Szabad Újság, 1992. március (2. évfolyam, 52-77. szám)
1992-03-05 / 55. szám
6 1992. március 5. Szabad ÚJSÁG Domokos Pál Pétertől búcsúzunk A fehér foltok gazdája Domokos Pál Péter 1901. június 28- áról 29-ére virradó éjjel született a Csík megyei Csfk-Várdottfalván, Domokos Elek hatodik gyermekeként. Ha a szülők „megspórólták” volna az utolsó gyermeket, a magyar művelődéstörténet egyik nagy alakjától fosztották volna meg mindannyiunkat. A sok gyermek akkoriban még nem számított kivételnek: „ A falunkban kevés volt az olyan család, ahol négy gyermek ne lett volna S még négynél is több, akár tíznél is több, mert a székely ember úgy gondolkozott, ahány gyermeket ád az Isten, ad ugyanannyi kenyeret is. Bármilyen szegénység is lett volna, éhen egy gyermek sem halt, mert mindig előkerült a szükséges és elégséges élelem, s a gyermekeket fölnevelték.” — emlékezett idős korában. 1919-ben Csíksomlyón, a híres búcsújáróhelyen megszerezte a kántori és tanítói oklevelet, azután helyettes tanító lett Csíkkarcfalván. Közben lezajlott az impériumváltás és neki is be kellett vonulnia a hadseregbe, ahol megtanult románul. Ezután Pesten folytatta tanulmányait, mert „...Már akkor éreztem, hogy nekem tanulnom kell, mert a népemet nagy veszedelem fenyegeti az új világban, s hogy az ember menthesse valamiképp, ahhoz fel kell készülni ” Tanulmányai végeztével Csíkszeredán helyezkedett el. A tanárkodás mellett gyermekkórust és szőttesbálokat szervez, visszaöltözteti a lányokat népi öltözetükbe és megtartja az Ezer Székely Leány napot is. Az újonnan berendezkedett hatalomnak ez az aktivitás nem volt az ínyére és felmondott neki. Azzal az ürüggyel, hogy Budapesten szerezte oklevelét, nem kaphat katedrát. Péter bácsi nem az az ember volt, aki minden valamirevaló rosszból nejót csiholt volna. Ekkoriban olvasta Bartók Béla: A magyar népdal (1924) c. munkáját. Ebben azt olvasta, hogy az egész magyar nyelvterületen megtörtént a népdalgyűjtés, kivéve a Bakó környéki csángómagyar falvakat. Domokos Pál Pétert ez a megállapítás Napról napra újabb és újabb törvényekkel, előírásokkal ismerkedünk meg. Nekünk ezeket le kell fordítanunk, és eközben olyan szakkifejezéseket használunk, amelyek nem idegenek a magyar nyelvtől, tájékoztatnak, nem pedig félretájékoztatnak. Annak is nagy a veszélye, hogy olyan helytelen terminusokra szokunk rá, amelyektől majd évtizedekig nem tudunk megszabadulni. Nyelv&zkedjünk hát egy kicsit! A komáromi jogászok a „telekkönyvi kiírás” terminust használják. E környék általam is nagyrabecsült képviselője a földtörvényt elemző és terminológiát pontosító írásában szintén a „telekkönyvi kiirat" szót használja, holott minden magyar nyelvű szótár és enciklopédia a telekkönyvi kivonat szót használja, és a szlovák—magyar jogi szótár sem ad okot más megoldásra. Ugyanitt találjuk a „közjegyzői kiirat” szót, amelynek helyességét semmilyen irodalom nem igazolja, de helytelenségére sincs egyértelmű bizonyíték; viszont több helyen olvashatjuk, hogy a közjegyző a hivatalos dokumentumokról másolatot készít és ad ki — ennek alapján legvalószínűbb, hogy a közjegyzői másolat a jó. Az említett szövegben találkozunk még az „állami jegyzőség”, „közjegyzőség” terminusokkal is.A jegyző témáját tovább bonyolítja, hogy más