Szabad Újság, 1992. március (2. évfolyam, 52-77. szám)
1992-03-28 / 75. szám
8 1992. március 28. Szabad ÚJSÁG Egy kortárs vallomása napjaink vitatott kérdéseiről Térképezett történelem A budapesti Magvető Kiadó 1989-ben hiánypótló szerepel vállalt magára Rónai András emlékiratának, a „Térképezett történelem” megjelentetésével. A könyv napjainkban is vitatott történelmi kérdéseket taglal; a világháborúkat lezáró „vae victis” békéket, az önrendelkezési jog megsértését, a nagyhatalmi döntések hátterét, a trianoni, müncheni, bécsi elöntések körülményeit, a népszavazás nélküli határmegállapításokal ismerhetjük meg a kortárs szemtanú vallomásából Történelmünk jobb megismeréséhez szeretnénk hozzájárulni azzal hogy a szlovákiai magyarság érdeklődésére különösen számot tartó részleteket Rónai András könyvéből lapunkban közöljük. Az első bécsi döntés A párizs környéki békediktátum előkészítésébe a magyarokat nem vonták be. A kész szövegen a magyar békedelegáció páratlanul gazdag dokumentációja alapján sem, az utolsó szó jogán felszólalt Apponyi Albert gróf érvei alapján sem változtattak. El kellett fogadni a trianoni békét, amely a nemzetiségi elv durva megsértésével a magyar nyelvterületből három és fél millió magyart csatolt idegen országhoz. Csehszlovákiához több mint egymilliót. Ez a magyarság nem vegyes lakosságú területen élt, mint pl. a Jugoszláviához csatolt Vajdaság magyar lakosságának egy része vagy az észak-erdélyi magyarok, hanem színtiszta magyar településterületen, közvetlenül az újonnan megvont magyar határ mellett. Gondolkodni lehetne azon, hogy ha az emigránsokat és a nem saját erőből hatalomra jutott kis államok vezetőit józan mérséklet vezeti, és nem csúfolják meg a maguk hirdette elveket olyan kirívóan, ahogy tették, hogyan alakult volna Közép- Európa története? A csehek, a románok nem győztesek voltak, csak a győztesek oldalán álltak. Ha saját erőből szerezték volna meg a győzelmet, talán nem lettek volna olyan telhetetlenek. Ha a trianoni területrendezésen nemzetiségi szempontból volt mit helyreigazítani, akkor elsősorban Csehszlovákia és Magyarország határa követelt kiigazítást. Ma más nemzeti és nemzetközi együttélési elvek szerint ítélhetünk meg határokat, másképp vélekedhetünk határokról, de a két háború közötti időben nem lehetett vitás, hogy több mint egymillió magyar a meghirdetett békeelvek megsértésével, hamis adatok és álérvek alapján került a csehszlovák uralom alá. Magyarország hivatalos külpolitikája a trianoni igazságtalanságokat nyilvántartotta, és nem szűnt meg nemzetközi fórumokon érvelni a trianoni területi rend megváltoztatása érdekében. A kisebbségi helyzetbe került magyarság sorsát figyelemmel kísérte, és a maga nagyon korlátolt lehetőiségei szerint segíteni próbált rajta. Az első évek után a nyugati hatalmak sajtója, közéleti emberek, politikusok, tudósok nyilatkozatai egyre józanabb hangon hibásnak ítélték a Párizs környéki békékkel Közép-Európában létrehozott területi rendet. Könyvek, tanulmányok jelentek meg arról is, hogy ezt a rendet meg kell változtatni. De sem a magyar kormányok és a közvélemény panaszai, sem a régi ellenfelek belátása és a változtatás szükségességének elismerése nem módosított jottányit sem a fennálló helyzeten. Könyv és nyilatkozat nem volt fegyver, területet senki nem adott le önként, erre csak kényszeríteni lehetett. A nemzetiségi terhekkel küzdő államok az első évtized