Szabad Újság, 1992. április (2. évfolyam, 78-102. szám)
1992-04-14 / 89. szám
Szabad ÚJSÁG 1992 ápri"514 Látogatóban a faragómesternél Kígyófej és vadászkürt A nagykaposi Galgóczy Tibor messze földön híres faragómester. A Füveskert egyik kertes családi házában él, kis műhelyében készíti becses, a gyűjtök körében ritka kincsnek számító faragott munkáit, amelyek közül különösen a gazdag díszítésű ivószaruk és vadászkürtök tűnnek ki. Mikor nála jártam, munkáinak nagy része éppen egy kiállításon volt, ezért először nem is akart kötélnek állni, mondván, hogy a beszélgetés úgy lenne az igazi, ha láthatnám valamennyi müvét. De aztán végül mégis csak szóba elegyedtünk. • Hogyan került kapcsolatba a faragómesterséggel?- Először a teknős cigányoknál láttam, úgy 12-13 éves koromban, hogy miként faragnak, alakítanak a fából kisebb tárgyakat; ivópoharat, sótartót meg hasonlókat. Kedvet kaptam, megpróbáltam. Van is még néhány tárgyam azokból az időkből. Aztán 1960-ban találkoztam Lengyel Jánossal, a híres szirénfalvai faragómesterrel, aki Szürtéből költözött Nagykaposra. Az ö munkáit látva kezdett el úgy igazából érdekelni a faragás. Aztán egyszer a szövetkezetben találtam a földön egy darab lapos csontot és abba csak úgy bicskával, jártamban-keltemben belefaragtam egy kígyófejet. A Lengyel János bácsival való találkozás és a kígyófejes csont keltette föl bennem az érdeklődést. • Milyen alapanyagot használt, mivel dolgozott az első időszakban?- Fából készítettem néhány apróbb darabot. Egyszer aztán a kondástól szereztem egy szarvat, egy szarut és abba belevéstem valamit. Aztán a hónom alá csaptam és felkerestem Lengyel Jánost. Megmutattam neki. Az öreg így szólt: „Szip ez, ídes fiam, igen szip. De nem az igazi. Én a legszívesebben levakarnám, oszt rátenném az én mintámot“. Persze én akkor el sem tudtam képzelni, hogy akármit nem lehet a szaruba faragni, mert annak szigorú hagyományai vannak. Az öreg aztán az ujjai közé fogott egy kétcentis ceruzacsonkot, jól megnyálazta és lerajzolt néhány figurát. Akkor kezdtem el komolyan a szaruval foglalkozni. Szereztem hozzá irodalmat, magyart is, szlovákot is, amit áttanulmányoztam. Most már van vagy 30-40 népművészeti kiadványom, tanulmányok a szaruról, a pásztorfaragásokról. Ezenkívül saját gyűjtést is végeztem. Tanulgattam, próbálgattam a technikát és hát lassan rájöttem a fortélyára. • Milyen szerszámokat használ a szarufaragáshoz?- Annak idején megkértem János bácsit, mutassa meg a szerszámait, amikkel dolgozik. Kihúzott egy fiókot és elkezdett benne keresgélni. No, gondoltam magamban, miféle szerszám lehet az, amit annyira kell keresni. Végül kivett egy ujjnyi fadarabkát, amibe egy kis éles vashegy volt erősítve. Mutatta, hogy először lerajzolja a mintát a ceruzával, aztán a kis vasheggyel húzza, karcolja utána. Aztán kicsiszolja, bedörzsöli faszenes disznózsírral, ami beleeszi magát a karcolásokba és ott is marad. Ezt a technikát úgy hívják, hogy karcalozás. A Balatonfelvidéken, Somogybán és itt, a Fölső-Tisza vidékén is elterjedt. • Vannak azonban olyan tárgyai, amelyeket más technikával készített...