Szabad Újság, 1992. április (2. évfolyam, 78-102. szám)

1992-04-15 / 90. szám

Inkább vesszen az autonómia

(Beszélgetés Miquéu Montanaróval)

12 äprl"a 15___________________________Szabad ÚJSÁG

Mi a titka Miquéu Montanarónak, aki évek óta fáradhatatlanul járja a világot, ideiglenesen összeverbuválódott zenekarokkal fergeteges előadásokat produkál, szintézist és harmóniát teremtve egymástól távol eső kultúrák, zenei világok sokszínű Bábelében? Első pillantásra a válasz kézenfekvő: a titok kulcsa a zene, a legegyetemesebb nyelv, az egyetlen, amely a világ bármely pontján ugyanolyan megértésre talál. De ha a dolog ilyen egyszerű lenne, akkor Montanarók tucatjai járnák a világot, és lennének képesek ugyanarra a műfajilag nehezen meghatározható, örömteli, felszabadult muzsikálásra, amely sokszor úgy hat, mintha csak ott, abban a pillanatban, egy ihletett rögtönzés eredményeként született volna. A titok nyitja magában Montanaróban van, akinek épp az a titka, hogy nincs titka. Ahogy nincsenek pózai, allűrjei sem. Csak vállalt missziója: minél több embert egyesíteni a zene örömében. A vele együtt muzsikáló zenésznek nem kell feladnia, hozzá idomítania egyéniségét. Minél markánsabb egyéniség, annál többet tud adni magából, vallja Montanaro. Nála a zene valóban nem ismer határokat, még műfaji, stílusbeli megkötöttségeket sem. Fantasztikus nyitottsággal kész mindent el- és befogadni, ami szép, ami érték. Ez a nyitottság van a tekintetében is. Olyan ember, akinek jó a szemébe nézni. Jó vele beszélgetni is. Nemcsak azért, mert a franciák többségéhez hasonlóan ő is született „causeur“, elmés, szellemes társalgó, s ezt ráadásul ízes magyarsággal teszi, hanem mert minden szava keresetlenül természetes, mindig személyhez szóló.

• ön rendkívül nyitott ember benyomását kelti, holott az előbb egyik kollégámnak azt nyilatkozta, hogy nem egykönnyen köt barátságot.-Az, hogy valaki nyitott, még nem jelenti, hogy könnyen barátkozik. Ez a provanszál mentalitásból fakad. Ha nem ismerek valakit, ez még nem ok arra, hogy udvariatlan, mogorva, elutasító legyek vele szemben. Sok helyen az emberek ösztönösen tartanak az idegentől, nem ismerik, hát félnek tőle, gyanakodva fogadják. Mi Provence-ban azt tartjuk, hogy nem ismerem ugyan, de eddig nekem nem tett semmi rosszat, tehát jó, s ezért készséges és udvarias vagyok vele. Persze, a házamba azért nem engedem be olyan egyszerűen, de ez már más dolog.

• Rengeteg ismeretségre tesz szert a zene révén. Mi történik akkor, ha valakit meghív közös muzsikálásra egy koncertre és kiderül, hogy nem túl rokonszenvesek egymásnak?- Mondhatom, nagyon ritka eset, hogy egy számomra nem túlságosan rokonszenves zenésszel kényszerülnék együttműködni. A legfontosabb az, milyen zenét produkál, az már kevésbé, hogy bizonyos szituációkra hogyan reagál. Már csak azért sem, mivel tudom, hogy némely reakciómat tekintve én sem vagyok mindig szimpatikus.

• Ez elég nehezen hihető.- Pedig így van. Megtörtént például, hogy egyik koncertemen rengeteg baj volt az erősítéssel, a legszívesebben lemondtam volna az előadást, de aztán mégis játszottunk, mert nem akartunk csalódást okozni a közönségnek. Nagyon elégedetlen voltam a produkciónkkal, ideges is, s amikor

odajött gratulálni egyik barátom húga, aki minden koncertünkön ott van és mindig mindenben lelkesen segít, valami olyat találtam mondani szegénynek - ma sem tudom, pontosan mit -, hogy utána három napig sírt. A testvére aztán felhívott, megkért, beszéljek vele, mert vigasztalhatatlan. Persze, bocsánatot kértem, mindent tisztáztunk. A végén ráadásul kiderült, hogy az előadás egyáltalán nem volt olyan rossz, ahogy én éreztem és gondoltam, sót, nagyon tetszett az embereknek.

