Szabad Újság, 1992. április (2. évfolyam, 78-102. szám)
1992-04-16 / 91. szám
8 1992. április 16. Szabad ÚJSÁG Dalibor M. Krno A BÉKÉRŐL TÁRGYALTUNK MAGYARORSZÁGGAL Krno professzornak ez a műve a magyar történetírás számára forrás értékű, mert bemutatja, miként láttak és minősítettek minket győztes ellenfeleink. Ennek megismerése és a magyar önismeret gyarapítása érdekében készült ez a fordítás (Käfer Istváné), amelynek első kiadása 1990-ben jelent meg az Illyés Alapítvány és a Csehszlovákiai Magyar Kultúráért Alapítvány anyagi támogatásával, s melyből lapunkban folytatásokban részleteket közlünk. Áttelepítés (4. rész) E magyarok névsora egyébként azonnal a csehszlovák—magyar vegyesbizottság tárgyalásainak tárgya lett, és egy nappal azelőtt, hogy a magyar küldött elmondta expozéját ebben a bizottságban, megismételtem Gyöngyösi magyar külügyminiszter úmak korábbi kijelentésemet, miszerint hajlandók vagyunk az általuk javasolt 999-re csökkenteni az ezen paragrafus alapján áttelepítendő személyek számát, olyan feltétellel, hogy a magyar kormány elhárít mindent, amit eddig a szabadon kötött egyezmény tervszerű megsértésével elkövetett, hogy érvényesnek és kötelezőnek ismeri el valamennyi szlovák áttelepítési jelentkezését, és főként, nem fogja szabotálni az egyezmény tényleges végrehajtását, mint azt eddig tette. A magyar kormány ugyanis június táján alakított hivatalt azon magyarok elhelyezésének intézésére, akiknek a Magyarországról távozó szlovákok helyére kell érkezniük. Ámde, úgy tűnik, ez a hivatal eddig csak a jelentkezések visszavonásának propagandájával és azon nyomás szervezésével foglalkozott, hogy a lehető legnagyobb számban kerüljön sor az áttelepítési jelentkezések visszavonására. Csak ezzel magyarázható ugyanis, hogy 7 hónappal az egyezmény megkötése után magyar részről kijelentik, nem tudják még fogadni a szlovákiai áttelepülőket, mert úgymond semmit sem készítettek még elő számukra. Mivel ezt csak most a szerződés tárgyalásakor jelentették ki, és a vegyesbizottsági tárgyalások során egyáltalán nem hozták nyilvánosságra, hogy a tényleges lakosságcserét e hónapok folyamán már nem tudták megkezdeni, kétségbeejtő egyéni és gazdasági helyzetbe sodortak százezer szlovákot, akik biztosítékot kaptak részünkről, hogy az áttelepülés azonnal megkezdődik. Nem tudunk megszabadulni attól az érzéstől, miszerint magyar részről ez volt az igazi elgondolás, hogy legalább így csökkenjen igen jelentős mértékben a kölcsönös kicserélendő szlovákok, tehát a magyarok száma is. A magyar kormánynak továbbra is van még lehetősége e benyomás megszüntetésére, ha hozzákezd az önkéntesen vállalt kötelezettségek teljesítéséhez. A magyar küldött állításának bizonyítására kijelenti, hogy a szlovákiai népbíróságok működése az igazság szégyene volt, és Kassán ez év júliusában 8 nap alatt 750 magyar esetet tárgyaltak, amikor egy óra alatt úgymond 40 vagy 50 személyt ítéltek el háborús főbűnösként és bár az ítéletek állítólag nagyon enyhék voltak, a vagyonelkobzást és a kiutasítást minden esetben kimondták. Azonnal megkértem Kassáról az ez év júliusában a kassai népbíróság előtt lefolytatott valamennyi tárgyalás hivatalos kimutatását. Az egész hónap alatt 163 esetet tárgyaltak, ami 310 vádlottat érintett, akik közül 171 személyt ítéltek el. A büntetések 2 nap és 1 hónap között mozogtak, és a legsúlyosabb 8 év volt. Valamennyi elítélt közül 27 esetben volt teljes és 17 esetben részleges vagyonelkobzás. Az ítélet csak néhány esetben mondta ki a Csehszlovákiából való kiutasítást. .Annak bizonyítására, hogy a felsorolt eseteket alaposan megtárgyalták, megjegyzem, egyidejűleg 5 tanács tárgyalta őket. Mielőtt áttérnék a magyar küldött politikai érvelésére, még a leghatározottabban