Szabad Újság, 1992. április (2. évfolyam, 78-102. szám)
1992-04-16 / 91. szám
6 1992. április 16. Nyílt levél a cseh és szlovák írókhoz, tudósokhoz és művészekhez Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Adhatnék címet is ennek a levélnek, s a címe az volna: Egy rémes élmény. Ott voltam a Csehszlovák Kultúra Házában a Bős—Nagymarosi Vulépcsőrendszerről tartott sajtótájékoztatón, 1991 április 2-án, itt Budapesten, a Rákóczi úton. Kérdésemet és kérésemet, amellyel Önökhöz fordulok, illett volna talán ott a helyszínen föltennem és kimondanom, a nagykövet úr azonban, hogy, hogy nem, már nem adta meg nekem a szót Eléggé későn jelentkeztem, az igaz. Olyasmi érzés fogott el, mint szenvedései csúcsára érve Jóbot a Bibliában, amikor azt mondja: „Kezemet a szájamra teszem. Egyszer szóltam, de már nem szólok, avagy kétszer, de nem teszem többé!” — Mivelhogy, C. G. Jung értelmezése szerint legalábbis, megértette, hogy nincs kivel beszélnie. Tudatában vannak-e Önök, a határ túlsó oldalán, micsoda mélységű és minőségű rokonszenv, sőt mondhatom úgy is, szeretet lángolt bennünk, Magyarországon, Önök iránt, az Önök bársonyos forradalmának idején?Arról minden bizonnyal tudnak, az Önök országának kultúrája mily sokat jelentett nekünk, magyaroknak‘ bogy úgy láttuk magunk is, Önök nem egy tekintetben előttünk jártak a régi európai úton. A történelem jónéhányszor szembefordított bennünket egymással; mindig nagyon meg kellett fizemünk az árát, hogy azokon az ellentéteken úrrá lenni képtelenek voltunk Most, egyetlen pillanatig úgy tetszett, örök időkre túljuthatunk ezen a szomorú ellenségeskedésen. Ezért hatott oly rettenetesen az Önök kormányzó erőinek az a döntése, hogy a bősi vízerőművet mindenáron fölépítik és üzembe helyezik És most a sajtótájékoztatón, a nagykövet úr és a szakértők szavaiból világosan ki lehetett hallani ennek a döntésnek a mostanáig sem olyan rejtett indítékát: az öncélú hatalomgyakorlás impulzusát. Láttam ott ülni Július Binder urat, az építkezés vezetőjét, és ez a látvány, az ő személyisége: rémülettel töltött el; ami bizonyára nem is volt szándékai ellen való. Mint Binder főmérnök úr — egy újságíró kérdésére adott kiigazító válaszában —figyelemreméltó nyíltsággal ki is mondta, a vízlépcsőrendszer terve igazából nem is az 1977-es államközi szerződésre nyúlik vissza, hanem az 1951-es esztendőre. Vagyis, amit persze már nem tett hozzá Binder úr, a sztálinizmus csúcspontjának idejére. A természetátalakítás — tehát a természet (s a természeten belül az ember) fölötti hatalmaskodás — nagy gondolatára. Ma nincs a világon ennél elavultabb, korszerűtlenebb gondolat. Ebbe az eszmébe, ennek a különböző változataiba fog nagy valószínűséggel belepusztulni az emberi kultúra és civilizáció. Távol attól, hogy a vízlépcsőrendszer elleni küzdelmet nacionalista értelemben fogtuk volna fel, mint némely újságok (Önöknél állítólag írnák — s amint a nagykövet úr is, fülünk hallatára, vádként kimondott —, mi szinte természetesnek vettük, mi forrón reméltük, hogy a pártállam összeomlásával (Önöknél is lehetetlenné válik ennek a gyilkos és öngyilkos építkezésnek a folytatása; hogy Önöknél is azoké lesz most már a szó, akik mint szlovák és cseh környezetvédők régóta küzdenek már ellene. Elképesztő és kétségbeejtő tapasztalat, hogy a Cseh és Szlovák Köztársaság is, továbbra is, a halál emlékművének megvalósítását teszi nemzeti ügyévé Mindenki látja, nyűt titok, hogy a nagy ökológiai katasztrófa végkifejlete küszöbön áll. Akkor majd nem lesznek kormányok, se pártok, se választások, se semmi, mert eltűnnek mindazzal együtt, ami az emberi életet évezredeken át, minden tragikumában is széppé tette. Nem lesz már semmi, csak ez a kiégettföld, csak a kopár fény. Nehogy úgy találjanak járni a vízlépcsőrendszer szlovák és cseh szószólói, mint a G. B. Shaw Szent Johannájában a káplán, aki abba őrül bele, hogy éppen ő—egy angol! — égettette mega Szüzet Mit miért tesznek a politikusok, ők tudják Túlságosan sok tapasztalat birtokába kerültünk az elmúlt évtizedekben, és nincsenek már illúzióink Önök azonban, a szellem emberei, Önök tudják, miről van itt szó; hogy most már a földi élet egyáltalánjára megy ki a játék Amikor 1968-ban Magyarország a Szovjetunióval együtt lerohanta a prágai tavaszt, nálunk azért akadt néhány ember, tiltakozni ez ellen; és akkor nálunk diktatúra volt (Önöknél most, úgy mondják, demokrácia van; és tudniuk kell—ez ma már közhely—van még tíz-tizenöt éve a világnak, visszafordulni a pusztulás lejtőjéről; utána már nem lesz mihez kapni Ma már nincsen arra mód, létrehozni sebtiben csak még egy szörnyűséget, azzal hogy „akkor majd meglátjuk tni lesz”. Hogy mi lesz akkor, ki ne tudná. Arra kérem ma Önöket, tiltakozzanak Kiáltsanak! Mi, akik a szellem embereinek véljük magunkat, az elmúlt évtizedekben testvéreknek is tartottuk egymást, ezekben az elnyomott Ids országokban. Vajon csakugyan mindez elmúlt volna? Csakugyan nincs már kivel beszélni? Szeretettel üdvözlöm Önöket Budapestről, 1992 április 5-én, s______________________________KARÁTSON GÁBOR, festő y Szabad ÚJSÁG Bős árnyékban marad? Itthon egyelőre agyonhallgatott hír, hogy Július Binder, a Vízgazdálkodási Építővállalat igazgatója aláírta a szerződést Hannes Androsch osztrák üzletemberrel arról, hogy az ausztriai fél megfinanszírozza a bősi vízlépcső befejező munkálatait, a szlovák pedig majd villanyáramban fizet. Hannes Androsch eléggé kéteshírű üzletember; nekünk pedig az jár az eszünkben, volt egyszer egy szinte ugyanilyen osztrák—magyar szerződés is_. Ez lenne az ómen, hogy végre Szlovákiában is a környezetvédelmi szempontok legyenek a legelsők, ne a lobbyérdek»? Ennyit a hazai hírszolgálatok rugalmasságáról. Ellenben az alábbi ismertetőnkben azt az írást kivonatoljuk, amely a fenti cím alatt az Ekonómban, a Hospodáfské noviny hetilapjában látott napvilágot. Azért ismertetjük a cikket, hogy ne vádolhasson bennünket senki egyoldalú elfogultsággal. Azt azonban nem hallgathatjuk el, hogy ez az írás ugyan lényegében a Dunáról akar közvetve szólni, de a Rajnáról szól, és mindvégig az ottani helyzetet részletezi. A cikkben említett Rajnacsatornát sem előre megfontolt szándék nélkül említi. Egyet, a leglényegesebbet azonban nem jegyzi meg, konkrétan azt, hogy a folyót ott sehol sem terelik a környező vidék szintje fölé, elszigetelt „teknőbe”... A cikk azzal kezdődik, hogy megemlíti, Magyarország kénytelen lesz felmondani azt a csehszlovák—magyar szerződést, amelyet 1977-ben a dunai vízlépcsőrendszerről írtak alá. Az információ szolgáltatta az indokot, hogy a hetilapban DuSan Abaffy, a Szlovák Köztársaság Erdőgazdasági és Vízgazdálkodási Minisztréiumának osztályvezetőjét kérdezte Marcela Zábojníková, a lap munkatársa. A