elteltével nyilvánvalóan maguk is belátták, hogy milliós sokaságokat nem asszimilálhatnak erőszakkal, nem tüntethetnek el saját népességükből és a világ szeme elől népszámlálási és egyéb manipulációkkal. Ugyanakkor érezniük kellett, hogy az őket megalapító és garantáló szerződéseket az idő és a támasztott feszültség ki fogja kezdeni. Visszatekintve elgondolkoztató, hogy sem Csehszlovákia, sem Románia nem vágott a várható krízis elébe még a magyar kisebbségek egyenjogúságának példás biztosításával sem, nemhogy (például) legalább korlátozott autonómia biztosításával. Legkésőbb Ausztria bekebelezése után világos volt, hogy a hitleri agresszió nem állt meg, de épp Csehszlovákia volt az az állam, amely sem a bekebelezett egymillió magyar, de még a három és fél milliós németség sorsán sem változtatott, és evvel éppen az önrendelkezés, az emberi szabadság jogát kiszolgáltatta az agresszomak ürügyül. Hitler a Párizsban elkövetett jogsértés címén perelt, állig fölfegyverzett hadsereggel a háta mögött: a jogosság és az erőszak egyesítésének lehetőségét a cseh politika is kezébe adta. Amikor 1938-ban felmerült a lehetőség, hogy a nagyhatalmak a csehszlovákiai területi problémákat felülvizsgálják, senki előtt nem lehetett vitás, hogy Magyarország kérni fogja a maga részéről elszenvedett és állandóan felszínen tartott sérelem orvoslását. Igaz, hogy a nagyhatalmak belátását német nyomás váltotta ki, de kiváltotta, a magyar politikai törekvések pedig korábban nem hoztak eredményt. A jogos magyar igények kielégítésébe egyébként a nagyhatalmak annál könnyebben belemehettek, mert Magyarország nem fenyegetőzött háborúval, a békés megoldás híve volt. Hamis állítás volt tehát bármely fórumon az, hogy Magyarország 1938-as revíziós törekvése kicsiben az volt, ami a hitleri követelésé nagyban. A müncheni egyezmény jegyzőkönyvéhez Mussolini javaslatára egy függeléket illesztettek. Ennek rendelkezése az volt, hogy a csehszlovákiai magyar kisebbség ügyét közvetlen tárgyalásokkal rendezni kell. 1938. októben 9-én Komáromban összeült a két kormány delegációja. A magyar delegáció vezetője Kánya Kálmán külügyminiszter volt, fő tanácsadója és szakértője Teleki Pál. A Zsófia történelmi hajó vitte a tárgyalásra jó néhány bőröndben az Államtudományi Intézet anyagát. Budapesten az Államtudományi Intézetben állandó ügyeletet tartottunk, hogy a komáromi delegáció minden kérdésére azonnali választ kaphasson. A Csehszlovákiához csatolt Komáromot leírhatatlan izgalom fogta el. Előkerültek a piros-fehér-zöld kokárdák, zászlók, hangos volt az utca. A tárgyalások azonban nem haladtak ígéretesen. A magyar delegáció az abszolút többség szerinti magyar lakosságú terület visszacsatolását kívánta Csehszlovákiától, tehát a nemzetközi jogetv kiáltó sérelmével odacsatoltat. Követelésének alátámasztására bemutatta a Szlovákia nemzetiségi viszonyait feltüntető statisztikákat és térképeket 1780-tól, az első nemzetiségi számbavételtől, majd az 1880-as első népszámlálástól az 1890, 1990,1910,1921,1930-as népszámlálásokat végig. A két utolsó népszámlálást már Csehszlovákia tartotta. A magyar delegáció bemutatta a népszámlálási eredményeket 1 400 000-es méretű részletes, községenként! térképeken. E térképről bármely település vagy nagyobb területi egység nemzetiségi viszonyai azonnal olvashatók voltak. A szlovák delegáció ilyen részletes tárgyalási anyaggal nem rendelkezett. Tagjainak