vissza kell utasítanom állítását, miszerint a szlovák hivatalok úgymond magyarok tízezreit kényszerítették, hogy szlovák nemzetiségűnek vallják magukat. Mint azt expozémban már elmondtam, a csehszlovák kormány lehetővé tette, hogy a Csehszlovák Köztársaság azon volt állampolgárai, akik a legutóbbi, 1930-as népszámláláskor magyarnak vallották magukat, visszakapják a csehszlovák állampolgárságot, mivel szlovák származásúak, beszélnek szlovákul és szlovák nemzetiségűnek vallják magukat. Az egykori Magyarországon ugyanis az erőszakos magyarosítás következtében szlovákok százezrei magyarosodtak el végleg, százezrek vesztették el nemzeti öntudatukat, és gazdasági vagy más okokból magyarnak kényszerültek vallani magukat. Amint már egyszer mondottam, a két háború közötti Csehszlovák Köztársaság nem végzett semmiféle szándékos, tervszerű munkát azért, hogy ezeket az állampolgárokat visszasorolja a szlovák etnikum közé. A München utáni események, a magyar megszállás hatéves tapasztalata, de főként a front átvonulása ezen a területen azonban annyira megrázta a lakosság tömegeit, hogy sürgetni kezdték a csehhszlovák hatóságokat nemzetiségi hovatartozásuk módosítására. Ezt külön rendelettel tették lehetővé számukra. E reszlovakizáció eredményeit eddig éppen azért nem tették közzé, mivel hatóságaink gondosan tanulmányozzák, valóban csak szlovák etnikai eredetű lakosok éltek-e ezzel a joggal. Mindez nagyon jól ismert a magyar küldött számára, akinek ezen felül azt is tudnia kellett, hogy az említett reszlovakizációs rendelet következtében az akkor Szlovákiában ülésező csehszlovák—magyar vegyesbizottság megszakította munkáját, és különmegbízottja Szlovákia déli vidékeire indült, hogy a helyszínen vizsgálják ki a szlovák hatóságok úgynevezett terrorját. Vizsgálatuk eredményét közli e bizottság 5. számú döntése, amely megjelent a „Magyar Közlöny” 192. számában, azaz a magyar kormány hivatalos orgánumában, amely közli az összes érvényes normát és a törvényhozás rendelkezéseit. Ebben a döntésben a 2. pontban szó szerint ezt olvassuk: „A vegyesbizottság megállapította továbbá, hogy a Belügyi Megbízotti Hivatal 20 000/1... stb. számú, a reszlovakizáció lehetőségét tartalmazó rendelkezése nincs ellentétben a csehszlovák—magyar lakosságcsere-egyezménnyel.” Engedjék meg, hogy ezt a fejezetet mutatis mutandis szószerinti idézettel fejezzem be a magyar küldött expozéjából: „Sajnálattal kell megjegyeznem, hogy a magyar küldöttség néhány téves és pontatlan tényre alapozta érveit. Néhányat kénytelen voltam helyesbíteni.” Á szlovákiai magyar kisebbség maradványa áttelepítésének elvével szemben a magyar küldött lényegében az indokok három kategóriáját adta elő: politikaiakat, gazdaságiakat és erkölcsihumánusakat. Gazdasági indokaival nem foglalkozom, mivel ez a probléma önállóbb és részletesebb kifejtést igényelne, és meggyőződésem szerint ezt a bizottság bizonyos formában még igényelni fogja. Addig mindössze annyit jegyeznék meg, hogy a magyar kormány legkevésbé jogosult az infláció nehéz következményeire való hivatkozásra, amikor az egyetlen kormány volt a háború utáni tönkretett Európában, amely ezt az inflációt, enyhén szólva, megengedte. Ugyancsak túlmegy az én megértésem határán, miképpen engedhető meg egy olyan országban a munkanélküliség, ahol csak a háborús károk helyreállítására munkások százezreire lenne szükség, s e munkanélküliség a magyar küldött szerint eléri a 285 000-et, akkor, amikor Magyarországot ellepi az egyébként rokonszenvesjelszó: „Három év alatt újjáépítjük Magyarországot”. A magyar küldött politikai érvelésével arról igyekezett meggyőzni a bizottságot, hogy a magyar kisebbségnek úgymond a legkisebb része sem volt Csehszlovákia szétverésében, de