlovák kormány e cél érdekében ezt a kérdést, vagyis a magyarok áttelepítését Csehszlovákiából Magyarországra az érdekelt országok közötti egyezménnyel kísérelte meg megoldani, amely a magyar és a csehszlovák kormány közötti kétoldalú tárgyalások eredményeként jönne létre. Helyes és bölcs döntés volt ez, teljes összhangban azokkal a demokratikus alapelvekkel, amelyek a csehszlovák kormányt vezérlik, amely éppen az utóbbi időben nagy munkát végzett saját országában a demokratikus fejlődés és a demokratikus alapelvek megszilárdítása terén. Ezek szerint természetes, hogy az, amit a csehszlovák kormány 1945-ben e valóban fontos kérdés baráti rendezésére törekedve tett (és ezt senki sem tagadhatja), teljes összhangban volt alapelveivel, annak a politikának az alapelveivel, amelynek megvalósítására a demokratikus csehszlovák kormány tevékenysége során, különösen a külpolitikát illetően törekszik. A Szovjetunió kormányának elég jelentős tapasztalatai vannak a nemzetiségi problémák rendezésében, a nemzetiségi kisebbségek problémájával összefüggő kérdések megoldásában. E kérdések szabályozását a Szovjetunióban a Lenin és Sztálin támlásának magas elveire alapozott helyes szovjet nemzetiségi politika biztosítja. Ennek következtében az egyenlőség és a testvériség magasrendű eszméinek teljes értelmezésétől inspirált szovjet külpolitika és ugyanúgy a szovjet nemzetiségi belpolitika éppen a nemzetek tiszteletén és egyenjogúságán, valamint a nemzeti önrendelkezés elvén alapul. A lenini-sztálini nemzetiségi politika tágabb értelmében vett kulturális felvirágzását, olyan felvirágzást, amelynek segítségével aló szovjet szocialista köztársaság és nemzetei nemzetiségi életének mélységeiben szunnyadó alkotó erők olyan ragyogóan és sokoldalúan indultak fejlődésnek, hogy teljes háttérül szolgálnak a szovjet állam vezető férfiainak a szocialista alkotás terén végzett gyakorlati munkájában. A szovjet külpolitika éppen a nemzetiségi önmeghatározás, a nemzeti egyenjogúság tiszteletben tartásának alapelvén épül, ami olyan eredményekhez vezet, miszerint a Szovjetunió bátorkodhat kompetensnek tekinteni magát azon kérdésekben, amelyeket az imént e tisztelt gyűlésnek előterjesztettek. Ezen az alapon születnek a Szovjetunió és más államok között kötött nemzetközi szerződések és megállapodások. Ezen az alapon állnak a Szovjetunió által kötött gazdasági, politikai és más szerződések, ideszámítva azokat is, amelyek közvetlenül érintik a bizottságunkat foglalkoztató problémát. Az áttelepítéssel, a repatriálással, az opciós szerződésekkel kapcsolatos kérdéseket illető szerződésekre gondolok, és általában azokra a szerződésekre, amelyek az e súlyos kérdésekben való döntés problémáival kapcsolatosak, mivel az opciós, az állampolgári, a repatriálási és az áttelepítési kérdések igen lényegesek. Példaként szeretném felhívni a bizottság figyelmét az 1945. július 6-i szovjet—lengyel szerződésre, amelynek következtében 1 és 1/4 év alatt több múlt egymillió embert telepítettek át Lengyelországba, és fehéroroszok, ukránok és oroszok százezreit telepítették át Lengyelországból a Szovjetunióba. Ez a szerződés az imént ismertetett alapelveken nyugszik és a legtermészetesebb, hogy a Szovjetunió kormánya üdvözölné, ha más államok kormányai is igyekeznének elérni ugyanilyen alapelvek, azaz a kölcsönös tisztelet és a testvéri együttműködésre törekvés alapelveinek realizálását vagy végrehajtását. Ez okból a csehszlovák és a magyar kormány között 1945-ben folytatott és 1946. II. 27-én szerződéssel koronázott tárgyalások