Szabad Újság, 1992. április (2. évfolyam, 78-102. szám)

1992-04-18 / 93. szám

1992. április 18. 7 „Ki, ki, ki a lánnyal, hogy meglocsoljuk” Zoboraljai magyar népszokások Szabad újság__________________ Lánymosdatás, lófürdetés Zöld ág, hozzál meleget Az Ipoly mentén élő ember hosszú évtizedeken át a földműve­lésből élt, a kenyeret, a megélhetést a termőföld biztosította számára, hát a jó gazda mindig nagy becsben is tartotta munkaeszközeit, no meg „kenyéradó jószágait”. A sátoros ünnepeken, húsvét táján is rájuk gondolt, velük törődött először, s csak azután engedett meg némi pi­­hanést, pár órányi önfeledt szórako­zást magának... Ipolybalogon például a fogatos­­gazdák nagypénteken korahajnal­ban, napfelkelte előtt levezették lo­vaikat az Ipolyhoz, s megsétáltatták az állatokat a habokban. Egyesek a Kétvízhez, mások — leginkább az ináncsiak — meg a Pásztorihoz és a Kiscserneihez indultak. A tulajdo­nosok kötőféken fogták az állatokat és belábaltak velük a jéghideg vízbe. Apám kiválóan emlékezik még a szokásra, közvetlenül a második vi­lágháború után már ő is lejárt lova­inkkal a „palóc folyóhoz”. S persze örült, hogy édesapja rábízta a nemes jószágok terelését. Nagyapa a világ­ért sem bízta volna az állatokat akármilyen csiszár kezére! Akkoriban bizony még zabolázat­­lan, csupa kanyar volt a falu alatt a folyó, ezért különösképpen ilyentájt, a tavaszi esőzések után, szinte min­den esztendőben kilépett medréből. Ellepte a víz a rétet, sőt még a ker­tek végébe is felkúszott az ár. Ilyen­kor a Kovács-part alá, a gödrökhöz mentek a gazdák lovaikkal. —Azt tartottuk — mesélte apám —, hogy a friss tavaszi víz elmulasztja a sömört az állatok lábáról... Persze az egészséges jószágokat is levitték a víz­hez a tulajdonosok. A szertartást nem bízta idegenre, sőt még rokonra sem senki. A hiedelem szerint, azt a lovat, amelyiknek megfürdetik a csüdjeit az Ipolyban, az elkövetkező hónapokban elkerülik a betegségek! Sok kárt okozott az embereknek a folyó, mégis tisztelte, szerette min­denki, vizétől többféle gyógyulást reméltek... A legények a lófürdetés után a lánymosdatásokat kezdték szervez­ni. Szombaton késő este, azaz inkább már szombatról vasárnapra virradóra indultak. A fiatalok az ivó előtt gyüle­keztek. Mikor elcsendesült a falu, s látszatra nyugovóra tért mindenki, el­indultak. A kocsmáros nem zárta be boltját, mert tudta, hogy hozzá men­nek vissza a suhancok. A legények minden olyan házhoz betértek, ahol eladó sorban lévő le­ány lakott. A választott szószóló el­rikkantotta magát: — Ki, ki, ki a lánnyal, hogy meg­locsoljuk! A gazda már számított a csoportra, rendszerint le sem feküdt, ébren várta az érkezőket, kinyitotta a bejárati aj­tót és néhány tojást meg darabka sza­lonnát adott a legényeknek. Előfordult, hogy némely háznál nem kaptak semmit a kopogtatók, sőt ki sem nyitották nekik az ajtót. Ilyenkor a vezér pár tojást az épület falához vágott. A háziasszony aztán meszelhetettt iziben, nekiláthatott a fehér falon éktelenkedő sárga foltok eltüntetéséhez. Reggel a templom­ba igyekvők a nyomokból megálla­píthatták, hogy a porta a legények bosszújának esett áldozatul. — Sóher a gazda — súgtak össze az emberek —, sajnálta a tojást, a szalonnát, megérdemelte a „bünte­tést”. A kárvallottak irultak-pirultak egy ideig... A legtöbb lányos háznál már jó előre, délután bekészítették a legé­nyeknek szánt elemózsiát. Az aján­dékokat a farsangkor bekeresztelke­­dett, „legénnyé avatott” fiúk cipel­ték kosárban a csoport után. A csa­pat, miután végigvonult a falun, visszatért az ivóba. Rendszerint ak­kor már pirkadt, hajnalodott. A to­jások egy részéből rántottét sütött a kocsmáros. A maradék tojásokat megvásárolta az italbolt vezetője és az árnak megfelelő mennyiségű bort rakott a tojáshalmot farkasétvággyal pusztítók