Rajna francia—német szakaszán épített vízerőművekkel kapcsolatos szerződésekkel kapcsolatban teszi fel az első kérdést. Válaszában az osztályvezető a rhinaui vízlépcsőt hozza fel példaként, s összehasonlítja a bősi vízlépcsővel. Nem felejti el megjegyezni, hogy ezt az építményt tervezőinek nagyon jól sikerült „beépíteniük” a természeti környezetbe. Ha ezt érvnek szánta, melléfogott, mert a bősi vízlépcső, illetve az egész Bős—Nagymarosi Vízlépcsőrendszer nem illik a környezetbe, hiszen éppen itt van a bevezetőben említett, a talajszint fölé terelés kérdése, ami lényegesen megváltoztatja a természeti környezetbe való „beépülés” lehetőségét. Mindez egyúttal megkérdőjelezi azt a mondvacsinált érvet, miszerint a Rajna által biztosított ivóvízkészlet nem szenvedett károsodást. A Rajna-csatornát ugyanis nem szigetelték el, csak éppen általa kiegyenesítették főfolyását. Miután a Rajna—Majna—Dunacsatoma ellen fölléptek a különböző polgári kezdeményezések, a bajor kormány ugyan megvalósította elképzeléseinek egy részét, de kénytelen volt bevonni a tervezési szakaszban a környezetvédelmi szempontokat elsődlegesnek tartó szakembereket is. Az analógia tehát itt is sántít... Ami a Duna osztrák szakaszára vonatkozó energetikai felhasználást illeti, megintcsak gondban volt Abaffy úr, amikor indokolt. A Duna 2850 kilométer hosszúságából Ausztriára 350 kilométeres szakasz esik. Ez alatt 150 méteres a folyam esése, míg a mintegy 200 kilométeres teljes szlovákiai szakaszon csak 50 méter, Bősig pedig csak 39. Ausztriában folyamatosan működő erőművek üzemelnek, s azok miatt nem kellett megváltoztatni a folyam főfolyásának medrét. Az ottani energiahaszon tehát indokolt és ökológiai haszna sem mellékes, mert hozadékát legfeljebb klasszikus hőerőművekkel lehetne pótolni, amelyek ökológiailag károsak. Amikor Abaffy úr a Duna hajózhatóságát, a kialakítható rekreációs lehetőségek kiaknázását hozza fel érvül, megintcsak téved. Ugyanis egy adott merülési mélységet — amit a folyó adottságai határoznak meg — úgyis értelmezhetünk, hogy ahhoz méretezzük a hajókat és nem pedig fordítva. Ha pedig az árvízbiztonságot hoznánk fel érvül, akkor az eddig elvégzett munkálatok ezen az árvízveszélyes szakaszon már messzemenő biztonságot nyújthattak volna Ráadásul semmi sem veszélyeztetné mintegy 5 millió ember ingyenes ivóvizét! —s—s Szlovákiában tovább él A sztálinista gigantománia Az új magyar és csehszlovák demokratikus kormány eltérő módon viszonyul a kommunista örökség — a sztálinista gigantománia fehér elefántja, a Bői—Nagymarosi Vízlépcsőrendszer — problémájának megoldásához. A magyar kormány — környezetvédelmi pártállásával — feladta e költséges létesítmény építésének támogatását. A Cseh és Szlovák Szövetségi Köztársaság kormánya viszont a kivitelezői lobbyt részesíti előnyben, és — úgy tűnik — elhatározta, hogy tekintet nélkül a költségekre felépíti az erőművet. A nyugati kormányoknak gyors és határozott lépésre kellene elszánniuk magukat és meg kellene szervezniük a „természet érdekében folyósítandó hitelt”, amely lehetővé tenné mind az építkezés leállítását, mind a Duna hajózhatóságának javítását, valamint az első nemzetközi természetvédelmi övezet kialakítását Európában. A létesítmény megépítése szlovák elképzelés szerint azt jelenti, hogy a folyót 30 km-es szakaszon el kell különíteni eredeti medréből egy mesterséges csatornába, amely a Szlovák Köztársaság területén fekszik. Ez a megoldás, amelynek a megvalósítása már folyik, a párizsi békeszerződés megsértését jelenti mivel a folyó alkotja a csehszlovák-magyar határt. A felvfccsatoma szigetelése miatt megszűnik a folyó és a talajvíz közötti természetes kapcsolatrendszer, ami a folyó közvetlen közelében a talajvíz szintjének csökkenését idézi elő. Ennek következtében pusztulásra van ítélve az utolsó jégkorszakból ránkmaradt ritka növényvilág. Az ártéri szigetek és mellékágak megszüntetése lehetetlenné teszi az ártéri ökoszisztémák oxigénellátását. Ennek következtében kb. 200 faj végleg eltűnik génbankunkból. A víztározó nemcsak 30 kisebb-nagyobb szigetet és 54 négyzetkilométer ártéri ligeterdőt önt, illetve pusztít el, hanem egy szennyvíztározót hoz létre, amely a parti szűrésen keresztül 3 millió ember ivóvízkészletét is megmérgezi. A csehszlovák szövetségi kormány a vízerőművől származó minden felelősséget átruházta Ján Őamogurskyra, Szlovákia miniszterelnökére. Ivan Carnogursky, a miniszterelnök testvére, s egyben a kivitelező vállalat igazgatója a beton-lobby és a környezetvédők viszályát egy szlovák-magyar konfrontációként igyekszik beállítani és nacionalista, agresszív propagandaeszközökkel, valamint a tények elferdítésével igyekszik támogatni az építkezést. A Carnogursky testvérek szerint hét, azaz A-G alternatíva létezik. Kezdve azzal, hogy nem építik az erőművet és végezve az eredeti terv megvalósításával. A szlovák kormány a C variánst választotta. Talán a véletlenek egybeesése, de a C variáns megvalósítása épp az eredeti, a kommunista terv beteljesedése lenne. A síkságon felépített vízerőművek általában nem sok hasznot hoznak. A bős— nagymarosi erőmű termelése az ország villanyáram-szükségletének csupán a két százalékát fedezné. Nem lenne elég sem széntüzelésű, sem egy atomerőmű helyettesítésére. Emiatt a vízierőmű felépítése révén nem állítható egyetlen környezetszennyező széntüzelésű hőerőmű, és egyetlen megbízhatatlan üzemelésű atomerőmű sem. De a dunai hajózás sem nyerne semmit, hiszen a régi folyammeder hajózhatóságát is fenn kellene tartani az új hajócsatoma karbantartási műveleteinek esetére. Hasonló a helyzet az építkezés pénzügyi vonatkozásait illetéfen is. A C variáns befejezése a mai árak szerint 2 milliárd dollárt igényelne, beleszámítva a tönkrement ivóvízkészlet értékét is. Ugyanakkor az erőmű nem felépítése nem kerül semmibe, eltekintve a már beépített 700 millió dollár értékből, sőt az eddig megépített mű egyes elemeit hasznosítani is lehetne. A csatorna építésére felhasznált aszfalt, kavics és homok útburkoló és építőanyagként is értékesíthető. A vízduzzasztó beton műtárgya pedig berendezhető gázturbinás hőerőműnek. A szlovák kormány programját abból a szempontból is érdemes értékelni, hogy erőmű építésével akadályozza az Ausztria, Magyarország és Szlovákia között elterülő első európai trilaterális természetvédelmi övezet kialakítását. E nemzetközi természetvédelmi övezetet a szlovákiai környezetvédők javasolták, s ez lenne az ún. H variáns. Ennek megvalósításához a javaslatból szinte természetszerően adódik a magyar fél támogatásának szükségessége. LIPTÁK BÉLA, a Magyar Környezetvédelmi Alap igazgatója , (Megjelent az Európai Fejlesztési és Újjáépítési Bank évi közgyűlésének napilapjában 1992 április 12-én)