pozitív eredménynek számítanak, az nagy reményt támasztott azokban, akiknek nem mindegy a programokban kinyilatkoztatott alapelvek gyakorlati megvalósítása. Sajnálattal kell bevallani, hogy a fent említett szerződés nem vezetett a megfelelő eredményekre. Ez a probléma is, amelynek az említett tárgyalások útján, e szerződéssel befejezve kellett volna eldőlnie, megoldatlan maradt, vagy legalábbis mostanáig nincs döntés erről a problémáról. Azt hiszem, valamennyiünknek a legnagyobb határozottsággal fel kellene tenni a kérdést, hogyan tovább. Elintézhető-e egy kézlegyintéssel és a döntési kísérletek elutasításával ez a kérdés, amely Csehszlovákia és az egész világ szempontjából — mert ez nemzetközi jelentőségű kérdés — súlyossá és fontossá vált. Világosan kell látnunk, hogy e kérdés helyes vagy helytelen eldöntése nem maradhat súlyos következmények nélkül, mivel két olyan állam közötti nemzetközi kapcsolatoktól van szó, amely államok nincsenek elszigetelve az egész világtól, hanem beletartoznak a nemzetközi kapcsolatrendszerbe. Ezért a döntés nem maradhat következmények nélkül a nemzetközi kapcsolatok terén, hanem például mint a vízbe dobott kő olyan hullámzást kell okoznia a felszínen, amely egyre tovább és tovább gyűrűzik majd a partok irányába. A kérdés nincs eldöntve. A csehszlovák kormány igyekszik a kérdést eldönteni. A csehszlovák kormány keresi a megállapodást, igyekszik elérni a megállapodást, törekszik a megállapodásra, a megállapodást aláírják, de nem valósítják meg. Furcsa helyzetben találjuk magunkat. Mi, a Szovjetunió például arra törekszünk, hogy valamennyi, külföldön élő emberünk, akiknek — sajnos — nagyon gyakran akadályozzák a hazatérését, visszatérjenek hazájukba. Szükségünk van ezekre az emberekre, mert a mieink, nemzetünk részei, nemzetünk egészének egy darabja. A magyar kormánynak nyilvánvalóan más a nézete. Felajánlják neki 200 000 ember visszatérését, de a magyar kormány válasza: ’nem akarjuk őket, nincs szükségünk rájuk, terhesek lesznek számunkra’. Ez ugyanaz, mintha egy sokgyermekes családanya a szomszédokba tuszkolná gyermekeit, nem akarná nevelni őket, és arra hivatkozna, hogy tehertételt és nehézséget jelentenek számára, és ezért jobb ezeket a gyermekeket a szomszédokhoz tuszkolni, talán valaki megszánja őket. Nem különös ez a nézet? Úgy vélem, ez egy nagyon különös nézet. Hogyan reagál rá a csehszlovák kormány? Azt hiszem, helyesen. A Szovjetunió kormánya amellett van, hogy a nemzetiségi probléma lehető megoldásainak egyike a nemzetiségi érdekek találkozása során az, miszerint egy ország szabaduljon meg a magát egy másik ország nemzetéhez tartozónak valló lakosaitól és hogy azok rendezkedjenek bejól odahaza, a hazájukban. A kérdés jelenleg így fest. Azt hiszem, senki sem tagadhatja, hogy így van. Azt hiszem, aligha akadna valaki, aki jóváhagyná bármilyen állam pozícióját, amely állam teljes erejéből ellenzi nemzete tagjainak visszatérését, és ellenkezőleg, arra törekszik, hogy azok elhagyott száműzöttek legyenek. Nem született döntés a magyarok áttelepítésére Csehszlovákiából, és a kétoldalú tárgyalások eredményeként létrejött szerződés végrehajthatatlan. Nem foglalkozom most e kérdés múltjával, sokat hallottunk már róla a bizottságban. Részletesen elemezte a sajtó és jól ismert valamennyiünk számára. Én most csak azt állapítom meg, hogy ezen égető— és állandóan égetőbbé váló — kérdés, a csehszlovákiai magyar kisebbség problémájának eldöntése nem sikerült. Ez azt jelenti, hogy két perspektívánk van: vagy sorsára hagyni az egész