Szabad Újság, 1992. április (2. évfolyam, 78-102. szám)
1992-04-11 / 87. szám
1992. április 11. Szabad ÚJSÁG n t 11 Tőzsér Árpád Őszi világ— őszi szemmel Az özvegy fák felett egy eltévelyedett, fáradt vadkacsa jajgat. Ősi törvény szerint, íme, ősz lett megint, morgom búsan magamnak. Nagy, ért keserveket görgetnek a szelek a távoli hegyekből, hová az üldözött nyár lőtt vadként szökött, s nagyot sóhajtva eldőlt. S vele dőlt a világ kedve, a kerti fák színe, a gyűlt virágok lángja, legelgető juhnyájak, zöld mező s a nótázó kaszások. Mit egy évig tanult a föld, halomra hullt egy nap alatt. Lemállott róla a takaró, s immár a nyers való jelenti a világot. S az csak rög, meg avar! A keserű magyar látja így ugyan, érzem, ki huszonkettedik esztendejébe nyit semmi nélkül, pucérén. Ki, mint a táj színét, átrendezte hitét nem fontolgatva, bőszen, s most áll zavart-fakón, új után kutatón, e mozgó, furcsa őszben. 19 jó október Nagy János: Niké, fa, vörös monochrónia 1976 Szilva József: Molnár Anna balladája Reszeli Ferenc Groteszk heroida „Az emberélet útjának felén ” „A rakodópart alsó kövén ültem ” Kulcsár Ferenc Halottaim piros virága * (részlet) /.../ Ó, anyanyelv, óriás anyaméh, végső menedék! Kiáltozásom, kiátkozásom meghallgatója, van-e még hitem, te kiálts, vallani rólad? Van-e már hitem vallani rólad? Ó, mindig taposott, pokolra taszított! Bölcsőmet mégis röpíted s ringatod: egyetlen életem egyetlen csodája, világ-nagy ékszerem: hamupipőke-árva. Te indulat lázában világra jött csoda, kétszázezer billentyűs, óriás arany-orgona, létezésem egyetlen pontos hangszere: embertelenség csoda-gyógyszere, sérelmeim és gyönyörűségeim hajója, szállsz velem, anyanyelv. Ki int a jóra, ha te nem: Halottaim Piros Virága! Vérünkből ágazva az áldott napvilágra. Amerre én járok, Még a fák is sírnak Gyenge ágaikról Levelek lehullnak • Hulljatok, levelek, Rejtsetek el engem. Az én édesanyám sírva keres engem. Örökléted elhagyott disznóólba csukták, tömlöcökbe, sikoltó vagonokba dugták, uszították istent, fájdalmas fiát is ellened, a poklok bugyrait tömték meg veled a röfögök, a káromkodók és kárhozottak, a történelemtől részegült háborodottak! Hallják meg a rettenetes, legeslegvégső átkot, ki nyelvet bánt, ki keselyűként zabái igazságot, ki anya ellen, nép ellen szót és fegyvert emel, máglyatűzön pelyvaként égjen el! Az anyanyelv a Valóság édesgyermeke: foggal és körömmel, éppen mi, ne védelmezzük-e? Ereklyét nem viszek magammal, és nem viszek telefont se. Barátokat se viszek én magammal. Se verseket, se bélyeget, és nem viszek magammal gramofont se. Radírt, ceruzát nem viszek magammal, cigarettát se, szeretőt se. Nem viszek magammal konyhasót, szablyát, zenekart. Nem viszek magammal pótgumit, kenyeret, repülőt, legyezőt se, és nem viszek magammal fogtömést, mint ahogy kengurut, bort se, sört se. Nem viszek szappant, szótárt, és a történelmet is szépen itt hagyom. Se jelszót, se kábelt nem viszek, se hídpénzt, se bronzot harangot önteni, és nem viszek magammal jelzálogot, hálót, vadvirágot én. Az oroszlán is' itt marad, miként a tyúk és a tojás, és itt marad a jogom is, s az őszi vatjúkárogás. A pék, a király, a cinege, a bomba és a puskacső, a pléhpofa, a nagy kebel, a lúdtalp és a kis kacsó. A tyúkketrec is itt marad, és itt marad a harcmodor. Még a hullám is itt marad, mely Noéként engem elsodor. És itt marad az asszonánc, a mazurka és a permetek, a zsellértelek s a kályhacső, és itt marad a csókaszó. A csók, a szó is itt marad, ugyanúgy, mint a bányalég, s a fagylaltgombóc is itt marad — anélkül, hogy én rányalék. Nem viszek magammal hírszerzőt és társszerzőket sem viszek magammal, és léleghárító ágyút sem viszek. Csupán a léket viszem, mely bárkám oldalán — mint részeg sivatag, issza a vizet. Gál Sándor hát legyen zuhoghat most már zuhoghat a tető tömör gótikája véd s a lombozat erdő-egész sátora már-már otthon is lehetnék s biztonságban itt — vackában a vad oly egyszerű szinte tapintható — belül szél eső amott zúg túl a falakon hát legyen! s kerül amibe kerül Zs. Nagy Lajos Ülnek a költólc Ülnek a költők egyedül hársfaillatban konyakos kupicák közt ámuldoznak a kiürült csillagrendszereken az ellipszisek behamuzott peremén csodálkoznak a lányokon íme még vannak lányok öregasszonyok is sőt öregemberek szakállasok életerőtől dagadó aggok... Ülnek a költők egyedül szamócás fövenyen heverésznek cigarettájuk parazsát nézik az égen döbbenten látják a Göncölszekér is ott van a Fiastyúk is az esthajnalcsillag is ott tündököl még ahol akkor nemrég
