Szabad Újság, 1992. április (2. évfolyam, 78-102. szám)
1992-04-11 / 87. szám
10 1992. április 11. Szábad ÚJSÁG Mindenki azon tépelődik, mi lesz a költővel, hol a helye, mi a jövendője? Értsük meg, nem is annyira a költőről, mint csak az európai költőről van szó. Mert e világrengés hatása alatt máris ki kezdjük érezni, hogy amit azelőtt költészetnek neveztünk, az csak ennek a vén, rücskös, finom, szenvedő világrésznek a terméke, mely huzamos ideig békében élt. Amerikára azelőtt úgy gondoltunk, mint az acélhengerek, a gyárak, a villamossebesség országára, ahol a múzsák — az üzleti lármában — félve sütötték le hosszú szempillájukat. Kétségtelen, hogy ma az európai művelődést egy más világrészbeli, például egy amerikai vagy egy indiai bölcs szemében nem az összeírt könyveink és remekműveink masszája jelenti, nem is az a csöndes, mélypiros izzadás, mely az önkívületben levő lélek mélyén mutatkozik, de a szervezettségünk, a negyvenkettesünk, az iparunk haladása, az ágyúnk, a katonaságunk. Nemrégiben találkoztam egy keleti emberrel, aki főhibánkul azt rótta fel, hogy el vagyunk európaiasodva. Mert az európai kultúra — valljuk be mi is — nem jelent világelvet, ez a szempont és lélek nélkül való élet, az europizmus nem könyv és könny, ez a gyár, a légfűtés, az automatagyufa, a b. ú. é. fcr-névjegy, az irodalmi főpróba, a five o’clock tea. Az europizmus nem shakespeare-i és goethei mondatokban testesül meg, de ilyen felhívásokban: „Színház után X kávéházban találkozzunk...”, „Tilos a fűre lépni...", „Zálogcédulákat vesznek.. ”, „Ejfél után friss, meleg étkek kaphatók...”, „Ebekkel nem szabad a vendéglőbe lépni... ”, ,A növényeket árué. közönség figyelmébe ajánljuk.. ”, „Kétévi jótállással.. ” Csupa máz, tartalom nélkül, afféle kényelmes világhazugság, melyet kéretlenül mindenkire rá akarunk erőszakolni. Nem centrifugális, csak centripetális kultúra. Meztelen láb lakkcipőben. Az európai irodalom félig már gyári iparcikké, félig a színházak mocskos üzleti számításává vált. Hogy ez az irodalom elpusztul, hálaistennek, az bizonyos. Hogy a másik nem pusztul, nem pusztulhat el, az is bizonyos. Talán nem lesz annyira divatos, talán kevesebb lármát vernek körülötte, talán megkisebbedik majd a smokkok száma, a költészet azonban tovább él. Még nagyobb egyedüliségben dolgozik a költő, olyan magányban, mint a keleti fakir. Semmi esetre sem lesz jó üzlet költőnek lenni. Szőrcsuhát kell öltenie, önkényes számkivetésbe kell mennie, még többről le kell mondania annak, aki eddig majdnem mindenről lemondott már. A történelem bebizonyította, hogy azokban a korokban, amikor egyetlen általánosító elv uralkodott a világon, a szigorú doktrínák és paragrafusok alatt mindig lélegzett az eleven lélek, a csodálatos kultúrák nyíltak a sziklán és a homokon is. Soha annyi szív és lélek nem volt például, mint a középkorban, mikor a Biblia volt az egyetlen könyv, a homo unius libri mesékre, versekre, rendkívüli álmokra szomjazott. A militarizmus, mely minden jel szerint olyan uralomra jutott ma, mint a középkorban az egyház, nem semmisíti meg a költészetet, csak a költészet divatját. Megismétlődik majd a régi mese. Hiszen ma újra felosztják a földet. „Die Theilung der Erde.” A hadvezérek karddal szabdalják darabokra a térképet. Mindenki jelentkezik, mint régen, a földműves, a kalmár, a