elé az asztalokra. Húsvéthétfőn aztán már valóban meg is locsolták a legények a leányo­kat. Két markos fiú karon ragadta a — már csak „illendőségből” is — rúgkapáló, visítozó lányt, a kúthoz cipelte, egy harmadik legény pedig egy vödör, frissiben húzott jéghideg vízzel képen loccsintotta. — Na — nevették aztán rend­szerint —, most aztán egész évben egészséges, friss leszel! (Pedig sokszor épp azért betege­dett meg valaki, mert a locsoláskor megfázott, esetleg tüdőgyulladást kapott!) A locsolkodókat ezután beinvitál­ta, terített asztalhoz tessékelte, ül­tette a gazdasszony, vagy a ház ura. Előtte előkerült a „szagos víz” is. Az öntözködők induláskor pirosra fes­tett tojást is kaptak. De ez még semmi! A leány leg­kedvesebb locsolójának — szíve vá­lasztottjának — szegfűt, vagy egy szál harangvirágot tűzött a kabátja gomblyukába. Amelyik házhoz ke­vés öntöző tért be, azt megszólták a falubéliek... Édesanyám — nagyon is érthető módon — legszívesebben az ünne­pek utáni első napra emlékezik vissza: — Kedden — nevet ma is a törté­neteken —, mi öntöztük meg a legé­nyeket. A nagymama példának oká­ért minden portánk előtt elhaladó férfit nyakon öntött egy kis vízzel. Kár, hogy ma már, a „demokráciá­ban” elkoptak, feledésbe merültek a népszokások, s a hagyományokat csak kevés helyen ápolják... ZOLCZERLÁSZLÓ Zoboralján, húsvét táján bizony nagy a sürgés-forgás a magyar falvakban, mert a népszokások, a néphagyományok és az ősi örökség nemcsak a néprajz tudo­mányát művelők féltve őrzött jegyzetei­ben és fóliáns könyvekben őrződtek meg és maradtak ránk, hanem mind a mai napig még élnek a valóságban is. Talán az adja a vidék iránti szeretetet, a reményt és az erőt, hogy a szlovák környezetbe be­ékelt, őshonos magyarság nem adta fel nyelvét, védi kultúráját, magyar iskolába járatja gyerekeit, óyja anyanyelvét és ma­gyarnak neveli utódait, s egy pillanatra sem gondol arra, hogy abból előnytelen, hátrányos helyzete származhat. Húsvét előtt különösen az asszony­nép az elfoglaltabb, hiszen rendben kell tartani a díszes és ékes népviseletet, a tojásfestés, a hímestojások mintázása is sok időt vesz igénybe. Ámbár köztudott, hogy a Zoboralján már pici leánykák is ügyesen kezelik a jelzőpálcát és a tojás­hímzéshez szolgáló ecsetet. Igazán meg­lepő, hogy mennyi hímestojás-mintát is­mernek a Zoboralján, az öntözőknek van miből válogatniuk. Jókai Mária is­mert zoboralji néprajzgyűjtő leírásaiból tudtam meg, hogy a szívet, szemet gyö­nyörködtető, legjellemzőbb hímestojás­­minták az alábbiak: gereblyés, létrás, szélmalmos, lenvirágos, kacskaringós, rozmaringos, tökmagos, szőlős, virágos, csibelábas, kantáros, pontozott-csilla­­gos, csillagos, csillagalakú-virágos és ágas. Sok-sok színt használnak a „virá­gos” hímestojás, vagy „írott” tojás díszí­tésénél, de minden Zobor vidéki falu­nak megvan a maga sajátos, kialakult motívuma és szeretett színhasználata. Node, ezúttal arról szeretnénk szól­ni, hogy miként ünnepeltek, villőztek a Zoboralján az elmúlt virágvasámapon. Előbb azonban mondjuk el, hogy Ghymesen állandóan működik a „Vil­­lő”, Kolonban a „Papatyka”, Zsérén az „Ibrice”, Pogrányban a „Cserhát” és Gesztén a „Napraforgó” hagyományőr­ző gyermekcsoport. Ezúttal a hagyomá­nyőrző csoportok úgy döntöttek, hogy közösen, Nyitrán ünnepük a virágvasár­napot, hiszen amúgy is meghívást kap­tak az iskolák közti folklórfesztiválra. Tehát virágvasárnap reggelén korán keltek és indultak székvárosukba, hogy időben beéljenek a Ferencesek templo­mában tartandó szentmisére. A Szent Ferencesek templomáról és rendházá­ról röviden annyit tudunk, hogy már a XIII. században volt Nyitrán kolostoruk a város falain kívül. A régi kolostort 1552-ben a lörökdűlás elpusztította, ám Telekdy János kalocsai érsek és nyitrai püspök 1630-ban nemcsak kolostort, hanem templomot is építtetett a feren­cesek számára. Talán még annyit, hogy a Ferencesek klastromának valamelyik cellájában, a XV. században íródott a legrégibb nyelvemlékünk, az első ma­gyar könyvünk, a nyitrai Ehrenfeld-kó­­dex (kezdetben megtalálójáról nevezték el), amelyet később Jókai-kódex néven fogadott be az irodalomtudomány... Mára Nyitrán a magyar nyelven hangzó áhitat és hozsanna utolsó védőbástyája a Ferencesek temploma lett. • • • Ezúttal magyar nyelven elhangzott a húsvéti passió is, a koloni dalosok jóvol­tából. Szekeres István főtisztelendő úr a szentmise végeztével nagyon érzéke­nyen és szívhez szólóan megköszönte a megjelenést és nem mulasztotta el hang­súlyozni, hogy a virágvasárnapi szentmi­sén bizony már nagyon régen nem volt ennyi hívő, különösen népviseletbe öltö­zött gyermek, mint most. Amíg a főtisztelendő úr kedves sza­vait hallgatták, bizony a szlovák katoli­kus „testvérek” igen megalázó és szúrós megjegyzéseket tettek amiatt, hogy a magyar mise néhány perccel elhúzódott. A legenyhébb talán az volt, hogy mit akarnak ezek a pökhendi, beképzelt ma­gyarok, még magyar misét is akarnak, nemcsak magyar iskolákat. Az egyik pogrányi jól megtermett legényke fog­csikorgatva súgta oda barátjának: „Ha focimeccsen lennénk, már rég szájon­­vágtam volna valakit! ” Miért hozom szóba ezeket, miért va­gyok ünneprontó? — teszem fel magam­nak a kérdéseket. De nem tudok elmenni mellettük, mert ez van Nyitrán, de Kála­­zon például már ott tartanak, hogy az új szlovák káplán erélyesen rászólt a magya­rul beszélő, magyar szülők gyermekeire és szigorúan megparancsolta, hogy a szü­netben is, és a buszban is, egymás között is csak szlovákul beszéljenek... Szerencsére, az egykoron „kultúrpark­­nak nevezett palotában a gyerekek — szlovákok és magyarok — nem támasz­tottak nyelvi barikádokat, nem firtatták nemzetiségi hovatartozásukat. Igaz, a ma­gyar csoportokat a műsor vagy a vetélke­dő utolsó fertályába sorolták be, de attól függetlenül vidáman csendült fel a ma­gyar népdal és pörögtek-forogtak, mo­zogtak a színpadon, mint igazi művészek. A villőző lányok önfeledten énekel­ték: „Kice-vice villő, gyűjjön rád a him­lő! Icipici kis kice, nincs belőled semmi se. Semmitmondó kis kice, behajítjuk a vízbe. Tyúúú!” A villőzés hagyományának hosszú szövegéből — Sipos Anna gyűjteményét felhasználva —, idézzünk legalább né­hány szép gondolatot: „Zöld ág hozzál meleget, nyári meleget, a lányoknak szíp legínyeket. Hej, székecske, székecske, szőlő dombocskája, határunkat a jégeső el ne veije, zab szemesedjék, búza bokrosodjék, rozs szaporodjék. Kender nyőjjön, oly hosszú legyen, mint a csikó farka, Még annál is hosszabb, mint a Duna hossza..." A színes és tartalmas műsor után a csoportok búcsúztak és hazatértek ott­honaikba, hogy még időben — kiki a maga falujában elérje a virágvasárnapi villőzést eme szép magyar leányszo­kást, a tavaszvárásnak és a tél búcsúz­tatásának jelképét. A Zoboralján is beköszöntött a ta­vasz, a tyúkok sok tojást tojnak, a libák kelnek és „sipognak” a kiscsibék. Be­hozták a zöldágat! MOTESIKY ÁRPÁD Népművelő és könyvárusító „Mindenképpen folytatni kívánom” Annak ellenére, hogy még fiatal, már ez ideig is sok mindennel próbál­kozott az életben. Somoiján érettségi­zett a gimnáziumban. Újságíró szere­tett volna lenni, de nem vették fel az egyetemre. Mint sok egyebet, ezt sem vette túlságosan komolyan. S azóta volt már patkányirtó, szőnyeg- és ab­laktisztító, gépkarbantartó a cérna­gyárban... Varga Csaba Jelenleg népművelő Nagymagyaron. Es — ez ideig tulaj­donképpen félállásban — magán lap- és könyvárus. Bele mert vágni, egy olyasvalamibe, amire nagyon sokan csak egy jókorát legyintenek: most, egy ilyen időszakban a kultúra nem üzlet. Nem lehet az. Mert honnan elhúzni a pénzt? Hát természetesen a kultúrától. Persze, amikor Varga Csaba akképpen fontolgatott, hogy ezen a téren próbál meg érvényesülni, mindezt ő is alapo­san „átrágta”. — Nem azzal a szándékkal vágtam neki, hogy no most egyik napról a má­sikra hirtelenjében meggazdagodom. Mert ha így elmélkedtem volna, biztos, hogy ebbe a játékba bele nem megyek. Tulajdonképpen az egész folyamat az­zal indult, hogy ’csemartoskodtam’. Az volt az újságárusítás aranykora. Leg­alábbis az én számomra mindenkép­pen. Amikor „táskásárus” voltam. Szó­val én ezt az egészet küldetésnek szán­tam. Hogy részese legyek a kultúra ter­jesztésének. Végül is aztán így sült el az egész. Most már meg kell belőle élni. Vagyis: ebből is pótolni kell a megél­hetéshez. Nem lehet csakis küldetés, a szó legszorosabb értelmében. Egyéb­ként most még főképpen az édesanyám árusít, jómagam csak besegítek neki. De ki tudja, meddig lesz még rám szük­sége a községnek népművelőként. Te­hát próbálkozni kell. Amikor a továbbiakban arról fag­gatom, mennyire kelendők az újságok és a különböző magazinok, némi meg­lepetésemre nem halmozódnak a pa­naszok. — Ugye, ami ennek a „szakmának” is természetes velejárója: a kereslet változó. Például a hétfői napot nem lehet egy lapon említeni mondjuk a szerdával vagy a csütörtökkel. A hazai napilapok közül a legkelendőbb az Új Szó, a Szabad Újság, a áport, valamint a Hlas Tudu. De azért a többiből is eladok jó néhány példányt. Annak elle­nére, hogy a postán is árusítanak újsá­gokat és számos előfizetője van közsé­günkben a különböző napi- és hetila­poknak. A belföldi lapokat egyébként Somotjáról szállítják hozzám. A ma­gyarországi újságokat — termé­szetesen szerződéses alapon — a Ko­­vács-Press Kft. biztosítja be számomra. Eddig valóban nagyon jónak mondha­tom az együttműködést. A szállítmá­nyok csütörtökönként érkeznek. A magyarországi lapok és folyóiratok kö­zül a sláger a Nők Lapja, valamint a rádió- és tévéújság. Az előbbiből he­tente hatvan darabot is eladok, míg a műsorújságból — nyolc koronáért — nyolcvan is elfogy. A további menő lapok közül mindenképpen szeretném megemlíteni a divatlapokat. Minden bizonnyal egyre többen próbálkoznak saját maguk a különböző pulóverek, ruhák, szoknyák elkészítésével — s ezért a fokozott érdeklődés a divatla­pok iránt. De viszonylag sokan vásárol­ják a Lakáskultúrát és Az otthont is. Egy kissé csalódtam a Hócipő iránt tanúsított gyérebb érdeklődésben, s ezért vissza is rendeltem a lapot. Az itteni embereket valahogy nem érdekli annyira a magyarországi politikai hu­mor. Minden bizonnyal szívesebben olvassák a gúnyos hangvételű írásokat, fricskákat mondjuk Meőianól vagy ép­pen Úamogurskjhól. A könyvek iránti kereslettel már nem annyira elégedett Varga Csaba. — Sajnos, a klasszikusokat egyálta­lán nem keresik az olvasók. Van egy­két sikerkönyv, azok mennek. No meg — legalábbis én úgy nevezem — a „li­monádéirodalom”. Mondjuk a Deni­se-, a Júlia-, a Rontana-, a Hollywood­­sorozat. Szóval ha azt akarom, hogy a könyvekből is legyen némi forgalmam, az éppen menő „irodalmat” kell meg­rendelnem. De remélem, hogy az em­berek azért a klasszikusokat sem felej­tik el teljesen, s eljön az idő — bízom benne, hogy rövidesen —, amikor új­fent kézbe veszik műveiket. Mintegy összegzésképpen a népmű­velő-könyvárus így elmélkedett. — Jelen pillanatban azon a vélemé­nyen vagyok, hogy mindenképpen foly­tatni kívánom a lap- és könyvárusítást. Ha már egyszer belekezdtem... A bőví­tésen is gondolkodom. Ezt a helyiséget jelenleg a községi hivataltól bériem. Lehet, hogy ezzel kapcsolatosan is lesznek módosítások a közeljövőben. Meg egyéb változtatásokat is terve­zek... De mindez egyelőre maradjon ti­tok... SUSLABÉLA T „Piros tojás, hímes tojás, tarisznyámba várlak!" (A szerző felvétele)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents