Szabad Újság, 1992. március (2. évfolyam, 52-77. szám)

1992-03-12 / 61. szám

1992. március 12. 5 Szabad ÚJSÁG Gondolatok egy könyv kapcsán... Valóban „utolsó csatlós“? fi 1 ! 1 i 1 Könyvet irt Magyarországnak különösképpen a második világháború második felében és vége felé elfoglalt helyzetéről, az ország végnapjairól, valamint egyes vezetők sokakat érintő cselekedeteiről a történések egyik cselekvő tanúja. Hőgye Mihály „Utolsó csatlós?“ című kötete rendkívül érdekes, tanulságos, sokak számára egyúttal tényfeltáró, szemfelnyitó, hiánypótló olvasmány is lehet. A mindössze kilencven egynéhány oldalas, papírborítású füzet Budapesten, a Püski Kiadó Kft. jóvoltából jelent meg újra. Az első kiadás New Yorkban 1985-ben, ugyancsak a Püski Kiadónál látott napvilágot. (A szerző illusztrációs felvétele) Tudhatja a teljes igazságot, a szín­tiszta valóságot háború után született nemzedékünk a borzalmakban bővel­kedő világégésről, történetesen Ma­gyarországnak a második világhábo­rúban játszott szerepéről? Nos, aligha! Sokan évtizedeken át csak a kommu­nista valósággal ismerkedhettek meg, márpedig az elvtársak szava, (sánta) igazsága fikarcnyit sem ér. S azt hi­szem, nem is ért soha! Volt élcsapa­tunk kisebb-nagyobb vezetői nem csupán loptak, harácsoltak, de követ­kezetesen mosták az agyukat is s ha­zudtak nekünk. Valóban utolsó csatlósa, Hitler szolgai követője, kiszolgálója volt a fa­siszta Németországnak Horthy és Ma­gyarország, teszi fel a kérdést több­ször is a könyv lapjain a szerző, a kor­mánykörökben is forgó szemtanú. „Magyarország - adja meg a kér­désre saját maga a feleletet - ezt a háborút nem kívánta. Érdeke sem fűződött hozzá és igyekezett mindent elkövetni, hogy kimaradjon belőle. Be­lesodródott akarata ellenére, mert az Anschluss után a hitleri Németország közvetlen szomszédja lett és az akkor már legerősebb európai hatalomnak teljesen ki volt szolgáltatva politikailag, gazdaságilag és katonailag egyaránt. És amikor bele kényszerült a hábo­rúba, akkor is a végsőkig próbált az aktív részvétel elől kitérni. Majd pedig kereste az utat, hogyan válhatna ki belőle.“ Hógye Mihály nem csupán megál­lapít bizonyos dolgokat, hanem össze­gez is. Azt kell mondani, szögezi le például, hogy akkori hazánk nem csat­lósa, hanem sokkal inkább foglya és áldozata lett Hitlernek és az egész nemzetközi helyzetnek. Magyarország és a magyarság a második világháború végén a szá­zad legnagyobb tragédiáját élte át. Trianon pedig a mohácsi vésszel egyenlő. A második világháború való­jában közvetlenül az első vérzivatar befejezése után, az úgynevezett Pá­rizs környéki „békeszerződések" megkötésével kezdődött. Ha a vad nacionalisták helyett a Magyarország­gal szomszédos országokban a józa­nul mérlegelők kerültek volna hata­lomra, egy erős, egységes, több ál­lamból álló konföderáció kialakításá­val talán időben meg lehetett volna fékezni Hitlert és esetleg gátat lehetett volna szabni esztelen fasizmusának is... Talán, meglehet. Utólag persze könnyű „okosnak“ lenni. Ami elmúlt, felejtsük el? Borítsunk fátylat a múltra, ne szaggassuk fel a régi, hegedni látszó sebeket? A múlt „helyreigazítását", vallja a