egyidejűleg igen gondosan elkerüli, hogy megerősítse e kisebbség akár parányi lojalitását is Csehszlovákiával szemben. Majdnem úgy fest, mintha a magyar küldöttség ebben az irányban sem akarná megkötni a kezét. A magyar küldött cáfolta a csehszlovákiai magyar kisebbségi politikusok bármiféle kapcsolatát a Heinlein-féle szudétanémet mozgalommal, de a Horthy-Magyarország által a bécsi döntés után kiadott gazdag irodalomban maguk a magyar szerzők elegendő számú bizonyítékot nyújtottak számunkra az ellenkezőjéről. így például az általam már idézett Borsody István, a Magyar Köztársaság washingtoni sajtóattaséja 1939-ben „A magyar— szlovák kérdés alapjai” címmel kiadott könyvében a 40. oldalon ezt írja: „A szudétanémetek népi alapon kezdték a támadást a köztársaság ellen, és az egyesült magyar pártok Jaross Andorral és Esterházy Jánossal megfiatalított vezetésük alatt kénytelenek voltak csatlakozni ehhez a vonalhoz.” Később, amikor e szerzőből demokrata lett, és már nem dicsekedett annyira a magyar—német szövetséggel, legalább a csehszlovákiai magyar kisebbség aknamunkájával dicsekedett, amiről immár 1945-ben kiadott „Magyar—szlovák kiegyezésének nevezett könyvének 78. oldalán így ír: „A csehszlovákiai magyarok Budapestről irányított kisebbségi politikájának állandóan két feladata volt: egyrészt aláásni a csehszlovák államot, másrészt annak demokratikus szellemét.” Ámde a magyar kisebbség aknamunkájáról számtalan bizonyítékot hoztak a már említett almanachok, amelyek részben a vád alapját szolgáltattál^ a magyar küldött által említett 23 192 szlovákiai személy ellen. A magyar küldött tézisének alátámasztására, miszerint a magyar kisebbségnek egyáltalán nem volt része Csehszlovákia szétverésében és elárulásában, Beneá elnök könyvére is hivatkozik — de nem szószerint idézett belőle, mert ez esetben bebizonyosodott volna, hogy Beneá elnök nem mondott semmi olyat, amit a magyar küldött neki tulajdonít. Ezzel szemben úgy idézett az én 1943- ban Londonban megjelent publikációmból, hogy további bekezdéseket nem idézett, amelyekben arról beszéltem, miképpen viselkedett a magyar kisebbség a bécsi döntés időszakában, továbbá azt a megállapítást, hogyan árulta el a demokráciát főképp e kisebbség értelmisége és állt át a fasizmushoz. Nos, bevallom, akkor, amikor ezeket a sorokat írtam, még nem ismertem a magyar kisebbség aknamunkájának egészét, amint azt éppen a Horthy-Magyarország által kiadott dokumentumok bizonyítják, és azt is elismerem, hogy akkor még hittem a magyar ellenállás lehetőségében és a magyar népnek a németek elleni harcában való aktív részvétele lehetőségében. Ezért nem hangsúlyoztam azt, ami Dél-Szlovákiában a bécsi döntés előtt és után történt. A további fejlődés során azonban megmutatkozott, hogy Németország egyetlen csatlósa sem „adott oda mindent olyan vakon, egyetlen sem maradt nemzete kárára egészen végig a hitlerizmus oldalán, mint Magyarország”, amint azt dr. Andies Erzsébet „Fasizmus és reakció Magyarországon” című munkájában írja, és egyetlen csatlós sem harcolt a németek mellett a végsőkig (to the bitter end), mint azt egy másik szerző, Vámbéry Rusztem állapítja meg a „Hungary to be or not to be” című könyvben. És éppen ezekben a harcokban, ezekben a „to the bitter end” harcokban a magyar hadsereg aktívan részt vett a dicső szlovák felkelés elfojtásában. A magyar egységek voltak azok, amelyek a visszavonuló német hadsereg mögött megsemmisítették a szlovákiai kommunikációt, és részt vettek szlovák partizánok és hazafiak kivégzésében. Méltóságomon, de lélekszámához és nehéz helyzetéhez képest a győztes nemzetek harcában oly jelentős mértékben részt vett szlovák nemzet méltóságán alulinak is tartanám, hogy olyan állam küldöttének gyalázkodásaira