- Igen. Ezt például domborításnak nevezik, relief-szerű; a motívumok kiemelkednek a környezetből. Próbálkoztam az ún. spanyolozással is; ennél a módszernél az ék alakú, kifelé szűkülő bevágásokba különféle színű gyantát kell önteni, amely aztán „belehűl“ és azt kell lecsiszolni. Nagyon időigényes, fáradságos munka, ezen a vidéken nem is nagyon dívott. Látja, ezt a fekete-fehéret még kezelni fogom választóvízzel, vagyis salétromsavval, ettől sárgás árnyalatot kap, akár egy fél milliméteres mélységig. Évtizedek múlva is óarany színű marad. Veszélyes módszer, közben gázálarcot viselek. Szlovákiában, tudtommal nem is használja senki ezt a módszert. • Különböző mintákkal díszíti a szarut. Hogyan viszi rá a motívumokat a szarura?- Segédeszköz nélkül, kézzel rajzolok mindent. A szaru egyébként, ahogy a szakirodalomban szerepel, „csavart“ vagy „tekert“ felület, vagyis nem lehet rajta vonalzót vagy más segédeszközt használni. Lerajzolom a mintát, és a többi már attól függ, milyen módszert alkalmazok. Végül a belsejét kaparókéssel, „hurolókéssel" tisztítom ki. • Az alapanyagot honnan szerzi?- Jó szaruhoz nehéz hozzájutni. Szép szaruja van a svájci, pirostarka, holstein-fríz szarvasmarhának, szép fehér ránövésekkel, de ezek kicsik. Az igazi a magyar szürke szaruja, de sajnos, ilyen a mi vidékünkön már nincsen. Annak idején, mikor a felvásárló üzemben dolgoztam, volt ott egy kis vágóhíd is. Mikor a szövetkezeteket alapították, tömegesen irtották a magyar marhát. A vágóhídon hetente harminc óriási szaru is összegyűlt, aztán, mikor volt egy társzekérre való, elvittük egy régi bányába és bebuldózeroztuk. A mai napig nem hagy nyugodni a dolog, mert én is ott ültem a társzekéren... Akkor még hulladéknak tartottuk. A magyar marhából most mar csak két csorda van Európában, mindkettő Magyarországon, az egyik Bugacpusztán, a másik pedig a Hortobágyon, összesen 200-200 darab. Géntartalékért, vagyis ha a világon valahol szarvasmarhát kereszteznek és szükség van erre a fajtára, oda fordulnak. Ezekhez a szarukhoz ma már lehetetlenség hozzájutni, külön-külön számozott mindegyik. Van egy 130 cm hosszú nagy szarum kidíszítve. Viselője az istállóba csak úgy tudott bemenni, ha félrefordította a fejét, és először az egyik szarvát dugta be, aztán pedig a másikat. Néha azért előkerül véletlenül egy-egy darab, ha valamelyik gazda eltette az ökör szarvát. Pásztoroktól is kaptam néhányat. Egyszer Bécsben, egy régi csűr bontásakor találtak egy gyönyörű, 90 cm-es szarvat a zsúpban. Nagyon öreg szaru volt, de még meg tudtam menteni és föl tudtam dolgozni kamatozással. • A kürtökön kívül milyen más tárgyakat készít?- Olyanokat, amilyeneket a régi pásztorok készítettek egyrészt saját használatra, másrészt pedig eladásra, vagy ajándékozásra. Díszesebb darabokat is készítettek: nyakláncot, karperecét, gyűrűt. Eladásra sótartókat, dohányos dóznikat, hívó- és jelzőkürtőket csináltak. • Kik voltak a vidék leghíresebb mesterei?