könyv szerzője, igenis szükséges elvégezni! Magyarország valójában soha nem volt Hitler, vagy a hitleri fasiszta Né­metország „szolgai követője, kiszol­gálója“. Hógye Mihály logikusnak tűnő okfejtéssel, érvekkel, tényekkel, ada­tokkal bizonyítja, támasztja alá köny­vében mondanivalóját, igazát. Nos, nézzük! „Az egész térségben Magyaror­szág volt az egyetlen állam, ahol a né' met szándékokkal ellentétben nem­csak a náci (nyilaskeresztes) párt volt kormányon, hanem, ha nem is telje­sen, de viszonylag szabadon működ­hetett a parlament és a politikai ellen­zék ... a magyarokkal... nem nagyon rokonszenvező Eden (angol) külügy­miniszter is kénytelen megállapítani a washingtoni és moszkvai brit nagy­­követséghez intézett memorandumá­ban: 'Viszonylagosan erős demokrati­kus ellenzék alakult ki... ’ ... Amikor még küszöbön állt a német offenzíva megindulása a Szovjetunió ellen, a magyar minisztertanács 1941. június 15-én még úgy döntött, hogy önként nem ajánlja fel csatlakozását a Szov­jetunió elleni háborúhoz. És amikor Magyarország... - megkapja az első felszólítást - Németországtól, hogy jelentse be a hadiállapotot a Szovjet­unióval -, a parlament külügyi bizott­sága visszautasítja. Majd még három­szor ismételték meg a felszólítást és magyar részről mindhárom esetben elzárkóznak teljesítése elöl... És ezért szánják meg a németek Magyarorszá­got, mert a háborúból ki akar lépni. És magát Horthyt is el kell távolítania Hitlernek, hogy Szálasit 1944. október 15-én végre hatalomra tudja ültetni... Elég politikai szabadságot élveztek... és... szabadon működhettek az ellen­zéki politikai pártok... más országok­ban üldözött zsidók Magyarországon találtak menedéket... Hitler egyik leg­súlyosabb és legtöbbet hangoztatott kifogása Horthy ellen és egyben a né­met megszállás egyik fő célja a zsidó kérdés radikális megoldása volt...“ Apropó, zsidó kérdés! Horthyt és Horthy Magyarországát évtizedeken keresztül keményen bí­ráltuk, elítéltük, s kapásból „lefasisz­tázzák" egyes „nemzetébresztö" hur­rápolitikusok ma is. A volt szlovák állam dicstelen véget ért, fasiszta pap­elnökét viszont szentté szeretnék avatni. Még jeles szlovákiai egyházi méltóság is a több tízezer (szlovákiai) zsidó deportálását, lemészárlását, megsemmisítését jóváhagyó Jozef Ti­­so védelmére kel. Ján Chryzotom Ko­­rec bíboros, nyitrai megyéspüspök már több ízben kiállt a „jeles államala­pító“ mellett, legutóbb példának oká­ért Amerikában azt nyilatkozta, hogy Tiso a deportálásokat először leállítot­ta, ám később, ezerkilencszáznegy­­vennégyben, már kénytelen volt Hitler nyomására meghátrálni. Hát hogy is van ez, kérem? „ Horthy és kormánya a lehetőségek­hez mérten a védelmébe vette a zsi­dókat (...... maga az angol Jevisch Agency, a Cionista Világszövetség egyik vezető szerve, még 1943. októ­ber 14-én is arra hivatkozott az angol külügyminisztériumban, hogy Magyar­­országon még viszonylagos bizton­ságban él 800 ezer zsidó, amelyet az Európában utolsóként fennmaradt je­lentős zsidó közösségnek tekint)... Mi lehet jellemzőbb a társadalom maga­tartására, mint az a tény, hogy amikor a szomszéd országokban már elhur­colták és gyilkolták a zsidóságot, Szentgyörgyi Albert 1943. február 7- én Isztambulba érkezve kijelentette, hogy Magyarországon a szomszédos országokból 70 ezer zsidót sikerült bújtatni...“), a köztudatban mégis Hit­ler utolsó csatlósa marad, a zsidók tömegmészárlását már 1942-ben (!) engedélyező papelnököt viszont (a háborúból győztesként kikerülő egységes Csehszlovákia védőszár­nyai mögé bújt szlovák klérofasiszták és elvcinkosaik sugallatára) szégyen­szemre - és minden tisztességes, jó­zan ember megrökönyödésére - a menyországba kívánják?! Tiso - Korec bíboros úr szavai szerint legalábbis - a deportálásokat leállította, s csak 1944-ben, Hitler „erőszakoskodása“ után engedélyez­te újra! Szegény „első elnökünk" parancs­ra cselekedett? És a „lelkiismeret parancsáról" nem hallott soha? Ráadásul Tiso pap volt, egyháza felkent szolgája! „Tisóról - nyilatkozta New Yorkban a megyéspüspök - 40 éven keresztül lehetetlen volt megtudni az igazat, mi több, az igazság róla fennhangon ma sem mondható ki, noha a szabadság körülményei között élünk.“ Módfelett érdekelne, mire gondolt a bíboros úr. Apropó, Szentgyörgyi Albert! „Az úgynevezett csatlós államok közül Magyarország kezdte meg elő­ször a tájékozódást annak érdekében, hogy a háborúból hogyan lehetne ki­válni." Sok helyen folytak ilyen irányú kísérletek. Így többek között Törökor­szágban is. Szentgyörgyi Albert, elő­adás tartása ürügyén, 1943. február hetedikén azzal a megbízással járt Isztambulban, hogy felvegye az an­golszászokkal a kapcsolatot. Útjának valódi célját BeneS hiúsította meg az­zal, hogy „1943 februárjában a BBC- ben beszél Szentgyörgyi Albert tö­rökországi útjáról és a jelentést a Reu­ter hírügynökség is átveszi.“ „A magyarok szempontjából hátrá­nyos légkör kialakításában általában nem lekicsinyelhető szerepe van a londoni csehszlovák kormánynak. Minden alkalmat megragad arra, hogy az angol közvéleményt és kormányt a magyarokkal szemben hátrányosan befolyásolja." De vajon miért? A brit kormánynál akkreditált Lobkowicz csehszlovák nagykövet 1943. július 20-án a brit külügyminisz­tériumban arról panaszkodik: nyugta­lanítja a Magyarország iránt bizonyos körökben, valamint a közhangulatban és a sajtóban - állítása szerint - meg­nyilvánuló nagyfokú szimpátia. - Ez a következetes kampány olyan mére­teket ölt, hogy maga a brit külügymi­nisztérium központi osztályának veze­tője is megállapítja: fokozzák a ma­gyar-ellenes propagandát, mert rájöt­tek, hogy a magyarok a németekkel szemben valóban ellenállást tanúsíta­nak, - Csehszlovákiában pedig ilyes­mi nem tapasztalható." Magyarország sorsában a világhá­ború idején három nagyhatalmi tömö­rülés volt jellemző. „Németországnak hivatalosan szö­vetségese volt Magyarország -, de voltaképpen kezdettől fogva mene­külni próbált tőle. Angliával és az angolszász hatal­makkal hivatalosan hadiállapotban volt Magyarország -, de valójában hozzájuk szeretett volna csatlakozni. A Szovjetunióval szintén hadiálla­potban volt Magyarország. De nem­csak hadiállapotban volt, hanem na­gyon félt attól a lehetőségtől, hogy teljesen kiszolgáltatva Moszkva kezé­be kerül." Ez a félelem, mint az elkövetkező évek, évtizedek fényesen igazolták, bizonyították is, korántsem volt alap­talan. Hógye Mihály könyve nálunk is megvásárolható. ZOLCZER LÁSZLÓ Lesz-e a demokratikus elvekhez méltó igazságtevés? HA ELINDUL A VONAT... Amikor Berzétén átvonult a front, még a tizedik életévemet sem töltöt­tem be. Német, magyar és orosz kato­nákkal ismerkedtünk a nagy nyomorú­ságunkban. Majd végétért az öldöklés, de háborúba hurcolt apánkról még hírt sem kapott a család. Reményben és gyászban teltek a napjaink, hónap­jaink. Testvéreimmel anyánk védő­szárnya alatt cseperedtünk, és tekin­tetét követve, a belénk ivódott szomo­rúsággal kémleltük az út menti ka­­pucskát, amelyhez távozó apánk alak­ját társította a család kitisztult emléke­zete. 1946-ban, egy őszi napon történt, hogy a nézésemmel ostromlott kapu­félfák „képkeretében“ megjelent egy ismerős emberalak. A jelenéstől elállt a lélegzetem, de miután a hús-vér ember a ház felé vette az irányt, én is közelítettem felé. Mígnem belémhasí­­tott a döbbenetes felismerés: hát ez a csóró-rongyos ember nem más, mint az apám. Majd az eszemet vesz­tettem a váratlanul rámtelepedö bol­dogságtól. „Föltámadásának“ örömé­re megelevenedett az egész család. Súlyos gondjainkat egy időre mintha elfújta volna a szél. Pedig volt min bánkódnunk, hiszen az új hatalom a Rejdováról ide telepített szlovák családoknak játszotta át az elkonfis­­kált uradalmi s egyházi birtokokat. Ez a tél a család teljessé válásá­nak, apám háborúsfogsági élménybe­számolóinak jegyében zajlott, míg­nem ... 1947 februárjában ismét vál­­lunkra nehezült sorsunk keresztje. Apám korán kelő ember volt. Az egyik reggel, amint öt óra tájban ki akart lépni a házból, hogy megetesse a jó­szágokat - egy puskás katona állta el az útját, s csak annyit mondott: „Ké­szülődjenek, mert hamarosan megér­kezik a teherautó és menniük kell“... Aztán minden úgy történt, mint a leg­­rémségesebb rémmesékben szokás. Felpakoltak bennünket cókmókjaink­­kal, bútorunkkal együtt egy ponyvás teherautóra, és irány a rozsnyói vas­útállomás. Ott tudtuk meg, hogy raj­tunk kívül még tizenegy berzétei csa­ládot érintett ez a borzalmas csapás. Bevagoníroztak minket, de egy szóval sem közölték, tulajdonképpen miért és hová visznek bennünket. Mikor elindult a vonat, még nem tudtuk, milyen sors vár ránk. Könnyes szemmel, fájó szívvel és gyötörtetó tehetetlenséggel kerestünk valamiféle csodatevő, marasztaló fogódzót a te­kintetünk elől lassan elfutó szülőföld tájékán. De hiábavalónak bizonyult az igyekezet. Ismeretlen mezőkön és idegen városokon át vitt bennünket a vonat, egy álló héten keresztül. A kerekek csattogó ütemére zakatolt a szívünk is, vadul lüktetett ereinkben a vér. Már-már semmire sem tudtunk s mertünk gondolni, befelé fordulva tűnődtünk a napfelkeltéken, és a tün­döklő csillagos égre szegezett imád­­ságos ábrázattal kértük az Istent, hogy tartson meg minket védelmében. Egyszer aztán ennek a hosszú uta­zásnak is vége szakadt: egy vasár­nap délelőtt a Brünn melletti Slapanice városka vasútállomásának peronján találtuk magunkat, ahol már várt ránk egy gazdaember. Amint felmérte a helyzetet, csalódottnak látszott, mi­vel ö bőröndökkel