válaszoljak, amely állam elsőként lépett a fasizmus útjára, amely legtovább tartott ki mellette és amely a legkisebb ellenállást fejtette ki a közös ellenség ellen. De ez a gyalázkodás is bizonyítja, milyen messze vannak a mai Magyarország képviselői is a valódi tények elismerésétől, és milyen messze vannak attól, hogy radikálisan szakítsanak a régi Magyarország vonalvezetésével csehszlovákiai kisebbségük ügyében. Mindez csak aláhúzza e probléma olyképpen történő végleges megoldását, amint azt Csehszlovákia javasolja, mert a mai Magyarország is ahhoz az alapelvhez tartja magát, amit az említett Borsody 1945-ben kiadott könyvében így fogalmaz meg: „Határozottan meg kell tagadni Csehszlovákiától a jogot, hogy kitelepítéssel büntesse magyar nemzetiségű polgárait, amiért 1938-ban szembefordultak az állammal. A magyarok soha nem akartak Csehszlovákiához tartozni, Csehszlovákia erőszakkal szakította el őket Magyarországtól, és nemcsak természetes, hanem pozitív joguk is volt (és van), hogy elszakadjanak az államtól” (132. oldal). A csehszlovák delegáció Szegedy- Maszák úr beszédére adott válaszának végére értem. Utolsó érve az volt, hogy a csehszlovák terv embertelen, és bizonyára kimondhatatlan szenvedést hoz azoknak, akiket illet. Erre így felelek: „A csehszlovák kormány és á csehszlovák delegáció nevében kijelentem, a párizsi konferencia, sőt az egész világ közvéleményének színe előtt kötelezzük magunkat, hogy az áttelepítés során olyan módon járunk majd el, ami összhangban lesz azokkal a humánus alapelvekkel, amelyek a becsületesség szigetévé tették Csehszlovákiát Közép-Eunópában. Olyan időhatárt szabunk az áttelepítés végrehajtására, hogy ne okozzon semmiféle rendkívüli gazdasági nehézséget a magyaroknak és a magyar kormánynak. Rendkívüli gondossággal elemezzük majd az e bizottságban képviselt kormányoktól kapott valamennyi tanácsot. Meghívom az Egyesült Nemzeteket, vagy bármilyen más szervezeteket, kísérjék figyelemmel és ellenőrizzék eljárásunk emberségét, amit kötelességünknek fogunk tartani e nem könnyű, de meggyőződésünk szerint szükségszerű intézkedés során. Ismétlem: azt akarjuk, olyan kevés szenvedés legyen, ahogy az csak lehetséges. Múltunknak jó biztosítékul kellene szolgálnia. Összekapcsoljuk vele őszinte kívánságunkat a valódi, tartós, jószomszédi kapcsolat kialakítására a demokratikus Magyarországgal. Készek vagyunk úgy módosítani javaslatunk szövegét, hogy kifejezze az ígéretet, amit Csehszlovákia nevében tettem. Szörnyű vihart éltünk át — mindannyiunknak szüksége van a hosszú békességre, Csehszlovákia a lehető legjobban hozzá akar ehhez járulni.” Rögtön ezután Bedel-Smith tábornok felolvasta az Egyesült Államok álláspontját az áttelepítés kérdéséhez: „Mindenekelőtt szeretnék gratulálni és köszönetét mondani a csehszlovák delegációnak azért a módért, ahogyan megjegyzéseit előadta és különösen az ez alkalommal mutatott méltóságteljes magatartásért. Szeptember 16-i ülésükön a csehszlovák delegátus igen ügyesen és igen meggyőző módon rámutatott már, hogy kormánya élénken kutatja a tartós megoldás lehetőségét a nemzeti kisebbségek ügyében, ami a múltban olyan súlyosan komplikálta a kapcsolatokat Csehszlovákia és Magyarország között. Az Egyesült Államok delegációja csakis egyetérthet ezzel a törekvéssel, és nincs ellenvetésünk a csehszlovák javaslat alapját jelentő végcéllel szemben. Vannak azonban ellenvetéseink a mód ellen, ahogyan ezt a célt a csehszlovák delegáció el akarja érni. Amikor ezzel kapcsolatos nyilatkozatomat megtéve legutóbb rámutattam, hogy a csehszlovák és a magyar küldöttségnek össze kellene ülnie, hogy megkíséreljék egy kölcsönös megállapodás elérését a határok és a lakosság kérdésében, úgy tűnik, Masaryk miniszter azt mondta, hogy ilyen módon Csehszlovákiát egy volt ellenséges állam szintjére állítanák. Úgy vélem, Masaryk miniszternek ez a benyomása nem jogos. Megfigyeltem, hogy a jugoszláv kormány nem erre az álláspontra helyezkedett, mivel egyezménnyel oldották meg a jugoszláv és a magyar kisebbségek problémáját. Az Egyesült Államok javaslatának célja olyan helyzet elkerülése, amely arra kényszerítené az Egyesült Államokat, hogy szembeszegüljön Csehszlovákia javaslataival és e javaslatok ellen szavazzon. Kénytelenek lennénk erre az álláspontra helyezkedni, ha olyan döntéskényszer előtt állnánk, bekerüljön-e vagy sem valamelyik békeszerződésbe egy jelentős számú etnikai kisebbség kényszeráttelepítésének (transzferjének) alapelve egy olyan államból, amely nem kívánja kebelében tartani ezt a kisebbséget, egy másik államba, amely nem tartja képesnek magát e kisebbség befogadására. Az Egyesült Államok, és meggyőződésem, hogy számos más delegáció is, alapvetően elutasítja az efféle koncepciót. Meg kell jegyeznünk, hogy egy ilyen jelentős mértékű áttelepítés nem hasonlítható a lakosság csekélyebb mozgásaihoz valamelyik állam belsejében, ami elkerülhetetlen például völgyzáró gátak vagy városrendezési módosítások esetén. Ez az összehasonlítás teljességgel alkalmatlannak tűnik számunkra. Azt szeretném elérni, hogy e probléma kétoldalú megtárgyalásával, amint azt az Egyesült Államok delegációja már javasolta, jussanak el olyan megoldáshoz, amely lehetővé teszi Csehszlovákia érdekének kielégítését és egyidejűleg a jövőben megnyugtató kapcsolatokat ér el Csehszlovákia és Magyarország között. Legutóbbi ülésünkön a csehszlovák delegátus elismerte, hogy az áttelepítés (’transzfer’) kellemetlen fogalom. Számunkra a kényszeráttelepítés (transzfer) koncepciója több mint kellemetlen, elfogadhatatlan: nem adhatjuk beleegyezésünket egy olyan teóriához, amely igen nagy számú emberi lény kényszeráttelepítésére törekszik Csehszlovákiából Magyarországra, amit mind a magyar kormány kívánsága, mind a magyar nép akarata ellenére akarnának végrehajtani. Nem hisszük, hogy egy ilyen áttelepítésnek megnyugtató hatása lenne e két ország jövőbeni kapcsolataira. Ez legmélyebb meggyőződésünk, és remélem, kollégáim többsége is egyetért vele. Javaslom, hogy ezt a kérdést utalják a már megalakított albizottsághoz azokkal a módosításokkal, amelyeket egy korábbi esetre megállapítottak. Véleményünk szerint az e javaslat elemzői által kimutatott rtatisztikai ellentmondásokból különleges feladat hárul az albizottságra, hogy olyan ajánlást adjon, amelyet szükségesnek fog tartani, miközben ügyel különösen az Atlanti Chartába és az Egyesült Nemzetek Chartjának 55. cikkelyébe foglalt alapelvekre, és úgy véljük, nagyobb kilátás lenne a konstruktív megoldás elérésének sikeres lehetőségére, ha az érdekelt két állam közötti tárgyalásokat albizottságunk védelme alatt folytatnák. Az Egyesült Államok delegációja teljes mértékben arra az álláspontra hajlana, miszerint a pozsonyi hídfő kiszélesítése egy nagyobb megállapodás része lenne a két ország között. Elhangzott, hogy számos itt fölvetett, Magyarországot illető javaslatot nem érintettek közvetlenül. Ezért szeretném figyelmeztetni a bizottságot, hogy az államhatárok megváltoztatása és a lakosság áttelepítése szorosan összefügg, mivel közvetlen hatással van az illető állam életlehetőségeire és boldogulására. Ugyancsak örömmel jegyzem meg, hogy Masaryk miniszter korábbi nyilatkozatomra adott válaszában nem zárta ki teljesen a kétoldalú tárgyalások lehetőségét. A lehető legőszintébben reméljük, hogy ezt az eljárást fogják követni és lehetőség lesz mindkét fél számára elfogadható ajánlás elérésére, amit egyidejűleg e bizottság és a konferencia is jóváhagyhat."