csak igen vázlatos fogalmuk volt a nemzetiségi viszonyokról. A magyar fél dokumentálta a magyar kulturális és gazdasági szervezetek működésének történetét a Csehszlovákiához csatolás óta. Térképeken és statisztikában bemutatta a cseh legionáriusbetelepítéseket a színmagyar Csallóközbe, az erőszakos csehesítés kulturális és gazdasági eszközeit. A cseh fél mindezt felkészületlenül fogadta. Tiso plébános, a Szlovák Autonóm Tartomány új elnöke sem szolgált cáfolattal vagy ellenérvvel, csupán magyarellenes indulatával (amelyet néhány év múlva gátlástalan uszítássá fokozott, valahányszor Hitler elé járult hű szolgájaként). A csehszlovák statisztikai adatokat is a magyar fél tárta fel a csehszlovák hivatalos lap és népszámlálási kötetek szerint. Az Államtudományi Intézet képviselője dr. Kardos Béla volt Komáromban, mi Budapestről szükség szerint küldtünk további adatokat. A csehszlovák delegáció a táigyalások folyamán először a Csallóköz autonómiáját ajánlotta fel, és elzárkózott minden területrendezés elől. Négy napon át birkóztak egymással a felek, a magyar delgáció a tárgyalások megszakítására készült. Erre a csehszlovákok rövid szünetet kértek, majd felajánlották Csallóköz visszacsatolását Magyarországhoz azzal a kikötéssel, hogy Csehszlovákia Komárom városban szabad kikötőt kapjon a Dunán. Ez az ajánlat (Pozsony és környéke nélkül) 1800 km2 terület visszacsatolását jelentette volna 121 000 lakossal, tehát a magyarlakta területnek alig 11%-át. A magyar delegáció ezt nem fogadta el. Másnap, október 13- án a csehszlovák delegáció ajánlata több jelentős nagyságú területfolt visszaadását foglalta magában a magyar határ mentén, de nem összefüggő területen. A második területi ajánlat teijedelme 5405 km2 volt, 349 000 lakossal. Ezzel 342 000 magyar lakos került volna vissza az anyaországhoz, és 725 000 magyar maradt volna továbbra is Szlovákiában. Itt a tárgyalások megszakadtak. A magyar igény 14153 km2 terület visszacsatolása volt 1 091 000, ebből 849 000 magyar nemzetiségű, azaz 78%os többséget jelentő lakossal. A delegáció hazatérte után a feszültség csak fokozódott, de egy pozitívumot már rögzíteni lehetett: a csehszlovák komjány hivatalosan elismerte a magyar területi követelések jogosságát. A jogalapot nem tagadta többé, csak alkudozva közeledett a nyilvánvalóan elkerülhetetlen engedményhez. A végeredmény a magyar kormány céltudatos magatartásán és azon múlott, hogy a követelés jogossága a nagyhatalmak előtt is hitelesen bizonyítható legyen. A tárgyalások diplomáciai úton folytak tovább. Utazások, jegyzékváltások, mellettük megannyi dokumentum, statisztika, térkép. Eredeti feldolgozások és részletkérdésekre szinte órák alatt készített munkák. Az eredmény: október 20-án a csehszlovák kormány német közvetítéssel eljuttatta a magyar kormányhoz végleges területi ajánlatát. Ez 11 300 km2 területet jelentett, közel annyit, mint amennyit végül a döntőbírósági ítélet Magyarországhoz csatolt (12 109 km2). A magyar kormány részére elfogadhatatlanná tette ezt az ajánlatot az, hogy a területből ez is kizárta a nyelvhatár melletti összes nagyobb várost: Pozsonyt, Nyitrát, Lévát, Rimaszombatot, Kassát, Ungvárt, Munkácsot. A diplomáciai jegyzékváltások során a csehszlovák ajánlatok a következőképpen változtak: Az első 1938.X. 12-én: I 800 km2 (Csallóköz) — 121 000— 117 000 magyar. A második 1938.X. 13-án: 5 405 km2 — 349 000 lakos—342 000 magyar. A harmadik 1938. X. 22-én: II 300 km2 — 740 000 lakos — 680 000 magyar. Összehasonlításul a bécsi döntőbírósági ítélettel Magyarországhoz visszacsatolt terület adatai: 12 109 km2 — 869 000 lakos — 752 000 magyar (86,5%). A visszakerült terület túlnyomó részét (93%-át) tehát nem a Csehszlovákiát kényszerítő bécsi döntés alapján kapta vissza Magyarország, hanem a csehszlovákok saját ajánlatára. Nagy sikere volt ez a magyar diplomáciának és a szakértői felkészülésnek. Az 1920. évi békediktátummal megsértett nemzetiségi többségi elv érvényesült, a hiteles tényekkel szemben Csehszlovákia tehetetlen volt, és lett volna akkor is, ha a magyar—csehszlovák vita nem a német—csehszlovák vita árnyékában indult volna meg és zárult volna le, hanem más nemzetközi szituációban, így például egy olyan — sajnos csak idealisztikusán feltehető—esetben, ha Magyarország állhatatos békerevíziós kérelmei, panaszai az 1920. évi békediktátoroknál meghallgatásra találtak volna. A végső döntés igazságos megosztásra való törekvését mutatta az, hogy a visszacsatolt területtel 117 000 nem magyar ajkú (szlovák, rutén, német, egyéb) lakos került Magyarországhoz, ugyanakkor 320 000 magyar lakos maradt továbbra is Csehszlovákiában. A nyelvhatár menti városok hovatartozásáról az 1938. november 2-ai bécsi tárgyalás döntött, és ez Pozsonyt és Nyitrát Szlovákiának, a többi várost Magyarországnak ítélte. A magyar kormány csak azért nem fogadhatta a harmadik csehszlovák ajánlatot, mert az a nyelvhatár mentén fekvő minden várost visszatartott. Meg kell jegyezni, hogy a diplomáciai tárgyalások során a magyar kormány is tett engedményeket, és a vegyes lakosságú vitás területekre nézve népszavazást javasolt. A döntőbírósági ítélet tulajdonképpen a még viatott területek, főleg pedig a határ menti fontos városok miatt vált szükségessé. A területrendezést mind a vitatkozó felek, mind később a döntőbírók kizárólag nemzetiségi alapon kívánták megejteni. Komplikációkat az okozott, hogy a régi magyar és az újabb csehszlovák népszámlálások nemzetiségi adatai eltértek egymástól. Ezeknek az eltéréseknek voltak reális okai is, így az, hogy 1919 után sok magyart kiüldöztek otthonából, igen sok kényszerült hátrányos státusa miatt elvándorolni, és sok cseh tisztviselőt, katonát, légionárius telepest hoztak be a magyar nyelvterületre. Az arány megváltozásának népszámlálási módszerrel biztosított látszatoka is volt. A csehszlovák statisztikai szervek mindazt a minősítési és csoportosítási részrehajlást, amelynek címén, de általában ténybizonyítás nélkül 1920-ban a régi magyar nemzetiségi statisztikák hitelességét kétségbe vonták, maguk jóval határozottabban, céltudatosabban gyakorolták húsz éven át. Az 1938. évi magyar—csehszlovák területi vitában az 1919-es helyzetből kellett kiindulni, ezért a nemzetiségi viszonyok elbírálásánál az utolsó háború előtti statisztikai adatokra kellett támaszkodni. A kiüldözések, elvándorlások és betelepítések azonban csak csökkenteni tudták a határ menti magyarság arányszámát, a statiszikai fogások pedig csak a városi lakosság nemzetiségi arányait torzították, a településterület magyar többsége a cseh statisztikában is megmaradt. (Az 1931. évi cseh népszámlálás szerint az 1938-ban Magyarországhoz visszacsatolt területen 595 000 magyar nemzetiségű lakos élt, az összlakosság 57,6%-a.) Közép-Európában nagyon sok olyan vegyes lakosságú terület van, ahol a különböző nemzetiségek között nem lehet jó elvi határt húzni, mert sok a vegyes terület. A szlovákiai terület nem volt ilyen. A Pozsonytól Ungvárig húzódó zegzugos nyelvhatár mentén egy-két kisebb területfolttól eltekintve végig jól elváltak egymástól a szlovák és magyar lakosságú falvak. Mihelyt a felek a nemzetiségi többség elvét elfogadták, a határ túlnyomó részén nem lehetett vita. Vegyesen lakott területek csak a nagyobb városok környezetében voltak, főleg azért, mert városok messzi területekről is vonzanak lakosságot, gazdasági vonzáskörükben gyorsabb a keveredés és az urbanizáció hatására az asszimiláció, mint falun. A komáromi tárgyalások meghiúsulása után és később a diplomáciai tárgyalások során a magyar kormány mind a négy „müncheni” nagyhatalmat tájékoztatta az ügy állásáról, segítségükre számítva a végleges rendezésnél. Franciaország és Nagy- Britannia azonban változatlanul érdektelenséget mutatott, és az ügyet rábízta a két Közép-Európában közvetlenül érdekelt nagyhatalomra: Németországra és Olaszországra. x A harmadik csehszlovák területi ajánlat után a magyar kormány javasolta, hogy a vitás területrészeken tartsanak népszavazást a hovatartozás kérdésében, vagy ítélkezzék nemzetközi döntőbíróság. A népszavazásé« megoldást, tehát a népesség önrendelkezési jogának legtisztább érvényesítését mind a csehszlovák kormány, mind a nagyhatalmak elutasították. Így került sor az első bécsi döntésre, amelyet mind a magyar, mind a csehszlovák kormány magára nézve kötelezően előre elfogadott. Ezt követőleg ült össze dönteni a két nagyhatalom külügyminisztere, Ribbentrop és Ciano, szakértőivel a bécsi Belvedere palotában 1938. november 2-án. A döntés hátterének ismeretéhez azonban hozzátartozik az, hogy az olaszok és a németek nem egészen értettek egyet Magyarország és Csehszlovákia érdekeinek megítélésében. Sub rosa mindenki tudta, hogy Németország a magyar követelésekkel szemben rezerváltabb. Várhatta, hogy a megfogyatkozott és belsőleg megrendült Csehszlovákia kezesebb lesz, mint Magyarország, ahol németellenes erőkkel kellett számolni. Németország távlatilag különösen Szlovákiára számított. (Mint később kiderült, helyesen, mert a Lengyelország elleni támadáskor Magyarország nem engedte át a német csapatokat, Szlovákia viszont készségesen.) a német kormány azt sem akarta, h' >gy a magyarokkal együtt nagyobb számban német lakosok is kerüljenek Magyarországhoz. A németek ugyanis elégedetlenül konstatálták, hogy a magyarság asszimiláló ereje nagy, a 18— 19. századi betelepítésekhez és bevándorlásokhoz képest páratlanul sok németet olvasztott magába. Olaszország viszont Magyarország megerősödését látta érdekének, egy kicsit a németekkel szemben is. (Magyarország akkor már lehetőségeihez képest Olaszország felé orientálódott, mert az nemcsak közvetlen nyomással fe-A magyar követelés és a harmadil^csehszlovák területi ajánlat vonalai közé eső vitás területek rJ \ _ / / v \ V„ cP /' Zsolna Lj"\i „„„mark ’ ^ 0. Zs04na Lj~'i K»«n»rk Rózsahegy NÉMfTO ^ jTrenc»*n S'-----” * _ .. k tf. t k > ‘‘'Ir'* 5 S. 9 ip gs ip km 1. Magyarországtól 1920-ban Csehszlovákiához csatolt terület északi határa. 2. Az 1920. évi békeszerződéssel alkotott határok. 3. Szlovák-rutén tartományi határ. 4. A magyar követelés eredeti vonala. 5. A harmadik csehszlovák területi ajánlat német közvetítésre. 6. Továbbra is vitás vegyes lakosságú területek. 7. Pozsony és környéke