• Úgy hallottam, tanítóképzőbe járt. Eredeti foglalkozását tekintve tehát pedagógus?-Nem, eredeti foglalkozásomat tekintve zenész vagyok. Tanítóképzőbe csak azért jártam, mert a szüleimnek nem volt elegendő pénze ahhoz, hogy fedezni tudják zenei tanulmányaim költségeit. A tanítóképzőben pedig minden együtt volt, zenét is tanulhattam, s még ösztöndíjat is kaptam. Pénz dolgában a családom nem állt különösebben jól, de ettől eltekintve boldogan éltünk.

• Azt hiszem, önnél sem döntő fontosságú a pénz. Ha olyasmire kérnék fel, ami önnek nem nagyon tetszene, bizonyára nem csábítaná a magas honorárium. Vagy tévedek?- A zenében kevés olyan dolog van, ami nekem ne tetszene. Azért volt rá eset, hogy elvi okokból elutasítottam valamit, de ezt igyekeztem úgy tenni, hogy ne kerüljön kenyértörésre sor. Egy katolikus rendezvényen kellett volna játszanom, ahol eleve kikötötték, hogy ne szerepeljen a műsoron egyik antimilitarista dalom. Azt már nem, a dalt eljátszom,

5

Montanaro, a nagy hangulatteremtő

Prikler László felvétele

mondtam. Látva, mennyire hajthatatlanok, igyekeztem úgy rendezni a dolgokat, hogy ne kelljen fellépnem. Nem én mondtam le, ők nem hívtak.

• Úgy tudom, itteni turnéja után Kínába megy. Készült az ottani szereplésre, tanulmányozta előzőleg a kínai zenét?- Nem, sohasem szoktam készülni egy-egy ország zenéjéből, csak ha véletlenül alkalmam adódik rá. Azért van valami fogalmam a kínai zenéről, mert a pekingi opera zenekarával már szerepeltem Olaszországban. Nem játszottunk együtt, csak egyazon műsor keretében, s így lehetőségem volt meghallgatni őket. A jövő év novemberében Indonéziába készülök. Meghívóim úgy szervezik az utat, hogy egy-egy koncertem között két szabadnapom legyen, amikor találkozhatom ottani zenészekkel. Hogy kikkel, az majd csak ott derül ki.

• Érdekes, ön rendkívül szimpatizál mi "Hon kisebbséggel, szinte küldetésének tekinti, hogy felkarolja, propagálja kultúrájukat, de nem híve a saját kisebbsége, az okszitánok autonómiájának. Hallottam, amint kijelentette: inkább ne legyen soha autonómiánk, mintsemhogy vér árán valósuljon meg.- Ez két különböző dolog. Azt, hogy én okszitánnak érzem magam, senki sem tudja kiverni belőlem. De épp azért vallom magam boldogan és büszkén okszitánnak, mert okszitán honvéd sohasem létezett, ahogy okszitán állam sem, csak okszitán nyelv és okszitán kultúra. Ha létrejönne az autonómia, az veszne el, ami nekem az okszitánságban tetszik. Mindent meg kell tenni azért, hogy ez a nyelv és ez a kultúra megmaradjon, csak egyet nem szabad: vért ontani, embert ölni.

VOJTEK KATALIN

„Hol rontottuk el?“

Jelenlétünk

A Bécsi Napló - és mi

Ezt a kérdést teszik fel maguknak naponta szülök százai, akiknek a gyereke bajba került vagy egyenesen bűncselekményt követett el.

A gyerekek többnyire saját maguk megadják erre a kérdésre a választ: „Anyámék soha nem hallgattak meg engem.“ Ez a kijelentés bizony gyanúsan egybeesik azzal, amit a fiatalkorú bűnözök szoktak mondani vallomástételkor. Ilyenkor azonban már késő.

Az amerikai Myrle Carner vizsgálóbíró és Charles Galea sokéves ,,bűnüldözői“ tapasztalataik és sok-sok fiatalkorúval folytatott beszélgetésük alapján hat pontban foglalták össze, mit akarnak a tizenévesek tőlünk, a szüleiktől:

1. Őrizzük meg a nyugalmunkat. Ez a legfontosabb. Nem szabad dühbe gurulni egy szempillantás alatt. A gyereknek szüksége van arra a bizonyosságra, hogy urai vagyunk a helyzetnek és higgadtan cselekszünk. Ha gyerekünket rajtakapjuk, hogy hazudik, lop, csal, káromkodik stb., büntessük meg. De azt is adjuk a tudtára, hogy szeretjük, akkor is, ha elszomorít.

2. Mutassuk meg, ki a főnök a háznál. A legtöbb fiatal azt akarja, hogy szülei szigorúak legyenek. Nem kegyetlenek, de a fegyelem megkövetelésében következetesek. A gyerekeknek fontos a tudat, hogy ha túllépik a határt, annak következményei lesznek. Elég, ha egyszer-kétszer

szemet hunyunk például a büntetőszankciók megszegése fölött, s a gyerek máris levonja a következtetést, hogy bármit megengedhet magának, hiszen a szülei nem szólnak rá. A javító-nevelőintézetek tele vannak olyan fiatalokkal, akik sorozatosan átlépték azt a bizonyos határt.

3. Ne feledjük, kik vagyunk. Ha mondjuk 40 évesek vagyunk, ne viselkedjünk úgy, mint a gyerekünk. Neki szüksége van arra, hogy valakire „felnézhessen.“ Ne öltözködjünk, ne beszéljünk úgy, mint ö. Ez tekintély romboló. Szülők legyünk, ne pedig gyerekek.

4. Beszéljünk Istenről. Sok „problémás“ gyerek hiteles lelki dimenziót keres az életében. Sokan vallották, hogy szükségük van valakire, akiben „hinni lehet, aki nagyobb és erősebb nálunk.“ Ők általában olyan fiatalok, akiknek nehéz gyermekkoruk volt és rossz körülmények között nevelkedtek. Valóban tudniuk kell, hogy Isten létezik és igazán törődik az emberrel.

5. Ne dőljünk be minden kijelentésnek. Tudjuk-e, hogy a gyerekek nem gondolnak mindent komolyan, amit mondanak? Azt akarják, hogy a szüleik ne ijedjenek be minden „otthagyom az iskolát“, „elmegyek itthonról“, „kiugróm az ablakon“ típusú fenyegetőzésük hallatán. Az ilyesmit nem szabad komolyan venni. Tényleg azt hisszük, hogy gyerekünk ilyen egyszerűen feladná a jó kis meleg ágyát, a teli hűtőszekrényt, az otthon biztonságát?

Kiegyensúlyozottak, céltudatosak tesznek gyermekeink, ha felelősséggel neveljük őket

Fotó: Matusek János

Ne essünk kétségbe, s meglátjuk, mégiscsak ott fog matatni körülöttünk.

6. Legyünk őszinték. A gyerekek tudni akarják az igazságot. Tudják, mikor nevezzük néven a dolgokat. Ők jobban ismernek bennünket, mint mi önmagunkat, és a kritikát is szívesebben veszik egy anyától vagy egy apától, aki nyílt és őszinte.

Szerencsére nem minden szülőnek van dolga bűnöző gyerekekkel, de a többség egy bizonyos ponton azért összeütközésbe kerül lázongó serdülőkorú gyerekével. Azt mindig tartsuk szem előtt, hogy a fiataloknak nem haverra van szükségük elsősorban. Szülő kell nekik, szülőre vágynak. A legjobb, ha nevelési szempontjaink mérlegén egyforma súlyt kap a szeretet és a fegyelem.-harasztiimpresszuma szerint a kéthavonként, Bécsben megjelenő folyóirat az ausztriai magyarok lapja, de főszerkesztője, dr. Deák Ernő, a terjesztési -szerkesztési gyakorlatra hivatkozva akár a külföldön élő magyarok lapjának is nevezhetné. Tény ugyanis, hogy a folyóiratot Ausztrián, Magyarországon kívül Amerikában, Kanadában és még hat más államban is terjesztik, előfizetik. A magyar sors paradoxona, hogy a külföldi magyarok zöme ugyan az anyaországgal szomszédos államokban él, de közülük - hivatalosan - csak nálunk, Csehszlovákiában terjesztik. A Csemadok Pozsonyi Városi Választmányának Titkársága vállalta el ezt a feladatot.

A folyóirat szerkesztési gyakorlata, miként azt a legutóbbi szám tartalma is bizonyítja, mindezek ellenére fontosnak tartja a jugoszláviai, a romániai, a kárpátaljai magyarok helyzetét is érzékeltetni. A szabadkai Molcer Mátyás verses festményeinek másolatai illusztrálják ezt a lapszámot. Dr. Szöllósy Vágó László a bácskai akácok poétájának, Szenteleky Kornél orvosköltőnek az életművét, alakját idézi elénk. Mint oldott kéve című tanulmányában a kisebbségi lét sorskérdéseivel foglalkozik. László Ferenc Egy kolinda gondolatösvényein című Írásának ihletöje a bukaresti másfél órás magyar adás műsora. Székely Szabó Zoltán Románia leírása című szatíráját olvasva nem is tudjuk, nevessünk-e vagy könnyezzünk, de önkéntelenül is tisztelet, elismerés és hála ébred bennünk a moldvai csángók sorsát képviselő tudós, Domokos Pál Péter életművének méltatását olvasva, amelyet Sólyomváry Ilona állított össze.

Érdekes és igen értékes összekötő, mondhatni katalizátor feladatuk van azoknak az írásoknak, amelyek úgynevezett osztrák témákkal foglalkoznak. Hanák Tibor esszéje, Smuk András jegyzete, Hegedűs Jánosnak Csoóri Sándorral folytatott beszélgetése, az Ausztriai Magyar Egyesületek és Szervezetek Központi Szövetségének közgyűléséről közölt beszámolója jól tükrözik a törekvést: közvetítő szerepet vállalni népek, nyelvek és kultúrák között.

Rangos rész, hely, feladat jut reánk is ebből a törekvésből, hiszen jelenlétünk a folyóiratban, különösen pedig az utóbbi számában, ma már nyilvánvaló. Az első oldalon olvasható vezércikk (A rendszerváltás csapdája) mellett található Kosa László Szomszédolás című esszéje még csak utal erre, ám Szőke József Szlovákia választás és önállósodás előtt című írása már be is teljesíti ezt az elvárást. Ozsvald Árpád köszöntése (Böröndi Lajos írása), versének közlése, Monoszlóy Dezső regényének méltatása (Hegedűs János tanulmánya), A kassai ipariskola 120 éve című cikk (Albert Sándor beszámolója), a Comenius Alapítvány felhívása már bizonyság. Akárcsak A Napló postája rovatban közölt tudósítás, hogy április 24-én a bécsi Georgikon Gazdakör vendégelőadója dr. Nagy Géza, Komárom város főgyógyszerésze lesz.

Említésre érdemes ebből a szempontból a Határon innen - határon túl című rovat, Kabdebó Tamás Bíró János kerestetik c. elbeszélése, a pozsonyi Petöfi-szobomál tartott ünnepségről szóló, Emlékezés reménységben c. riport is.

Nem egész, nem teljes, nagyon is hiányos ez a lapszemle, tudom jól, de jelzi: a Bécsi Napló oldalaira jutva jó utat választottunk Európa felé. Szíves figyelmükbe ajánlom tehát...

HAJDÚ ANDRÁS