ügy további alakulását, kitérni, és szabad utat engedni a további eseményeknek a ’Laissez faire, laissez passerí elv szerint, vagy ahogy az orosz mondja, minden maradjon úgy, ahogy van, az Úristen mindenről gondoskodik és ez nem a mi dolgunk. Vagy ellenkezőleg, beavatkozni a dolgok menetébe, megragadni azt és segíteni annak a félnek, amely minden erejét latba veti a probléma eldöntésére. Azt hiszem, elegendő megvilágítani ezt a problémát, megszabni, hogy úgy mondjam, a két perspektívát, hogy meglássuk, a valóságban itt nem létezhet két lehetőség, és csak a második megoldás nyújthat reményt számunkra pozitív eredményekre. Milyen indokai vannak annak, hogy a csehszlovák kormány ragaszkodik a magyar kisebbség áttelepítéséhez államából és egyáltalán vannak-e ilyen indokok? A Szovjetunió delegációja amellett van, hogy ezek az indokok világosak. Ezek az indokok egyrészt a történelemben gyökereznek, amint erről a csehszlovák delegáció képviselője szólt, de említenem sem szükséges a különböző Eszterházyak és hasonló urak nevét, hogy felfrissítsem azon események emlékét, amelyekről itt hallottunk. Ezen már túl vagyunk. Én csak meg akarom állapítani a tényt abban a hiszemben, hogy a csehszlovák kormányt a javaslatában vezető motívumok, amelyek azon döntés elfogadására irányulnak, miszerint a magyar kormány végre fogadja be területére nemzetének Gait — teljes ügyeimet érdemelnek. Milyenek ezek a motívumok? A csehszlovák kormány mindenekelőtt abból az állításból indul ki és hoz fel vitathatatlan tényeket, amelyeket Clementis úr ma itt megint megismételt, miszerint a magyar kisebbség a múltban, azokban az években, amelyeket Csehszlovákia a müncheni tragédia után élt át, negatív szerepet játszott azzal, hogy Heinlein és Frank, a csehszlovák nemzet gyilkosai mögé sorakozott fel, akik Csehszlovákia, a csehszlovák állam függetlensége ellen és a csehszlovák szabadság ellen fordultak. Nem akarok visszaélni a bizottság tagjainak idejével, de ha a Szovjetunió külügyminisztériuma által publikált, a Magyarországgal folytatott német politika dokumentumait tartalmazó anyagokhoz folyamodnék, olyan erők hatottak tulajdonképpen Magyarország legmagasabb köreire, milyen erők határozták meg a Csehszlovákiával szemben folytatott magyar politika irányát Elég megemlíteni a fent említett anyagok 3. számú dokumentumát, amelyből elénk tárul Hitler megbeszélése vitéz Kánya magyar külügyminiszterrel 1937 novemberében. E dokumentumban ezt olvassuk: ’Hitler azt ajánlotta, ne forgácsolja szét Magyarország különböző irányokban politikai energiáját, hanem irányítsa és fordítsa Csehszlovákia ellen. Vitéz Kánya azt válaszolta, hogy Magyarország teljesen ezt a vonalat követi.’ Most világos számunkra, hogy az igazság a Csehszlovák Köztársaság oldalán van. Egy órával ezelőtt a bizottság elfogadott egy döntést, miszerint a magyar békeszerződés-javaslat 4. cikkelyébe bele kell foglalni egy kiegészítést a revizionista propaganda betiltásáról. Mit jelentsen az, amikor a bizottság elfogadta ezt a módosítást, ami a revizionizmus betiltását jelenti Magyarország számára, és felelőssé teszi annak esetleges megengedéséért, ezek szerint be volt-e tiltva a Csehszlovákia és Magyarország közötti határok revíziójára irányuló propaganda? Ez csakis annak a ténynek az elismerését jelenti, hogy Magyarországnak terve van a csehszlovák terület egy részének elszakítására Csehszlovákiától. Ez azt jelen ti, hogy élnek a revizionista irányzatok Magyarországon és a csehszlovákiai magyar lakosság körében, és hogy ez veszélyes nekünk a