kis- és nagyiparos, a merkantilista és a kommercialista, s mindenki megkapja az őt megillető részt. A költő utoljára jön. Megint nem marad semmi, egy talpalatnyi föld sem. Mit tegyenek? Újra odaadják neki az eget. Az nem kerül semmibe. Abból az égből, amelyen a hadipilóták cikáznak, jut számára egy foltocska, melyen szabadon élhet, a kedve szerint. Csak kissé magasabbra kell repülnie. A Hét, 1915. szeptember 12. Mi sem természetesebb, mint hogy ezen a napon versekkel koszonts iik a tiszteit Olvasót. De milyen versekkel? Nagy lehetőség ez és nagy kihívás a szerkesztő szántóra, hiszen az egyéni ízlés es az elvárások nem biztos, hogy találkoznak. S ha találkoznának isi Mely versek legyenek a „legkedvesebbek”, a választottak? Hál’ istennek a magyar költészet tárháza olyan gazdag, hogy a válogatásban gondot a bőség zavara okozhat csupán. S azzal, hogy a magyar poeztsre szűkítettem le a választéktű máris kiszorult például a Babits szerinti legszebb magyar vers az oldalról, Shelley Óda a nyugati szélhez című költeménye Tóth Árpád fordításában. Ugyanakkor néhány szempontot nem szeretnék figyelmen kívül hagyni, nevezetesen azt, hogy április 11-e József Attila születésnapja, József Attilának tehát a választottak között kell lennie (egyébként is 8 a kedvenc). A bét költője Nagy löszló, neki sem szabad kimaradnia (ráadásul ő is kedvenc), s akkor még hol vannak a múlt század és a XX. század klasszikusát, Vörösmarty, Petőfi, Tompa, Arany, Ady, Juhász Gyula, Kosztolányi, Karinthy, Weöres Sándor és n többiek, bob van a romániai magyar irodalom és hol a csehszlovákiai magyar poézis? Igén, a csehszlovákiai magyar költők, akiknek ebben a gazdaságcentrikus világban egyre kevesebb hely jut az újságok hasábjain, arra pedig már gondolni sem merek, hogy helyet keltene szorítani néhány verselemzésnek Is, mert a „miért szép?”leírása is izgalmas olvasmány, s a költők ugyanúgy igénylik az értékelő szavakat, mint minden más művész. Maradjunk hát annyiban, bogy a vers a tömörítés csodája, s s megértésben, továbbgondolásban legalább ezen a napon szegődjünk költőink társául, akik számára mindig „szűkös a mindenségi, hát „teremtenék”. Csanaky Eleonóra József Attila Levegőt! Ki tiltja meg, hogy elmondjam, mi bántott hazafelé menet? A gyepre éppen langy sötétség szállott, mint bársony-permeteg és lábom alatt álmatlan forogtak, ütött gyermekként csendesen morogtak a sovány levelek. Nagy László Rege a tűzről és jácintról (részlet) Tűzhelytől ki a mezőre, vissza, el, vissza, el, füledbe a létezés jajgat, anyjának ő követel, nélküled a csíra lehervad, kobakos nem lesz a mák, a káposztefejek lazák, mint a baba-koponyák, fogát a tengeri nélküled sohase mutatja meg, napvilágban a napraforgók nélküled vakszemüek. Lámpával tojásokat röntgenezel: fiasak-e? Itatod ajkaddal, hogyha lankad a pici csibe, sírsz ha meghal, sírsz ha a süldőt az orbánc öli, ha a barackfa abortál, ha az ég szétdöncöli jéggel a tündéri búzát s a tengerit morzsolja el, sírsz és egy kicsit meghalsz: a halálhoz édesedel. Jársz a temetőbe, jó barátnőid a sírkövek, nem bántanak ők, ott szellők és méhek zöngenek, sírtól nem félsz, ott pihensz a boldogság béklyóiban, de élni, remélni, kell viaskodni, te boldogtalan! Az édesekért, csak az édesekért nem bűvöl meg a halál, melled havában hízzanak, pirosodjanak mint a koráll, rágják le mirtuszkoszorúd levelét s a viasz-csecseket, mártír: neveled szépre, akiket méhed a világra vet. Tudom én: a te ösztönöd szenteb.b a precíziós műszernél, — vész ellen hirtelen cselekvő jós: lerántasz engem a fűbe a fütyülő golyók elől, röpköd a forgács, a nyárfa kék-ezüst vére ömöl, szavannáján a riadalomnak, akár az anya-kenguru lényeddel figyelsz, kötényedben fülel a legkisebb fiú. Tudom én: a te idegeidet végtelen évezredek pengetik és ha félsz, az ős-sejt is veled rezeg. Tudom én: a te gondod végtelen, dicsőség néked, anyám, holnapok tejút-ágya te, dicsőség néked anyám, verduni katona-temető: csupa tőr a te szíved, anyám, viharaimban csoda-szivárvány, dicsőség néked, anyám, iszonyú erőmnek bázisa, dicsőség néked, anyám, légy velem a bánat idején, hogy meg ne lágyuljak, anyám, igazság gyanánt szemétdombot sohase öleljek, anyám. Ha a halálban megelőzlek, ne sirass engem, anyám, de élni akarok, élni! — a te dicsőségedre, anyám. Szilágyi Domokos Kiállításon Ki szűknek érzi a mindenséget: teremt így szokik a föld a rendhez, Földhöz a Rend. Bolond festő, hát ilyen fénytelenszíntelen a világ? Ezért súrolták-csiszolták évszázadokon át? Hát igen: add azt, ami van, ahogy van, hallihó nélkül, mellveretlenül: mert minden többet jelent, mint ami, hisz semmi sincs egyedül. Bolond festő, tejól tudod, hogy nincs, sosincs közöny, hogy Napok égnek minden szemben, minden utcakövön, s csakugyan ilyen szürke, seszínű ez a mégis-derűs ég! Ideje, hogy a világ megtanulja: mi az egyszerűség. Ki szűknek érzi a mindenséget: teremt. így szokik a föld a rendhez, Földhöz a Rend. Fürkészve, körben guggoltak a bokrok a város peremén. Az őszi szél köztük vigyázva botlott. A hűvös televény a lámpák felé lesett gyanakvóan; vadkacsa riadt hápogva a tóban, amerre mentem én. Épp azt gondoltam, rám törhet, ki érti, e táj oly elhagyott. S ím váratlan előbukkant egy férfi, de tovább baktatott. Utána néztem. Kifoszthatna engem, hisz védekezni nincsen semmi kedvem, míg nyomorult vagyok. Számon tarthatják, mit telefonoztam s mikor, miért, kinek. Aktába írják, miről álmodoztam, s azt is, ki érti meg. És nem sejthetem, mikor lesz elég ok, előkotorni azt a kartotékot, mely jogom sérti meg. És az országban a törékeny falvak — anyám ott született — az eleven jog fájáról lehulltak, mint itt e levelek s ha rájuk hág a felnőtt balszerencse, mind megcsörren, hogy nyomorát jelentse s elporlik, szétpereg. Óh, én nem így képzeltem el a rendet. Lelkem nem ily honos. Nem hittem létet, hogy könnyebben tenghet, aki alattomos. Sem népet, amely retteg, hogyha választ, szemét lesütve fontol sanda választ, és vídul, ha toroz. Én nem ilyennek képzeltem a rendet. Pedig hát engemet sokszor nem is tudtam, hogy miért vertek, mint apró gyermeket, ki ugrott volna egy jó szóra nyomban. Én tudtam — messze anyám, rokonom van, ezek idegenek. Felnőttem már. Szaporodik fogamban az idegen anyag, mint szívemben a halál. De jogom van és lélek vagy agyag még nem vagyok s nem oly becses az irhám, hogy érett fővel szótlanul kibírnám, ha nem vagyok szabad! Az én vezérem bensőmből vezérel! Emberek, nem vadak — elmék vagyunk! Szivünk még vágyat érlel, nem kartoték-adat. Jöjj el, szabadság! Te szülj nekem rendet, jó szóval oktasd, játszani is engedd szép, komoly fiadat! Kosztolányi Dezső És a kő 11ő? A KÖLTÉSZET NAPJÁN