érkező munkásokat várt, nem pedig ilyen „félmunkaerös" családot. De azért befogadott és egy városszéli birtokon elszállásolt ben­nünket. Apámat állatgondozónak, bá­tyámat kocsisnak, anyámat pedig fejő­­nőnek osztották be. Jómagam egy cseh iskolában kötöttem ki, de egy esztendőn át nem sok eredménnyel koptattam az iskolapadot... Tizennyolc hónap elteltével megint fordult egyet a kocka. A saját költsé­günkön hazajöhettünk. Távollétünk alatt a lakásunkban óvodát „üzemel­tettek", de megérkezésünkkor vissza­kaptuk a portát. Az „önkéntes" mun­kaszolgálat után a szlovák telepesek által „kezelt" jegyrendszer várt ránk. Bezzeg, a nyakunkra ültetett szlovák „földművelőknek“ nem fűlt a foguk a munkához, csak az irányításban és a parancsolgatásban jeleskedtek, he­­veskedtek. A vetógépet homokkal töl­tötték fel, úgy járták vele a bevetendő parcellákat... Mindez Így folyt a kon­tingens bevezetéséig. Mikor már rájuk is kivetették a beszolgáltatási kvótát, lovaikat befogták a szekerek elé, és megrakodva visszatértek hegyvidéki otthonaikba, oda, ahonnan négy-öt évvel ezelőtt idecsábították őket. Ám ezt követően sem fordult jobbra a sorsunk, ránkkényszerítették a szö­vetkezetét, az urasági földeken állami gazdaságot hoztak létre. Ezerkilenc­­százhetvenhatban aztán az egész ha­tárt „állami művelés" alá vonták. Apám és a bátyám egy útépítő válla­latnál találtak munkát. Én egy aszta­losmesterhez szegődtem inasnak. Mi­után alaposan kitanultam a szakmát, 32 esztendőn keresztül a rozsnyói Járási Építőipari Vállalatnál dolgoztam ácsmesterként. Apám ötvenhét éves korában meg­halt. Nekem öt évvel ezelőtt annyira megfájdult a lábam, hogy a mai napig sem hagyta abba a kínzásomat. A visszértágulást - amiért idő előtt nyugdíjaztak - szakmai ártalomként is elkönyvelhetem. Nehezemre esik a mozgás. A maszekolásra, sajnos, már nem is gondolhatok. A kényszerű pihenés egyedüli elfoglaltságom, no meg az unaloműző kedvtelést jelentő nyúltenyésztés. Ilyen „lekötöttség“ mellett az em­ber többet foglalkozik a múlt esemé­nyeivel, mint a jelen dolgaival. Az újságokat olvasva minduntalan felme­rül bennem a sóhajtó óhajtás: Szeret­ném megélni, hogy minket és a hoz­zánk hasonló sorsot „lefutó“ családo­kat nyilvános elégtételben; anyagi és erkölcsi kártérítésben részesítsenek. Apám, Miszko Bálint tizenöt hónapot töltött el angol fogságban, Hamburg kikötővárosban. Miután hazaengedték és Magyarország irányából átlépte a frissen meghúzott csehszlovák ha­tárt - az itteni „porkolábok“ megfosz­tották minden tulajdonától. Elvették az angoloktól kapott hátizsákját, lehúzták lábáról a nyugati márkájú bakancsot. A fogságban végzett munkájáért ka­pott pénzösszeget is elkobozták tőle, illetve átváltották neki pengőre, mond­ván, hogy nálunk a márka nem érvé­nyes. így jött haza egy szakadt ba­kancsban, rongyos gúnyája zsebében 70 ezer értéktelen pengővel... Nem értem, hogy miért csak a (volt) Szovjetunióban fogva tartottak (s le­származottaik) jogosultak a kárpótlás igénylésére? Miszko András elbeszélése alapján lejegyezte: KORCSMAROS LÁSZLÓ (A kép Miszko Bálint katonakönyvéből való)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents