Szabad Újság, 1992. március (2. évfolyam, 52-77. szám)
1992-03-21 / 69. szám
8 1992. március 21. Szabad ÚJSÁG Egy kortárs vallomása napjaink vitatott kérdéseiről Térképezett történelem A budapesti Magvető Kiadó 1989-ben hiánypótló szerepet vállalt magára Rónai András emlékiratának, a „Térképezett történelem” megjelentetésével. A könyv napjainkban is vitatott történelmi kérdéseket taglal; a világháborúkat lezáró „vae victis” békéket, az önrendelkezési jog megsértését, a nagyhatalmi döntések hátterét, a trianoni, müncheni, bécsi döntések körülményeit, a népszavazás nélküli határmegállapításokat ismerhetjük meg, a kortárs szemtanú vallomásából. Történelmünk jobb megismeréséhez szeretnénk hozzájárulni azzal, hogy a szlovákiai magyarság érdeklődésére különösen számot tartó részleteket Rónai András könyvéből lapunkban közöljük. Az első és második részt szombaton és csütörtökön olvashatták. Egy római kiküldetés 1938 október vége: a müncheni egyezmény és az azt követő komáromi magyar—csehszlovák tárgyalások után voltunk. A csehek Komáromban a Csallóköz autonómiáját ajánlották fel, majd a Csallóköz kissé csonkított területének visszaadását. A teljes magyar lakosságú terület visszaadása elől elzárkóztak. A tárgyalások itt megszakadtak. Magyarországon nagy volt a feszültség. Az 1918—1920-as területrendezés egyik kiáltóan nemzetiségellenes részének az alapelvhez hű kiigazítása volt az igény, és ez húsz éve a határ mindkét oldalán élő magyarság igénye volt. Elszánt igénye azoknak, akik egy olyan polgári demokráciában éltek, amelynek polgári szabadságelveivel jól összefért a nemzetiségi elnyomás, nevezetesen a magyarság lefokozása utolsó rendű állampolgárrá. A Csallóközre betelepített katonai légionárius telepes csoportok, a nemzetiségi statisztika „javítására” behozott cseh tanítók, köztisztviselők csomagoltak. A Csehszlovákia számára elkerülhetetlen rendezést akadályozta a cseh fegyverfitogtatás: erődítéseket emeltek, csapatokat vontak össze, magyar agresszió veszélyét híresztelték. Holott a magyar kormány szigorúan csak magyar többségű területeket követelt vissza, ezeréves határokról szót sem ejtett. Vegyes lakosságú területeken népszavazást, az önrendelkezési elv érvényesítését kívánta. Kapott ugyan biztatást arra, hogy fegyverrel szerezze vissza a jogtalanul elvett területeket, de Magyarország nem akart háborút. Az európai nagyhatalmak Münchenben megtették az első lépést egy közép-európai nemzetiségi-területi revízió felé. Magyarország elvárta, hogy folytassák a munkát olyan területen is, ahol nincsenek közvetlen érdekeik. Ha 1918—1920-ban döntő módon beleszóltak a Kárpát-medence népeinek életébe, és rosszul, most igazítsák ezt helyre. Darányi Kálmán miniszterelnök Münchenben Hitlerrel tárgyalt. Villanj római magyar követ Cianóval. Kánya Kálmán külügyminiszter a francia és angol kormánynál tapogatózott. Ezek nem siettek segítségre. Intézze a dolgot a két közép-európai hatalom, ők vannak ott érdekelve. Azaz: Chamberlain és Daladier nem vállalta Lloyd George és Clemenceau örökségét, mintha a nemzetközi politikai jogok és kötelességek folytonossága valamikor 1920 után megszakadt volna Nagy- Britanniában és Franciaországban. Annyi azonban tény, hogy nem foglaltak állást a kérdés döntőbírósági megoldása ellen. Német- és Olaszország sem kapkodott a feladat után. Kényes dolog egy ilyen döntőbíráskodás a döntést várók és a döntők egymás közti viszonya és érdekei tekintetében is. A kérdést azonban nem lehetett nyitva hagyni. A németek, nyugaton nem fenyegettetve, kelet felé néztek, és ambícióiknak megfelelt, hogy a Kárpát-medence politikai viszonyaiba beleszóljanak. Olaszország a konkrét kérdésben alig volt érdekelve, de abban igen, hogy a Közép-Duna-medencében ne csak Németország hallassa szavát. Olaszországot különben is kötelezte az, hogy Münchenben ő vetette fel a szudétanémet kérdés rendezése után a magyar-csehszlovák területi vita rendezésének szükségességét is. Egyezmény jött tehát létre a területi vita nemzetközi döntőbírósági rendezésére, a döntőbíróságot Németország és Olaszország vállalta. Magyarország csak azoknál a bíráknál kereshette a maga össz-európailag elismert igazát, akikhez az érdektelenségük címén félrehúzódó, a magyar politika angol-francia orientációs törekvéseiről megfeledkező nagyhatalmak mondhatni utasították, így sodródott Magyarország 1938-tól fokozatosan az össz-európai igazságkereséstől a Berlin-Róma-tengely igazság- és kegyosztása felé. A cseh-magyar vitában Németország inkább a csehek felé hajlott. Őket már kedve szerint dirigálhatta, a magyarokban még nem volt biztos. A magyarok inkább Olaszországhoz húztak, tőle önzetlenebb támogatást vártak. Olaszországnak érdeke volt, hogy a vele őszinte jó viszonyban lévő Magyarország erősödjék a hevesen németbarát szlovákokkal szemben. A két kijelölt döntőbíró nagyhatalom egymással sem volt teljesen tisztában. Németországnak szervezetei működtek a Kárpát-medencei államokban. Pontos értesülései voltak a népességi, gazdasági, politikai viszonyokról. Olaszország nem rendelkezett ilyenekkel, Ciano azonban rácáfolt szépfiúi mivoltára, és nemcsak eszesnek, de tevékenynek is bizonyult. Fel akart készülni a magyarcsehszlovák vitára. Pontosan megismerni a vitatott terület földrajzi, népességi, gazdasági és kulturális viszonyait, minden általános és parciális érdeket, amely a határkérdésnél szerepet játszhat. Adatokra volt szüksége, megbízható és bizonyító erejű statisztikákra, térképekre, a német partnerrel szemben is. Jól felkészült társa kívánt lenni Ribbentropnak, tehát segítséget kért Teleki Páltól, akiről tudta, hogy mindezen kérdésekben jártas. Bizalmasan kérte ezt, úgy, hogy ne tudja a partner. Kollégája, Ribbentrop nagyszerű szakértőkkel rendelkezett. Ciano egy-két magyar szakértőt kért, akik őt felkészítsék. Rómában ezt mondta: „Ebben a párharcban én szeretnék az alapos német lenni, és szeretném, ha Ribbentrop lenne a felületes olasz.” A küldöttek nem lehettek ismert, feltűnést keltő személyek, csak szürkék, akik azonban minden adatot, minden részletkérdést ismernek. Az ismert személyek közt ilyen úgysem akadt volna sok. így esett Teleki választása Kardos Bélára, az Államtudományi Intézet csehszlovákiai referensére, és rám. Egy reggel parancsot kaptunk, hogy készüljünk fel egy többnapos útra. Otthon is csak azt mondhattuk, hogy hivatalos ügyben néhány napra vidékre utazunk. A szükséges térképeket, statisztikákat, hivatalos lapokat, összeállításokat órák alatt összeszedtük, és másnap délelőtt kiautóztunk a budaörsi repülőtérre. Kísérőül kaptuk a Külügyminisztériumból Újpétery Elemér miniszteri titkárt. Közölték velünk, hogy római követségünkre megyünk, onnan Villani követ átkísér a külügyminisztériumba, a Chigi-palotába, ahol délután öt órakor Ciano külügyminiszter vár. Pontosan kell érkeznünk, és minden percet kihasználnunk: a bécsi döntésig csak néhány nap áll rendelkezésre. A repülőútnak titokban kellett maradnia. Ezért különrepülőgépet, egy 28 személyes Savoya-Marchettit kaptunk. A repülőtéren három daliás repülőtiszttel ismertettek össze: őket is nagy gonddal választották ki, a küldetés fontos és szigorúan titkos voltára tekintettel. A kiválogatás természetesen magyar tradíciók szerint történt, vagyis rokonsági alapon: a tisztek igen jó származásúak voltak, szegről-végről rokonságban a kormányzó családjával. Megbízhatóságukhoz tehát nem fért kétség, és mint vérbeli sportemberek alkalmasoknak is látszottak a feladat végrehajtására. A felszálláskor és eleinte nem is volt semmi baj. Gyönyörű napfényes idő. Ásókkal több utasra méretezett gép utasterében vidáman sétálgattunk fel s alá, kinézegettünk az ablakokon, megcsodáltuk a Balatont, később a Karszt-hegység vad szikláit, végül az Adriát: jobbra tőlünk lilás színben tündököltek a Dolomitok a déli napsütésben, alattunk szivar nagyságú hajók úsztak a tengeren, hosszú sodrot húzva maguk után. Élveztük az utazást. Ahogy az Adriát átszeltük és az olasz csizma közepe táján a szárazföld fölé értünk, megváltozott a világ. A nap eltűnt, sűrű felhőfüggöny zárta el mindenfelé a látóhatárt. Viharos esőzónába kerültünk. A gép hánykolódott, lejjebb ereszkedett. Alattunk a sötétségből éles tarajú hegyvonulatok meredtek elénk. Alig valamivel repültünk magasabban a csúcsoknál. A rossz látási viszonyok még lejjebb kényszerítettek, a sziklás hegyoldalak most már oldalról meredeztek ránk. Aztán kiderült, hogy a gép rádiója elromlott, nem tudjuk, hol vagyuk, nincs irányítás. A gép a völgyeket követte, egy szűk völgy bezárult előtte, éles kanyar, és visszafordulás, a gép oldalt dőlt, mi bukfenceztünk, létornászok módjára kapaszkodtunk polcokba és ülésekbe. Aztán bekövetkezett a második baj: elfogyott a benzin. Kényszerleszállás! Az ablakon kilesve nem látszott szelíd mező, szántó, sík terület. Az Abruzzók hegységében voltunk, nem az Alföldön. Hirtelen arra gondoltam, vajon Kardos Béla, aki református, imádkozik-e, és Újpétery vajon milyen vallású? Hogy is kezdődik a Miatyánk?! Utolsó csepp benzinünknél tartottunk, talán ezer méterrel a terep felett, amikor — ez tényleg Isten csodája — egy repülőtér körvonalai bontakoztak ki a sötétségből. Sikerült leszállni. A tüneményes érzést, hogy földön vagyunk, nem soká élvezhettük. A géphez gurítottak egy kis lépcsőt, katonák dörömböltek az ajtón. Mintha ellenséget fogtak volna, kiparancsoltak a gépből, és közrefogva a repülőtér parancsnokához,, egy olasz ezredeshez vezettek. Űjpéteri elmondta, hogy kik és mi járatban vagyunk. Az ezredes röviden megjegyezte, hogy perceken múlott, hogy le nem lövette a katonai repülőtér fölött köröző és be nem jelentett gépet. A folignói katonai repülőtéren voltunk. Az ezredes, miután telefonon igazoltatta küldetésünket Rómával, azt a tanácsot adta, fogadjunk bérautót, és azzal folytassuk az utat Rómába. Gépünknek nem adott felszállási engedélyt- Újpétery egy katonai kocsin elment bérautót szerezni. Egy kis 1500-as Fiattal jött meg, egy kis fekete olasz volt a sotőr. Az idő fél három felé járt. Róma onnan jó 200 km-re volt. Öt órakor a Chigi-palotában kellett lennünk, a 200 km megtételére alig volt több, mint két óránk! Szemerkélő esőben vágtunk útnak. Az olasz utak az Aburzzókban akkor keskenyek voltak. Az aszfalt az esőben csúszott. A kocsi 100—120-as tempóval száguldott, minden kanyarban megfarolt, az árok széléig. Kezdtem becsülni a kis olaszt: művésze volt a szakmának. Falvakon és városokon vágtattunk keresztül, amelyek ott ráépültek az országutakra. A szűk utcákon nem volt gyalogjárda, az emeletes házak ágaskodó homlokzatai voltak az út széle. Éppen vasárnap lévén, a nép esőben is az utcákon, nem volt gyalogjárda, az emeletes házak ágaskodó homlokzatai voltak az út széle. Éppen vasárnap lévén, a nép esőben is az utcákon nyüzsgött, umbrellák erdeje alatt. Gyerekek szaladgáltak a sétáló felnőttek között. Olaszunk kürtölve vágtatott át a zsongó utcákon. S egyre újabb falu, újabb városka körvonalai bontakoztak ki a homályból az esőben. A repülőn töltött utolsó negyedórában éreztem halálfélelmet, most abban a kis ládában az egykedvű sötét bőrű olasz mellett két óra hoszszat állandó halálfélelem vacogtatta fogaimat. Öt óra előtt öt perccel a római követség előtt voltunk, pontosan ötkor a Chigi-palotában. Ciano bűbájos csevegő volt, de lényeges dolgokban komoly. Titkára, Cesaro konzul majdnem komor, pontos, lelkiismeretes, fáradhatatlan, szigorú, a gazdáját oly vonzóvá, kellemessé tevő könnyedség minden jele nélkül. Egy nagyhatalom képviseletében ideális kettős. Ciano és Mussolini komolyan vették a magyarkérdést. A Kárpátmedence népei közül a magyarokat érezték magukhoz legközelebb, és tőlük vártak igaz barátságot. Pedig a románok körüludvarolták őket mint vérrokonokat, és Mussolini tett is néhány gesztust feléjük. De amikor később a románkérdés és Erdély került terítékre, Mussolini azt mondta Telekinek: „Mangez la Transylvanie comme l’artichaut, feuille par feuille.” Ciano remek franciasággal kifejtette nekünk, hogy Magyarország nem nagy tétel az Európa-politikában, de a német-olasz szövetség erőpróbáin, a közép-európai kis államok ingatag együttesében nem jelentéktelen erő. A most megindult közép-európai zajlásban Magyarország megerősödése olasz érdek. Ennek az érdeknek az adott helyzetben nem szabad németellenes élt adni. Olaszország Németország szövetségese, bár nyugatról sok csábításnak van kitéve. Nem is ért mindenben teljesen egyet szövetségesével, de e pillanatban a reálpolitika e szövetség mellett szól. A fejtegetések bizalmas hangja, nem hivatalos jellege bennünk azt az érzést keltette, hogy e pillanatban minden így van, de másképp is lehet. Konkrét dolgokban érvényesítjük érdekeinket, de a jövő még sokféle eshetőséget rejtegethet. Érzésünk szerint ez az ízig-vérig diplomata arra is gondolt, hogy fejtegetései a mi indiszkréciónk folytán a németek fülébe is eljuthatnak, és talán nem árt egy ilyen messzi kézről adott figyelmeztetés: Olaszországnak még van játéklehetősége. Ciano mindhármunkat lenyűgözött. Cesaro viszont kegyetlenül megdolgoztatott. Ez az egyáltalán nem olaszos olasz okosan kérdezett, nagyszerűen válogatta meg a feljegyezni érdemes adatokat. Hol van jelentős ellentét a két ország statisztikája között, hol nincs: Mik lehetnek a vitapontok, és milyen érveket sorolhat fel egyik és másik fél? Mik az igazán fájó pontok az egyik vagy a másik fél részéről? Jegyzett, kérdezett, jegyzett, kérdezett késő éjszakáig. Másnap még egyszer összeültünk vele, kiegészítette éjszaka átvizsgált feljegyzéseit. Ezzel feladatunk végére jutottunk. A kalandos út egyik mellékszereplőjét kell még megemlítenem. Bizalmasság ide, titoktartás oda, Magyarországon voltunk, s így nem csoda, hogy még utazásunk napján hírt kapott küldetésünkről Pozsonyban Esterházy János gróf, a felvidéki magyar kisebbség egyik legbátrabb és legönzetlenebb harcosa. Később szép vizsgát tett önzetlenségből és elhivatottságból, amikor a magyar lakosságú területek visszacsatolása után megmaradt az akkor nagyon ellenséges Szlovákiában az ott maradt kevés magyarság képviselőjének. Nem jelentkezett Magyarországon miniszternek, főrendnek, képviselőnek. A háború alatt és után rútul fizettek neki férfiasságáért, emberségéért. Nos, Esterházy János nem az az ember volt, aki nyugton tudott volna maradni, amikor rá tartozó ügyben valami fontos történik. Azon nyomban átjött Budapestre, összeköttetései révén szerzett egy katonai vadászrepülőgépet. Neki is első repülőútja volt ez, ők is belekerültek a viharzónába, majdnem eszméletlenül emelték ki a gépből Rómában. De este már ott volt a követségen, és fehér arccal imbolyogva faggatott: Mit végeztek? Mit végeztünk? A későbbi napok azt mutatták, nem keveset. Ciano kitűnő ismerője lett a magyar-szlovák nyelvhatárnak, Magyarország és a Felvidék földrajzának, közállapotainak, felülmúlta nemcsak német kollégáját, hanem annak szakértőit is. Dátumokat, adatokat fejből citált, ismerte azok magyar és cseh forrásait, olyan részletességgel ismerte a politikai és a nyelvhatár vonalát, hogy a leginkább vitatott területeket fejből le tudta rajzolni. Nagy része volt abban, hogy az 1938. november 2-i döntés nyelvi területi szempontból feddhetetlen, megtámadhatatlan határt vont meg Magyarország és Csehszlovákia között. Kassa, Ungvár, Munkács, a Nyitramellék egy jó darabja Ciano céltudatosságának és okosságának eredményeként is került vissza Magyarországhoz. A német felet meggyőzte, bár az nem is ellenkezhetett volna: a javaslatok alaposak és elvszerűek voltak.