írásokban az „államjegyzőség” és az „állami közjegyzőség” is szerepel. Kérdés, hogy hány fogalmat takar a négy terminus, és melyik a helyes közülük. A hazai és német irodalmat összevetve röviden megállapítható, hogy a notár a jegyző, a StátnJ (verejni/) notár pedig közjegyző. A magyar irodalom majdnem mindig a sima közjegyzőt használja, de a cseh nyelv és az NDK viszonylatában az állami közjegyző is előfordult. A szlovák—magyar jogi szótár ezen hatások következtében is így jegyzi. Tehát nem négy, hanem csak egy fogalomról van szó, aminek közjegyző változata a jobb, de az állami közjegyző is megtűrhető. A lusztrálási törvény szintén tartogat terminológiai meglepetéseket és értelmezési zavarokat, pl. a „kandidátusjelölt" szó képében. Elemzéssel, esetleg az Idegen szavak szótárának segítségével megállapítható, hogy a kandidátus, az jelölt. Am azt, hogy ki az a „dupla jelölt”, aki elmarasztalásra érdemes, még felvillanyozta: „Mindig vonzott az olyan feladat, amelynek hosszú ideig nem akadt gazdája, az olyan probléma, amely mármár megoldhatatlannak látszik, az olyan fehér folt, amelyet a kutatók szinte véglegesnek tekintettek. ” Elutazott hát Moldvába és gyűjtőútjának eredményeként, feltérképezte az ötödik magyar zenei dialektust. Saját kiadásában kiadta Csíkszeredában A moldvai magyarság c. kötetet, mely 1987-ben már ötödször jelent meg. Az első, 1931-es kiadás előszavához mindvégig hűséges maradt: „Ha egyetlen szívet, egyetlen gondolkodó főt csángómagyar testvéreink iránt megindíthattam, ha 100 000 ma is élő magyar testvér sorsa legalább egyetlen embert tettekre késztet, úgy teljes célomat elértem." A csehszlovákiai magyar sajtó ebből az alkalomból foglalkozott először és utoljára behatóan munkásságával. Almásy Mihály méltatta a kötetet a Prágai Magyar Hírlap 1932. április 2-ai számában. A csángómagyarok ügyében később sem ismert fáradságot. Az apróságokkal is törődött. 1983-ban eljött Kassára, hogy a moldvai magyarokról előadást tartson a Parázs színjátszó csoport tagjainak. A pápát is figyelmeztette a csángók sanyarú sorsára: „Én eljuttatom a könyvemet a pápának, az ...édes Hazámnak akartam szolgálni-l, s azzal egyidejűleg egy olasz nyelvű levelet is küldtem, amelyben könvörgök térden állva, hogy ne bántsák a katolikus csángómagyarok anyanyelvét, s mérsékelje a papjait a Szentatya, hogy ne akarják ezt elvenni tőlük. A levelemre rövidesen választ kaptam, itt van a kezemben a pápai levél, amelyben megköszöni a könyvet és az óriási szolgálatot, amit a katolikus egyháznak tettem és áldását küldi. Itt a levél, de a kérésemre nem tér ki, arra nem kaptam feleletet. Olvastam, hogy az ausztráliai magyarok ugyanezzel a kéressél fordultak a Szentatyához, s Ok azt a választ kapták, hogy értesüléseik szerint a moldvai csángómagyarok beszélik az állam nyelvét. mindig nem tudjuk. Aki viszont olvasta az A Hét 1991/20 számában „Az aspirantúráról” című nyelvművelő cikket, az tudja, hogy az aspiránsokról van szó. Szintén a lusztrálási törvényben található az „ügyészségi vizsgáló" terminus, amiről megállapítható, hogy a vyáetrovater prokuratúry tükörfordítása. Alapos vizsgálódás után rájövünk, hogy ehelyett a vizsgabíró terminust kellett volna használni. A lusztrálás témaköréhez tartozik a „feddhetetlenségi bizonylat” terminus. A vállalkozási törvényben pl.az olvasható: ....csatolni kell, a hat hónapon belül kiadott feddhetetlenségi bizonylatot” (???). A vállalkozáshoz ugyan nem követelmény a negatív lusztrálási eredmény, a vállalkozók viszont tudják, hogy a „v^pis registra trestu-t” kell csatolni a beadványhoz, amit nem régebben, mint hat hónapja állítottak ki, és aminek egyedüli magyar neve: erkölcsi bizonyítvány. Napjaink egyik négylábú, negatív hőse a tehén, amelyet hol tejének és húsának alacsony, hol magas ára miatt, de szüntelenül szidunk. Hadd profitáljon belőle, háromsoros honorárium terjedelmében, a szakértő is. Ugyanabban a lapban olvasott, „tehéntenyésztők’’ helytelen terminusról van szó. A magyar nyelvben, csak szarvasmarha-, sertés-, ló-, juh-, tyúk-, lúdtenyésztés az elfogadható, a tehén-, a paripa-, bárány-, kakas- és gúnártenyésztés nem, ha már mindenáron róluk van szó, a tartás szót használjuk. Ha ismerném az — évtizedek óta nem működő — jogi szakbizottság tagjait, megkérném őket, hogy vizsgálják meg, a „nemzetfeletti közösségek”, „képviseleti szervezet” és „végrehajtó törvény” terminusokat, és segítsenek nekem tájékozódni. A „fizikai környezetről” magam is tudom, hogy ilyen nincs, csak ellentéte fordul elő, a szellemi környezet. A pozsonyi nagygyűlésen, elfogadott „követelményekről” tudom, hogy azok követelések A mindenki által ismert csecsemőtolvaj nővérről tudom, hogy nem „álanya", hanem hamis anya, mert az álanya terminust a méhészek, már legalább fél évszázada, sikeresen kisajátították. CSUKA GYULA így nincs is szükség akkor többé az anyanyelvre?r Egy másik fehér foltot jelentett a következő megállapítás: „A magyar zenetörténet hivatalos képviselőinek egyértelmű tanításából látnom kellett, hogy zenetörténetünk feltárt anyagából csaknem teljesen hiányzik a XVIII. század hangszeres zenéje. Bónis Ferenc arra figyelmeztet, hogy tíz évvel ezelőtt a magyar zenetörténet a XVIII. századi magyar hangszeres tánczenéből ’egyetlen hangot sem ismert’ (1964-ben — BZ), Szabolcsi Bence szerint az anyag hiánya feltevést is alig-alig enged’ ezen a téren, s ezért 'aranyat ér minden kottafej’ — mondja Kodály Zoltán —, mely e század sötétjében megcsillan.” Péter bácsi nem értette: „Miért hallgama az a nép egy teljes évszázadon keresztül, amely mind a későbbi száza-Domokos Pál Péter Kassán (A szerző felvétele) dókban bőséges anyagot szolgáltatott?” „A hiány megszüntetésére azonnal kutatómunkához fogúim ... ” Az eredmény nem maradt el, s 1978-ban megjelent a Hangszeres magyar tánczene a XVIII században c. „aranyat érő” mű, melyben 247 táncdallamot közölt. Vannak köztük nagyszombati, pozsonyi, trencséni és zay-ugróci magyar táncdallamok. Péter bácsi élete során, az adott történelmi háttér miatt, sokfajta kihívásnak és abszurd helyzetnek volt tanúja. A moldvai utak után kutatni kezdte a csángók történetét és rá kellett döbbennie, hogy ennek a népcsoportnak nagy A napokban már egy esztendeje múlott, hogy a budapesti Regio gondozásában egy érdekes, minden felvidéki magyar érdeklődésére joggal számot tartó könyv látott napvilágot. Popély Gyula Népfogyatkozás című könyvéről van szó, amely a csehszlovákiai magyarság számának alakulását mutatja be a köztársaság megalakulásától egészen az 1980. évi népszámlálásig. A könyv értékei közé tartozik, hogy nem szorítkozik csupán az egyes népszámlálások adatainak száraz ismertetésére, hanem behatóan foglalkozik azzal a konkrét politikai és társadalmi légkörrel, amelyben lebonyolításukra sor került. A szerző röviden bemutatja az 1918—1919-es impériumváltás tragikus kihatásait a kisebbségbe került magyarságra, vázolja az elcsatolt felvidéki területek demográfiai fejlődését az 1980. évi, tehát az első olyan népszámlálásig, amely már a megszámlált lakosság anyanyelvi hovatartozását is hitelt érdemlően feltérképezte. Popély Gyula könyvének gerincét az 1921., valamint az 1930. évi csehszlovák népszámlálások elemző bemutatása alkotja. Gazdag történelmi forrásanyagra és szakirodalomra támaszkodva lyteles képet fest mindkét csehszlovák népszámlálás előkészületeiről, lebólTyolításáról, ismerteti azok eredményeit és levonja a belőlük kikövetkeztethető tanulságokat. Találóan idézi ezzel kapcsolatban Jócsik Lajost, a téma egyik kiváló ismerőjét, aki erről a két csehszlovák népszámlálásról már 1943-ban kijelentette egyik tanulmányában: azok megszervezői és végrehajtói akkora lendülettel végezték a „csehszlovákosítás” történelmi irodalma van, csak az ideig senki sem foglalkozott velük. Ennek a munkának szinte „melléktermékeként” adta ki a már említett „... édes Hazámnak akartam szolgálni...” c. 1518 oldalas kötetet, mely összefoglalja a moldvai magyarok történetét, bemutatja Kájoni János életútját s közli Kájoni: Cationale Catholicum c. munkáját, melyet „Cassai András nyomtatott 1676-ban” és a szöveg gondozója kottával is kiegészítette. Végül Petrás Incze János (1813—1886) munkásságát mutatja be, akit rablógyilkosok öltek meg Csík-Vardottfalván. A meggyilkolt klézsei „hitküldérről” írja: „Ez az életmű mutatja meg mit tehet egy lelkipásztor népéért” S e remekbeszabott munkájának címe, akár az ő életműjének mottója is lehetne. A második bécsi döntés után Kolozsvárott tanárkodott. A bukovinai székelyek hazatelepítésekor a magyar kormány nem az ő javaslatát fogadta el. Bácskába vitték a szerencsétleneket, ami újabb megpróbáltatások elé állította ezt az évszázadokig sokat próbált népcsoportot. Bőven volt alkalma megismerni a kisebbségi sorsot és a román állami tisztviselők korruptságát, valamint az egyes kisebbségi politikusok törleszkedését a hatalomhoz, amit a saját maga alapította Csíki Néplapban utasított el. A megtapasztalt kisebbségi sors mondatta vele mindmáig érvényesen, nemcsak Erdélyre vonatkoztatható hatállyal: „Dehát tudni kell, hogy minden magyarországi eseménynek Erdélyben százszoros hatása van. Az erdélyi magyar ember is magyarnak született, s a magtar kérdést teljességében próbálja látni, s e miatt válaszol rendkívül érzékenyen minden itthoni megmozdulásra. ” A háború utolsó szakaszában kénytelen volt menekülni. A háború után Magyarországon, miniszteri tanácsosi rangban, tanfolyamokat szervezett a rokkantak számára, majd a hadiözvegyekkel és a hadiárvákkal is foglalatoskodott. A kommunista hatalomátvétel után be kellett lépnie a kommunista pártba, mivel azzal fenyegették meg, hogy B listára teszik. Munkáját azonban nem sokáig folytathatta. 1949-ben fegyelmit kapott, s karácsonyra elbocsátották. A pártból is kirúgták. Pesten nem tudott kenyérkeresethez jutni, lement Szárazpusztára és gazdálkodni kezdett. Hiszen négy gyermekéről gondoskodnia kellett. Szántott-vetett és rendben beszolgáltatott, amíg el nem jött érte az ÁVO. Az indok: Összeesküvés a szovjet hatalom ellen. Furcsa helyzet. „Mondom, hogy itt, Szárazpusztán? Ahol a házak száma harminchat, posta nincs, s itt lennék, ha ilyen szándékom lenne?!” Hurcolták az egyik rendőrbörtönből a másikba és megpróbáltatása olyan abszurd gyorsasággal ért véget, mint ahogy kezdődött: „Mikor meguntak, az egyik főember ordítva közölte velem, hogy takarodjak! És szeme elé ne kerüljek többé!” Újra állás után járt, vagy ötven helyen próbálkozott, minden eredmény munkáját, hogy „nincsen szociológus és nincsen érve a társadalomtudománynak, aki vagy amely az adatok által föltüntetett nagymérvű disszimilációt képes volna megmagyarázni”. Popély Gyula könyvét lapozgatva valóban mérhetetlen szomorúság fogja el a figyelmesebb olvasót. A könyvből elénk tárul több mint hetven esztendős tudatos pusztításunk — olykor önpusztításunk — számos dokumentuma. A magyar többségűekből idegen többségűekké váló városaink és falvaink százai, a tiszta magyar vidékek idegen telepesekkel való felhígítása, a magyar lakosság 1945 utáni kitelepítése, deportálása és „reszlovakizációja”, az elnemzetietlenítő magyarellenes iskolapolitika — mind olyan velejárói 1918—1919 óta tartó kisebbségi sorsunknak, amelyeknek következményei már nem csupán a felvidéki magyarság számára tragikusak, hanem az összmagyarság Kárpát-medencén belüli számarányára és össznépi tömegéből fakadó erejére is negatív kihatással vannak. Tudjuk, nemcsak az embereknek, hanem a könyveknek is megvan a maguk sorsa. Ez a mondás Popély Gyula most ismertetett könyvére is markánsan vonatkozik. A könyv Előszavának írója, Gyurcsík Iván még a következő szavakkal írt a szerzőről és könyvéről: „E könyv szerzője Popély Gyula, a Pozsonyban élő történész, két évtizeden keresztül zömében asztalfiókja számára írta a csehszlovákiai magyarság történetével kapcsolatos tanulmányait. E témával tudományos igényességgel, emberi tisztességgel, az igazságkeresés következetességével foglalkozni ugyanis nélkül. Azután Csepelen helyezkedett el. Segédmunkásként egy építkezésen. Végül mégiscsak visszatérhetett eredeti foglalkozásához és egy általános iskolában tanított. Később áthelyezték a József Attila Gimnáziumba matematikafizika tanárnak, 1956 utántól nyugdíjbavonulásáig a Kaffka Margit Gimnáziumban tanított. Ahogy betöltötte 60. életévét, nem maradhatatott tovább és ekkor kezdődött életének utolsó, gyümölcsöző harminc éve, mely tanulmányok és könyvek egész sorát szülte. 1988-ban tizenkét könyve hevert kéziratban. „A nyugdíjaztatásom után kezdődött el az én igazi életem: az összegezés. Addig csak gyűjtöttem, de a kenyérkereset annyira lekötött, hogy az igazi érdemi munka még hátra volt. A Jóisten mindig vezette a kezemet, mert bárhová mentem, mindig megtaláltam, amit kerestem, s nemcsak, hogy megtaláltam, de közzé is tettem ... ” Halála előtt néhány esztendővel súlyos balesetet szenvedett. Napok után ocsúdott föl, de amint hazakerült, már betegágyon kéziratok tömegét láthatta a látogató. Nem ismerte a tétlenséget. Egyszer, barátai és tisztelői kieszközölték számára, hogy üdüljön. Felvitték a Mátrába, de idő előtt kellett visszatérnie, mert rosszul lett. Amint íróasztala mögé ülhetett, újra minden rendben volt. Az élet megedzette, mintha szelíd mosolyát csak elvhűsége leplezésére használta volna. „Emlékszem, 1956-ban az események után az iskolában bírálni kellett a történteket. Rám is rámparancsolt az igazgató (...) Bementem, beírtam az osztálykönyvet, s felálltam a katedrára, vigyázzban, a gyermekek is vigyázzban álltak. Egy órán keresztül egy szót sem szóltam, s amikor kicsengettek, leszálltam a katedráról s a legények leültek. ” Február 18-án Domokos Pál Péter végleg elment. Annak a generációnak volt a tagja, melynek két világháborút kellett megélnie, megszenvednie, a rablóbékéket és egy világbirodalom kiépülését, majd bukását. Március 4-én vettünk végső búcsút tőle. Halála után kaptam kézhez a Rendületlenül c. kötetét, mely a legendáshírű erdélyi püspök, Márton Áron tiszta emlékét és küzdelmes életét tárja elénk. Ebbe a munkájába már nem írhatja be, mint a többibe a dedikációt: „tiszta, nagy szeretettel”. Tiszta nagy szeretettel búcsúzunk Domokos Pál Pétertől, Péter bácsitól, akinek emberi szeretete és a magyar műveltséget építő téglái az egyetemes művelődéstörténet megbecsült darabjai. Míg foglalatoskodott, élete célját elérte: „Én nem találtam ki új elméleteket, hanem a meglévőt kutattam. Életem fő célja az volt, hogy a magyar műveltség hiátusait, hiányait pótoljam. Ha bármiféle okmányt találtam, vagy olyan zenedarabra leltem, amivel a magyar műveltség épületét magam is építhettem, akkor okvetlenül megfogtam és a helyére tettem. ” BALASSA ZOLTÁN hálátlan és kockázatos feladat volt a ’normalizált’ Csehszlovákiában. (...) Kevesen vállalták. Popély Gyulának mindebből bőven kijutott. Mindenesetre tény, hogy ez lesz a szerző első könyve, amely remélhetőleg eljut a csehszlovákiai magyar olvasókhoz is, azokhoz, akikhez elsősorban szól.” Nos, kedves olvasók, Popély Gyulának ez a harmadik monogáfiája, ám a csehszlovákiai magyar olvasóhoz ez sem juthatott el egyenes úton. Popély Gyula első könyvét a hatalom bezúzatta 1974- ben, a második csak Budapesten jelenhetett meg 1982-ben, ennek a harmadiknak azonban már meg lettek volna az esélyei a zavartalan hazai megjelentetésre, Nem így történt. A már megszerkesztett és kiszedett kéziratot a Madách Lap- és Könyvkiadó ugyanis különböző „taktikai megfontolásokra” való hivatkozással végül is nem volt hajlandó megjelentetni, s így a budapesti Regio vállalta a mentőcsónak szerepét. Köszönet érte. A fölöttéb hasznos könyv hazai könyvesboltjainkban így aztán nem kapható, s érdeklődő olvasóink csak kerülő úton juthatnak hozzá. Pedig ismerete valamennyi csehszlovákiai magyar számára üdvös és kívánatos lenne. Ismertetésemet hadd fejezzem be az Előszót író Gyurcsík Iván idevágó soraival: „Popély Gyula könyve nemcsak a tudományos igényeket elégíti ki, de a széles olvasóközönség számára is élvezhető módon járul hozzá történelmi önismeretünkhöz, segítve tájékozódni a történelmi sorsfordulókban, s ismereteket, érvanyagot nyújt a jövő küzdelmeihez. CS. MOLNÁR JÁNOS ............................................................................. Nyelvészsarok Mit hozott az ősz? Egy elhallgatott könyvről Popély Gyula: Népfogyatkozás