- Sokszor érdeklődtem, beszélgettem az öregekkel ilyesmiről. A legöregebb mester, aki az utódokat tanította, Mata Mihály volt, aki Szürtében pásztorkodott. Vele egyidőben 4-5 faragópásztor dolgozott még, akikről nem sokat tudunk, mindössze néhány munkájuk maradt fenn, ezek a budapesti Néprajzi Múzeumban, illetve Kassán találhatók. Nagyon híres faragómester volt Volosin János, akitől Ferenc József császár is rendelt tíz darab díszített szarut, amelyeket a milleniumi ünnepségeken ki is állítottak. Ezekből egyet a császári család később az olasz királynak ajándékozott, egyet pedig a bajor királynak. Óriási nagy központi motívum használata jellemző a munkáira, stilizált liliomokkal, „kecskekörmös“ szegélymintával, a túloldalon pedig a magyar címerrel. Személyesen ismertem a csicseri Babincsák bácsit, aki nagyon öreg volt, akkoriban már nem is tudott dolgozni, de sokat magyarázott nekem. Nagyon szép, ízlésesen díszített munkái voltak. A dobóruszkai Molnárcsik József híres ostorfonó volt. Vettem tőle egy ostort: a mai napig nem tudtam rájönni, miképp fonta be az ostornyelet. A legkülönösebb ember közülük a már említett Lengyel János volt, vagyis „Fitykom“. Híres mester volt, elmesélte, hogy 38-ban Horthynak készített egy virágmintás kürtöt, amiért a kormányzó kétezer pengőt küldött neki. A faragáson kívül a repülés megszállottja volt, különféle repülőszerkezeteket eszkábált bicikliből, amelyek persze sohasem repültek. Felvételizett a budapesti Képzőművészeti Akadémiára is, de a gazdasági válság idején már Amerikában volt, ahol a perpetuum mobile készítésével foglalkozott... Faragott munkáira pillangót, vagy egy pisztolyt rajzolt. Lemásoltam a mintáit. Ezerkilencszázhatvanhatban egy Sztasko nevű erdésznek csinálta utolsó munkáját, rá is írta: „Kidolgozta Lengyel János, 86 éves“. xxx Sokáig beszélgettünk. Közben átlapoztam Galgóczy Tibor dokumentumgyűjteményét, benne egész könyvre való rajzokkal, másolatokkal, életrajzokkal, az egyes mesterekre jellemző motívumokkal, ismeretlen mesterek munkáival. Egy térképen színes pontok jelzik az összegyűjtött tárgyak lelőhelyeit. Megnéztem a félig kész szarukat, sárgaréz-berakásos ládikókat, karcalozással díszített sárga topótököket, a faragott csontlapocskákkal díszített ládikót. Bár későre járt, megszólaltatta az egyik vadászkürtöt, búgó szarvasbika-hangot csalva ki a gyönyörűen díszített szaruból. Mielőtt kikísért, megmutatta első munkáját: a sárga csontba faragott kígyófejet. TÓTH FERENC Rendhagyó könyvismertetés Berkesi András másik arca A budapesti Holnap Kiadó gondozásában jelent meg 1989-ben Kubinyi Ferenc „... ketrecbe engem zártak...“ című könyve, amely három magyar tiszt vallomásán keresztül ad hiteles képet Magyarország negyvenöt utáni politikai életéről. Almásy Pál altábornagy, dr. Aranyi Sándor orvos ezredes és Kéri Kálmán volt vezérkari ezredes visszaemlékezései olyan időszakot mutatnak be, ami a tankönyvekből eddig kimaradt, illetve teljesen más megvilágításba került. Az elmúlt években számos olyan könyv jelent meg a boltokban, amely részben vagy teljes egészében megváltoztatja egy-egy korszakról alkotott eddigi véleményünket, ezért nincs szándékomban tematikailag méltatni a művet, csupán egy érdekességet szeretnék kiragadni belőle. A könyvben szereplő három személy közös jellemzője, hogy valamennyien rabok voltak (de nem cellatársak) és a kihallgatásaik során találkoztak Berkesi Andrással, az íróval és Kardos György őrnaggyal a katonapolitikai osztály egyik nyomozócsoportjának a vezetőjével, a Magvető