Szabad Újság, 1992. március (2. évfolyam, 52-77. szám)

1992-03-28 / 75. szám

1992. március 28. Szabad ÚJSÁG Az Esterházy János Emlékérem átadása Volt egyszer egy Csehszlovákiai Magyar Demokratikus Népi Szövetség A Rákóczi Szövetség keretében működő Esterházy János Emlékbi­zottság minden évben kioszt néhány plakettet azoknak, akik a csehszlová­kiai magyarság érdekében kifejtett tevékenységükkel méltónak bizonyul­tak erre az elismerésre. Idén egyet Janics Kálmán vett át vágkirályfai otthonában, négyet pedig az 1949-es magyarellenes per még élő elítéltje­inek, Hajdú Lászlónak, Krausz Zoltánnak, Lipcsey Gyulának és Mé­száros Gyulának adtak át Pozsonyban a szövetség képviselői. Hat rabtár­suk időközben eltávozott az élők sorából: Arany Albert László, Bokor Ferenc, Hentz Zoltán, Restály Mihály, Varró István, Vizváry László. Az emlékérem átadásakor Vágkirályfán Selmeczi Elek, a Rákóczi Szövetség alelnöke mondott laudatiót „Tisztelgés Janics Kálmán előtt” címen, Pozsonyban pedig Stelczer Elemér, az Esterházy János Emlékbi­zottság elnöke ismertette a Csehszlovákiai Magyar Demokratikus Népi Szövetség perének történetét. Tisztelgés Janics Kálmán előtt Mi, magyarok, itt a Kárpát-me­dencében, nemcsak helyzetünket te­kintve, de képletesen is egy hatal­mas völgyben élünk. Számomra most, amikor átadjuk Janics Kál­mánnak az Esterházy János Em­lékbizottság diját, ennek a képletes völgynek éppen Janics Kálmán tör­ténelmi szerepének megértéséből, nagyobb a jelentősége, mint a való­ságosnak, a földrajzinak. E völgyet, s vele a síkságot övező hegykoszorút, bölcs előrelátással bí­ró őseink foglalták el számunkra, mintegy előre sejtve, hogy ennek a könnyen félrevezethető, Európa ér­dekeinek védelmében szegénylegé­nyéletre, végvári szolgálatra befog­ható népnek időről időre a hegyek lesznek majd az oltalmazói. Ha már egészen magára marad. Népünk, amely korábban a hegycsúcsokra épített várakban keresett menedé­ket, egy idő óta nehéz időkben már inkább a csúcsokon lángoló őrtüze­ket keresi — Ady szavaival — „a csillagfényes éjszakákon”. Vigyáz-e még ránk valaki? A felvidéki „hegyek” egyik őrtü­zét Janics Kálmán lobbantotta fel, évekkel ezelőtt, s ennek az őrtűznek azóta is ő a hűséges strázsája. Én Janics Kálmán nevét először a 60-as évek végén vagy a 70-esek ele­jén hallottam Emil Boleslav Lukác­­tól, akivel együtt szerepeltem egy soha nem sugárzott tévéfelvételen. Lukáé, a kiváló szlovák költő, aki mélyen elítélte a monarchia szét­­rombolóit, ebben a tévébeszélgetés­ben „kemény igazságokat kimondó recenzornak” nevezett egy jolsvai orvost, aki magyar szellemű publi­cisztikai tevékenységet folytatott már a második világháború előtt. Aztán váratlanul fellobbant az őrtűz a csúcson. 1979-ben híre jött egy Münchenben kiadott könyvnek, amelynek Janics Kálmán, az egykori jolsvai orvos volt a szerzője. Rá egy évre a könyv, A hontalanság évei már a második kiadását érte meg. A siker talán ekkor már eloszlatta a szerző kétségeit. Mert Janics Kál­mán nem tartozott a magabiztos di­lettáns grafomániások közé, akik úgy tudják, hogy remekművet alkot­tak, csak a világ nem érti meg őket. Janics Kálmán kételkedett műve ér­tékében, s Illyés Gyulától is egyre csak ezt kérdezte (még a könyv megjelenése előtt): „Mondja