béke és a békés együttműködés számára. De egyidejűleg ez azt is jelenti, hogy ezek a revizionista irányzatok és törekvések, hogy a közvéleménynek ez a szüntelenül revansgondolatra bujtogatása veszélyt jelent és nem engedhető meg. Ez azt jelenti, hogy a csehszlovák kormány helyesen előrelátó, amikor ragaszkodik javaslatához. A vitatott kérdés a nyugalom és a biztonság kérdése nemcsak Csehszlovákia, hanem egész Európa és az egész világ számára. Azon adott valóság ténye ez, miszerint Csehszlovákia a nagy európai utak kereszteződésében foglal helyet. A szovjet delegáció úgy véli, hogy a csehszlovák kormánynak igaza van, amikor megállapítja: a magyar álláspont a nemzetközi biztonságot állandóan fenyegető tűzfészek veszélye. Nem tagadható, hogy a magyar kormánynak Csehszlovákiával szemben elfoglalt helyzete nem volt véletlen epizód a csehszlovák—magyar viszony történetében. Ez az álláspont objektív okok egész sorából ered, amelyek gyökerei a régi Magyarország vezető körei és a német imperializmus közötti viszonyba, másrészt a szentistváni Magyarország rögeszméjétől megszállott körök militarista szándékaiba nyúlnak vissza. Az a tény, hogy léteznek revizionista revanstervek, amelyeket Magyarország befolyásos körei mindmáig nem utasítottak vissza, tekintet nélkül az utóbbi években elszenvedett háborús katasztrófára és arra is, hogy demokratikus állammá lett, amit viszont minden szempontból üdvözölni kell, a fenti tény tehát az egyik súlyos motívum, amely arra kényszeríti a csehszlovák kormányt, hogy olyan formában tegye fel a csehszlovákiai magyarok kitelepítésének kérdését, ahogyan azt megtette. Olyan áttelepítésről van szó, amit itt ’kényszer’-nek neveztek. Az önkéntes áttelepítésben való megegyezés kísérlete nem hozott eredményt. Most valóban a kényszeráttelepítés kérdése forog fenn. Biztos, hogy súlyos lépés, de elkerülhetetlen, amit az események alakulása és a csehszlovákiai magyar nemeztiségű lakosság, valamint a többségi, domináló csehszlovák lakosság közötti kapcsolatok feltételei készítettek elő. Azt mondják nékünk, hogy ez a lépés katasztrófát jelent majd Magyarország számára és hogy Magyarország, amennyiben végezetül elismeri is a fent mondottak helyességét és indokoltságát, nem lesz képes az ebből fakadó probléma megoldására anélkül, hogy ne zuhanjon szakadékba. Úgy vélem, ez helytelen, a lehető legnagyobb mértékben eltúlzott és minden bizonnyal propagandacélokra konstruált hozzáállás, hogy megszabaduljanak 200 000 csehszlovákiai magyar befogadásának kényszerétől. A tényeknek erre az eltúlzására nyilván azoknak a személyeknek van szükségük, akik még mindig a szentvistváni magyar királyság lázálmában élnek. Láttunk itt egy számháborút, amelybe a legkülönbözőbb fegyvereket vetették be. A magyar küldöttség statisztikai adataival bombázza a csehszlovák állásokat. Mindkét fél azt állítja, hogy a bejelentett számok hamisak. Persze nem tudom, hogy igazodhatunk el e számok között. De ha a ránk váró feladatot megállapítva mellőzzük ezt a harcot, arról van szó, hogy 200 000 magyar legyen áttelepítve. A magyar kormány azt állítja, mellőzzük ezt a harcot, arról van szó, hogy Magyarországon nincs hely számukra, Van tehát hely, vagy nincs. Vegyünk figyelembe egy tényt. Németország amerikai övezetébe 500 000 magyarországi németet kell telepíteni — és nagyon örülök, hogy jelen van Smith úr, aki németországi katonai munkái miatt kiválóan tájékozott ebben az ügyben. Itt van a Németországi Ellenőrző Tanács hitelesített terve. 500 000 németet kell eltávolítani Magyarországról Németország amerikai övezetébe. Felmerül tehát a kérdés: Ha 500 000 személyt el kell távolítani Magyarországról Németországba, lesz-e helye Magyarországon vagy sem annak a 200 000 magyarnak, akiket Csehszlovákiából kell eltávolítani? Azt hiszem, lesz. Okvetlenül számolni kell azzal, hogy 1946. szeptember 1-ig az előbb említett terv szerint csak 136 847 személyt távolítottak el Magyarországról Németországba, azaz az egész létszám 27,4%-át. Tehát ha teljesítik a magyarországi németek eltávolításának egész tervét, ezzel önmagában teljes lehetőség nyílik, hogy helyükre csehszlovákiai magyarokat telepítsenek. Ebből az következik, hogy a magyar kormány számára nincsenek akadályok, amelyek gátolnák magyarok befogadását a németek helyére. Furcsa, hogy ilyen körülmények között miért kelt akkora ellenállást a magyar kormánynál a csehszlovák kormány javaslata. Szegedy úr itt a magyar küldöttség nevében azt mondta nekünk, hogy a csehszlovák kormány képviselője igyekezett meggyőzni a bizottságot, miszerint a csehszlovák kormány olyan javaslatot terjesztett elő, amely nincs ellentétben a béke eszméivel, amelynek nem súlyos és bosszúálló békének kell lennie, hanem az igazságosság alapjára kell épülnie. Azt mondta, a csehszlovák kormányjavaslata arra irányul, hogy Magyarországból áldozati bárányt csináljanak Münchenért. Igaznak tarthatjuk-e ezt az ellenvetést? Semmiképpen sem tarthatjuk igazságosnak. Az ilyen ellenvetést csak az a védekezés diktálhatja, hogy ne kelljen a magyarokat kivinni Csehszlovákiából, tehát az a vágy, hogy mindenáron Csehszlovákiában hagyják őket. Azt halljuk, hogy ezek a magyarok ott élnek, ahol dolgoznak, és most hagyjanak ott mindent és távozzanak új helyre. Ez igaz. És nem is könnyű, de szükséges. És végeredményben igazságos. Ha a csehszlovák kormány azt kívánná, hogy a magyar kormány Magyarországról távolítson el 200 000 magyart, az más dolog lenne. A kérdés azonban más. Arról van szó, hogy Magyarország magyarokat fogadjon be Magyarországra. Úgy tűnik nekem, hogy az ezzel szemben felhozott indokok mesterkéltek. Mindezen lépésekről úgy beszélnek, mint antihumánus beavatkozásról és így is állítják be. De miről is van szó tulajdonképpen a csehszlovák kormányjavaslatában? A csehszlovák kormányjavaslatában arról van szó, hogy elsősorban oldják meg ezt a kérdést elvszerűen, vagyis közöljék a magyar kormánnyal, hogy ezt az áttelepítést meg kell valósítania. A csehszlovák kormány javaslatában közli, hogy kötelezi magát olyan megfelelő szerződés kötésére a magyar kormánnyal, amely a magyar lakosság emberi és anyagi jogainak megőrzésén fog alapulni, a február 27-i lakosságcsere-egyezménnyel adott feltételekkel összhangban. És ezt nevezik 'erőszakos áttelepítésnek’. Itt nyilvánvalóan nincsen szó semmi olyanról, ami ’antihumánus cselekedethez’ lenne hasonló, mint azt ebben a bizottságban a magyar küldött mondotta. Meggyőződésünk, hogy a csehszlovák kormány teljesíti ígéretét. Ebben az is megerősít bennünket, amit Clementis úr beszédének végén mondott: ’Kijelentem — mondta Clementis úr — a csehszlovák kormány és a csehszlovák delegáció nevében, hogy kötelezzük magunkat a párizsi konferencia és az egész világ közvéleménye előtt az áttelepítés olyan lebonyolítására, hogy az összhangban legyen azokkal a humánus alapelvekkel, amelyek Csehszlovákiát a nyugalom szigetévé tették Közép-Európában.’ Tudom, hogy a Luxemburg-palotában elhangzott szavak nem üres szavak csupán, és ez minket, szovjet embereket méginkább bátorít a csehszlovák kormányjavaslatának támogatására."