Könyvkiadó későbbi igazgatójával. Kezdetben nem voltam biztos abban, vajon azonos-e a könyvben szereplő Berkesi András, a pofozó-vallató, a hetvenes években nagy népszerűségre szert tett íróval, de kételyemet Almásy Pál - az első vallomástevő - korán eloszlatta. Mint mondja: „a pofozó-vallató nem volt más, mint Berkesi András, a „neves“ író, a Sellő a pecsétgyűrűn című munka szerzője. Berkesi - a három tiszt egybehangzó vallomásából következtetve - a foglyok között (brutális kihallgatási módszerei miatt) legalább olyan ismert volt, mint harminc évvel később könyvei által lett. Dr. Aranyi Sándor szerint Berkesi kihallgatottjai közül (akikről az orvos ezredes tudott) tizenhármán kerültek bitófára. Aranyi doktor az egyik találkozását Berkesi Andrással 1982 márciusában így mondta el a könyv írójának: „Felejthetetlen volt találkozásom az azóta nagy hírnévre felvergődött magyar literátorral, Berkesi Andrással. Nevét, persze csak a rehabilitációs tárgyalásom alkalmával tudtam meg. (A foglyok általában Piszkos Fredként emlegették - a szerk. megjegyzése). Azután a hatvanas évek végén egy író-olvasó találkozón lehettem tanúja a szépíró mélyen szántó gondolatainak. Mondanom sem kell, hogy a rendezvény végeztével nem álltam be az autogramot kérő hódolók karéjába, hanem a Rhigroglossákról (kaméleonok) elgondolkozva, enyhe undorral elhagytam a kultúrházat. Nos, ez a humanissime ÁVH-s, előtte katonapolitikás tiszt, szintén megbízást kapott szórakoztatásomra. Amikor bevezettek, a szokásoknak megfelelő metódust alkalmazta. Először nekem rohant, néhányszor belém rúgott és visszatérően csak azt ismételgette: én magára pikkelek! A tipikusan diákkifejezés egy érző lelkű pedagógust sejtetett a zord őrnagyi sarzsi mögött. Aztán egy hirtelen mozdulattal az égő cigarettát nyomta az orromba. A hatás, úgy látszik, megelégedéssel töltötte el, mert kényelmesen elhelyezkedett a székben, és parttalan műveltségének adta tanújelét, igazi polihisztorként. Színes ismeretterjesztő előadást tartott megkínzásom tervéről. Becsületére váljon, hogy az idevágó kinai szakkönyveket ismerte. Elmondta, hogy rajtam mutatja be a tizennégy ládika titkát. Az elsőbe, egy alkalmas résen, meztelen lábamat fogja bezárni, a ládikában tartózkodó kiéhezett patkányok baráti társaságának eledeléül... A másik ládikában tanyázó és élelemre váró hörcsögöknek jut a másik lábam. E serény állatok majd gondoskodnak arról, hogy végtagjaimon ne maradjon hús. Fantáziájának éteri szárnyalása akkor emelkedett a rémtörténetek ponyvairodalmának csúcsaira, amikor megígérte, hogy nemi szervemet egy másik doboz éhes vöröshangyái közé zárja .... „A múltat be kell vallani“ írja a könyv szerzője - talán magyarázatként - műve hátlapján. Könyve, sajnos, korábban nem jelenhetett meg. Ha kiadták volna, talán most már azt is tudnánk, hogy mennyire valósághűek, illetve kitaláltak Berkesi regényeinek egyes epizódjai és menynyire merített témát az író saját „vallató éveiből“. A könyv elolvasása után sok mindenben megváltozott a korról, valamint annak szereplőiről alkotott véleményem, egyben azonban nem. Nevezetesen, hogy Berkesi András fantáziája bizony átlagon felüli volt. FARKAS OTTÓ (A szerző felvétele)