meg már, Gyula bátyám őszintén, mit ér ez a könyv?” És Illyés ekkor ezt válaszolta: „Kedvesem, korszakal­kotó!” Én ismertem Illyés Gyulát, dolgoztam vele, sok más műve mel­lett Az éden elvesztése című oratóri­umát én segítettem színpadra (az Irodalmi Színpadon 1969. október 16-án volt a premierje, zenéjét Szo­­kolay Sándor szerezte, a kamarakő­­rust Ella István vezényelte). Illyés fukar volt a dicséreteiben, nehezen mondott elismerő szavakat. Latino­­vitsról is inkább csak halála után. Mindezeknek ismeretében olvassuk el újból azt a kiragadott néhány mondatot Illyés bevezetőjéből, amit A hontalanság évei elé írt: „Élmény és adat: a világ valósá­gos megismerésében ritkán tudjuk egyesíteni őket. Hajlamosak ezek, hogy az egyik megelőzze a másikat; a logikát az érzelem, vagy viszont — Janics Kálmán könyvének egyik nagy érdeme, hogy adatokat sora­koztat, s következtetéseit mindig a logika rendjére építi. —Ezért szá­míthat arra, hogy olvasóiban helyes érzelmeket kelt, függetlenül attól, hogy előzőén milyen csoporthoz húztak. Az igazság megláttatásán mindnyájunk érdekében fáradozik. Első és utolsó szava a megbékülés; az összetartozásnak az a megterem­tése, amelynek hamari eljöttétől az egész emberiség holnapja függ.” Önzésünk talán megbocsátható, ha az egész emberiség holnapjának gondjai mellett bennünket főként a magyarságé foglalkoztat. Különö­sen most, amikor korszakhatárhoz érkeztünk, s a bekövetkezett rend­szerváltás nyugtalanító jelenségei közt egyre kínzóbb kétségek gyötör­nek sokunkat. Tekintetünk ezért keresi újból az őrtüzeket. Janics Kálmánét is. A múlt év decemberében, ami­kor először jártam itt, Janics Kál­mán otthonában, ő éppen rádióin­terjút adott. Abban a beszélgetés­ben, amit Kálmán bátyám Cserven­­ka Judittal, a Szülőföldünk vezető­jével folytatott, elhangzott egy mon­dat, amit most biztatásként, s ugyanakkor mindnyájunk megnyug­tatására is idézek: „A jövőben talán gyakrabban fogok hozzászólni tör­ténelmi kérdésekhez.” Ennek most elérkezett az ideje. Néhány napja — a Rákóczi Szö­vetségnek a Kassai Kormányprog­rammal foglalkozó február 29-ei rendezvénye után — ezek a törté­nelmi kérdések — immár kor­mányszinten is — napirendre ke­rültek. Janics Kálmánnak most új­ból hallatnia kell a szavát. Első megnyilatkozását már az újságok-, ban olvastuk. Az őrtűz fénye tehát ismét fellobbant. Kálmán bátyám, munkádat eddig is Isten támogatásával végezted, most az kérjük az Úrtól, adjon elég erőt, hogy elvégezhesd mindazt, amit még meg kell tenned a felföl­dön és a völgyben élő magyarság érdekében. SELMECZI ELEK „Még a legsötétebb éjszakára is fel­virrad a hajnal, mert a természet rend­je, hogy a sötétséget legyőzi a világos­ság. A legvadabb viharfelhők is szerte­foszlanák. Kisüt az áldott Nap és mele­ge felissza a pocsolyát és felszárílja a sarak Krisztus Urunknak végig kellett szenvednie Nagypéntek borzalmait, meg kellett halnia a Golgotán, hogy harmadnapra dicsőségesen feltámad­jon halottaiból. A szlovákiai magyar­ság szenvedése sem hiábavaló. A sok­sok szenvedés, üldöztetés, az Isten nagy próbatétele rajtunk, s ha ezt a próbát kiáltjuk, ha jogtalan üldöztetés nem ingatja meg Istenünkbe és nemzetünk jövőjébe vetett hitünket, ha férfiasán ellenállunk a jobb helyzetet ígérő csá­bítóknak, akkor az isteni igazság értel­mében megérdemeljük szomorú sor­sunk jobbrafordulásáL Nem lehet hiábavaló annyi sok faj­dalom, könny és szomorú sóhaj. Higgyetek hát kishitűek, az isteni pró­batétel szent Igazságában, tartsatok ki rendületlenül. Harsogjátok velünk: Nagypéntek után jön a FELTÁMADÁS!" A fenti idézet a Csehszlovákiai Ma­gyar Demokratikus Népi Szövetség ille­gálisan kiadott időszaki kiadványából, az Észak Szavából származik és szavai szimbolikus értelmet hordoznak, akár napjainkra nézve is. A Csehszlovákiai Magyar Demokratikus Népi Szövetség és vele együtt a csehszlovákiai magyar­ság 45 évnyi kálváriája után a szabadság napsugarai talán már sütnek olyan erő­sen, hogy végre fényt deríthessenek az 1945. év utáni legsötétebb korszak tör­ténéseinek minden részletére. E sötét korszakban heroikus küzdelmet vállalt magára a csehszlovákiai magyar értel­miség. A minden oldalról őt elsöpörni akaró hullámokkal szemben megpró­bálta a lehetetlent, menteni a menthe­tőt. Az üldöztetés idejében sorra szer­veződtek meg az ellenállási csoportok. A két háború közti „régi” felvidéki szel­lemi élet vezetői szervezték meg a po­zsonyi végrehajtó bizottságot, a balol­dali értelmiségiek a csehszlovákiai ma­gyarok antifasiszta szövetségét, és az új, eszmélkedő fiatal értelmiség a széle­sebb népi bázisra támaszkodni kívánó magyar demokratikus népi szövetséget. Pártállásuktól függetlenül mindhárom szervezet csupán illegalitásban tevé­kenykedhetett. Az utóbbi demokratikus népi szövet­ség (amelyről most részletesebben kívá­nunk megemlékezni) 1945 őszén ala­kult. A szervezetet létrehozó fiatalok (Lipcsey Gyula, Paksi László, Hentz Zoltán) elképzelései közt egy egész tár­sadalmat átfogó szervezet kialakítása szerepelt. Erre azonban az üldöztetés körülményei kevés lehetőséget biztosí­tottak, hiszen mindannyiuknak saját mindennapi létfeltételeikért is meg kel­lett küzdeniük. A működő szervezetről szóló elképzelés így mindinkább átadta helyét egy információs rendszer kialakí­tásának, amelynek feladata volt a lehető legtöbb adatot és információt össze­szedni a Csehszlovákiában élő magyar­ságot érő üldöztetésről. Mivel ez az ül­döztetés kiterjedt az egész Csehszlová­kia területére és magával hozta a meg­félemlítés és elszigetelődés légkörét is, kettős feladatot vállaltak magukra. Egy­részt tájékoztatni szerették volna a Szlovákiában élő, kollektív bűnösséggel vádolt magyarokat, helyzetük valódi ál­lásáról (elkerülve ezzel a rémhírek és tömeghisztéria kialakulását), másrészt tájékoztatni kívánták a helyzet valódi ál­lásáról a külföldi, elsősorban a magyar­­országi illetékeseket. Erre a célra gyűjtötték az ezzel kap­csolatos fellelhető cikkeket, plakátokat, pásztorleveleket, a törvényerejű rende­leteket és a személyes kapcsolataikból származó híreket. A belföldi tájékoz­tatás kiépítésére létrehozták a Nyugat- Szlovákiában kiadott Gyepű Hangja cí­mű, Kelet-Szlovákiában pedig — Rozs­nyó központtal — az Észak Szava című illegális kiadványt. A külföld tájékoz­tatását elsősorban kiáltványok, memo­randumok formájában képzelték el. A szervezetnek két központja volt: a pozso­nyi (Arany László és Lipcsey Gyula ve­zették) és az 1946 elején megalakult rozs­­nyói (Krausz Zoltán, Varró István, Hajdú László és Gömöri György irányították a munkát). A szervezet működésének struktújárát a dél-szlovákiai katolikus plébániák és református lelkészi hivata­lok hálózatában kívánták kialakítani. Az említett lelkészi hivatalok és plébániák voltak azok a központok, amelyek széles körben kapcsolatot tartottak a lakosság valamennyi rétegével, és bár az istentisz­teletek nyelvhasználatára vonatkozó rendeletek őket is sújtották, betiltásuk nem következett be, s így megfelelő in­formációk továbbítására is alkalmasak voltak. Bekapcsolódott több dél-szlováki­ai pap a munkába, akik vállalkoztak arra is, hogy az Arany A László nyelvészpro­fesszor és Mészáros Gyula lelkész által összeállított kérdőívet (amely az üldözte­tések teljes skáláját felölelte) kiosszák, terjesszék és összegyűjtsék. Ezek a kitöl­tött, összegyűjtött és feldolgozott kérdőí­vek váltak a későbbiekben a szervezet ál­tal megfogalmazott memorandumok és kiáltványok alapanyagává. A memoran­dumok kitértek a kulturális-iskolaügyi helyzetre, valamint a szlovákiai magyar­ság szociális helyzetére. Szigorúan ügyeltek arra, hogy csak a valós tényeket közöljék a nagyvilággal. 1946-ban több magyarországi politikus­sal is kapcsolatba kerültek, akik ugyan­erre hívták fel a szervezet vezetőinek a figyelmét. A szervezet pártállástól füg­getlenül kereste a kapcsolatot a ma­gyarországi politikai erők minden réte­gével. Látogatásaik során így Mind­­szenty bíborostól Rákosi Mátyás mi­niszterelnök-helyetteséig a magyar poli­tika minden vezető személyiségét felke­resték. 1946 novemberében Mindszenty hercegprímás megbízásából Krausz Zoltán és Varró István nyugatra indult, hogy a csehszlovákiai magyarság helyze­téről a nyugati közvéleményt is tájékoz­tassák. Tiltakozó memorandumukat a francia rádió is közvetítette, és az angol kormány is hivatkozott rá több alkalom­mal. Ez a misszió azonban csak részben sikerülhetett, hiszen akkor már Ma­gyarországot is fojtogatta a vörös dikta­túra. Ennek következtében került sor Mindszenty hercegprímás letartóztatá­sára. Valószínűleg a hercegprímás le­foglalt anyagai között bukkant rá az ÁVO a Csehszlovákiai Magyar Demok­ratikus Népi Szövetség memorandumá­ra és egyéb dokumentumaira. Ezek jól szolgálták az ÁVO KGB-vel együttmű­ködő sötét terveinek kiteljesítését, azaz Mindszenty hercegprímás nemzetközi összeesküvés vádjával való likvidálását, így került sor az ÁVO által Krausz Zol­tán és Varró István letartóztatására 1949 februátjában Budapesten. A per nehézkessége miatt végülis úgy döntöt­tek, hogy a két letartóztatott szlovákiai magyar fiatalembert inkább átadják a csehszlovák belügyi szerveknek. Ezzel indult meg a Csehszlovákiai Magyar Demokratikus Népi Szövetség felgön­gyölítése. Magáért beszél az a tény, hogy a pozsonyi Állami Bíróság szená­tusának elnöke, aki a szervezet bírósági ügyeivel foglalkozott, ugyanaz a Karel Bedrna volt, aki Esterházy János halá­los ítéletét is meghozta. Bár a csehszlo­vákiai magyarság üldözése — mely ellen a szervezet megkezdte tevékenységét — megszűnőben volt, a bíróság mégsem is­mert pardont. Elég volt a szervezet léte­zésének tényéhez hozzátenni azt a vá­dat, hogy a szervezet tevékenységével Dél-Szlovákia Magyarországhoz való csatlakozásáért küzdött, s máris ke­mény börtönbüntetések kiszabása vált lehetővé. Akkoriban ezt a pert „szlovákiai ma­gyar Mindszenty-perként” is emleget­ték. Ekkor, 1949 decemberében állítot­ták bíróság elé egy monstre perben Hentz Zoltán főiskolai hallgatót, H^jdú László gépészmérnököt, Varró István egyetemi hallgatót, Krausz Zoltán film­rendezőt, dr. Arany A László egyetemi tanárt, Mészáros Gyula r. katolikus káplánt, Koller Gyula r. katolikus káp­lánt, Végh Kálmán református lelkészt, Náday Kálmán r. katolikus lelkészt, Bálint István r. katolikus lelkészt, Dombi Ferenc r. katolikus lelkészt, Ho­rony András r. katolikus lelkészt, Ci­gány Imre r. katolikus káplánt, Csqju János r. katolikus lelkészt, Gömöri György nyomdászt, Oremusz András református lelkészt, Temesköz! Ferenc református lelkészt, Kovács Gyula r. katolikus lelkészt, Hamvas István r. ka­tolikus lelkész-esperest, Harsányi Gyu­la r. katolikus káplánt. Az üggyel kap­csolatban hosszú hónapokat töltött le­tartóztatásban Záreczky István r. kato­likus lelkész, dr. Lestár István r. katoli­kus lelkész, valamint Matus Balázs és dr. Bodor Sándor. Már folyt a per, ami­kor a többiekétől elkülönítették Bokor Ferenc kántor tanító ügyét, majd ezzel összefüggésben letartóztatták és Bokor­ral együtt elítélték még Hrabovszki Fe­renc, Kissik János, Kovács Pál, Mark­wart Gábor r. katolikus lelkészeket. Bo­kor Ferenc börtönében beleőrült, majd belehalt szenvedéseibe. Részben ezen ügy kapcsán, részben más „államel­lenes” cselekményeik miatt tartóztatták le Hanzlik János, Hóka Imre, Király József, Lénár Károly, Moncz Boldi­zsár, Paxy László, Prenner Béla, Szitás Béla, Vöröss János r. katolikus lelké­szeket is, akik közül többen intemálótá­­borba, mások börtönbe kerültek. Letartóztatásuk és elítélésük idején az egyházi ügyek „kezelése” a belügyi megbízotti hivatalon belül ugyancsak Gustáv Husák hatáskörébe tartozott. Ezzel kapcsolatos dokumentumok a Magyarságkutató Intézet Archívumá­ban találhatók. Ezek közül tíz vádlottat börtönbüntetéssel sújtottak. A tíz el­ítélt, Hajdú László, Varró István, Kra­usz Zoltán, Mészáros Gyula, Lipcsey Gyula, Vizváry László, Bokor Ferenc, Restály Mihály, Arany A. László és Hentz Zoltán közül ma már csak né­gyen vannak életben, nem utolsósorban az embertelen börtönbüntetés követ­kezményei miatt. MOLNÁR IMRE Csak a rend kedvéért... Csak a rend kedvéért szeretnénk említést tenni arról, hogy 1992. március 7-én a pozsonyi szakszervezetek házában emlékünnepséget tar­tottak az Esterházy klub rendezésében, Esterházy János halálának 35. évfordulója alkalmából. Ez alkalomból nyújtotta át a budapesti Rákóczi Szövetségen belül működő Esterházy János Emlékbizottság az ez évi „Esterházy János emlékérmet” Hajdú Lászlónak, Krausz Zoltánnak, Lipcsey Gyulának, Mészáros Gyulának, a volt Csehszlovákiai Magyar Demokratikus Népi Szövetség börtönviselt vezetőinek, valamint otthonában Janics Kálmán­nak, a szlovákiai magyarság érdekében végzett áldozatos munkája elis­meréseként. Méltánytalannak érezzük, mind az Esterházy János személyét, mind a kitüntetetteket illetően, hogy a szlovákiai magyar sajtó említés nélkül hagyta ezt az eseményt. Stelczer Elemér, az Esterházy János Emlékbizottság elnöke

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents