Szabad Újság, 1992. február (2. évfolyam, 28-51. szám)

1992-02-22 / 45. szám

1992. február 22. Szabad ÚJSÁG 11 Sírgyalázó pártmunkások A tűzparancsnok karrierje Vihar egy levél körül Togliatti, a „humanista” Vérfagyasztó, fölháborító, szégyen­teli. Csupán három jelző abból a tömér­dekből, amely az utóbbi napokban olasz politikusok megnyilatkozásait jellemez­te egy levéllel kapcsolatban. A levelet Palmiro Togliatti olasz kommunista ve­zér írta 1943. február 15-én a moszkvai Lux Szállóban. Válasznak szánta Vin­cenzo Bianco nevű elvtársának, aki a Komintemben dolgozott. Akkoriban több tízezer olasz kato­nát ejtett foglyul a vörös hadsereg, a téli ellentámadásban szinte fölmor­zsolva az Armirt, vagyis a szovjet frontra vezényelt olasz hadseregcso­portot. Megbízható becslések szerint a lágerek embertelen körülményei köze­pette legalább huszonhétezer olasz éhen halt, megfagyott, vagy járványos betegség áldozata lett. Bianco — mint írta — rendkívül fon­tos politikai kérdésben fordult Togliat­tihoz, a Komintern egyik külföldi vezé­regyéniségéhez, Sztálin bizalmasához. Javasolta, hogy valamilyen megoldást kellene találni az olasz hadifoglyok hely­zetének javítására, „nehogy tömegesen elhalálozzanak, ahogyan az már többfe­lé metörtént”. Togliatti — akit tisztelői „a legjobb­nak” ("ti migliore'') tituláltak — válaszá­ban hihetetlen cinizmusról tett tanúbi­zonyságot. Idézzük szó szerint az egyko­ri kommunista vezért: „A hadifoglyok­kal való bánásmódban nem értek veled egyet. Mint azt tudod, nem vagyok em­bertelen. Olyan humánus vagyok, mint te vagy a vöröskereszt valamely dámája. Ám a Szovjetuniót támadó hadseregek­kel kapcsolatos alapelveket Sztálin ha­tározta meg, s ehhez nincs hozzáfűzni­valónk. Ha pedig a foglyok egy jó része a kegyetlen körülmények miatt elpusztul, ehhez tényleg nincs mit mondanom, s nyomban elmagyarázom ennek az okát. A tény, hogy ezer és ezer család számára Mussolini háborúja és főleg a Szovjet­unió elleni hadjárat tragédiával, szemé­lyes gyásszal zárul, a legjobb és leghatá­sosabb ellenszer. Itália jövője szem­pontjából annál jobb, ha minél nagyobb mértékben elterjed a nép körében a meggyőződés, hogy az agresszió és az egyéni sorsok alakulása tragikus volt. Már mondtam neked, hogy azzal nem értek egyet, ha a hadifoglyokat lemészá­rolják. Am a kegyetlen körülményekben — amelyek most közülük sokaknak az életét követelik — nem látok mást, mint annak a történelmi igazságosságnak a konkrét küldetését, amit az isteni Hegel megjövendölt”. Kemény szavak, amelyekre hasonlóan éles hangnemben reagálnak az olasz poli­tikusok. Nilde Jotú, a kommunista vezér özvegye ugyan kételkedik, de ezen aligha lehet csodálkozni. Figyelemre méltó, hogy még a PDS, a nagyobbik kommunis­ta utódpárt vezetői is megütközve vettek tudomást a most előkerült levélről. Betti­­no Craxi, a szocialisták főtitkára szörnyű­ségek minősítette Togliatti írását. Ke­reszténydemokrata berkekben csöppet sem csodálkoztak a kíméletlen cinizmu­son. Emlékeztettek viszont arra, hogy az OKP hajdani vezére hasonlóképpen járt el Rudolf Slánsky ügyében. Az 1952-ben hazug vádak alapján halálra ítélt és kivég­zett Slánskyt 1963-ban, néhány héttel az olasz választások előtt rehabilitálták vol­na. Am Togliatti levelet intézet Novotny­­hoz, s kérte a csehszlovák párt vezetőjét, hogy halasszák el a rehabilitációt, nehogy az ürügyet szolgáltasson az olaz kommu­nisták elleni kampányra a választási hadjá­rat finisében. Arról is tudnak az olasz kutatók, hogy Togliatti 1925-ben elsüllyesztette Gramsci levelét. Ebben az olasz kom­munisták nevében Gramsci rosszallását fejezte ki Sztálinnak a szovjet párt veze­tésében folyó hatalmi harc és likvidálá­sok miatt. Úgy hírlik, a szovjet archívumokban kutató olasz szakértők rövidesen újabb szenzációs dokumentumokat publikál­nak. Arról például, hogy a háborút kö­vetően kik épültek be az Olasz Szocialis­ta Párt és a kereszténydemokraták sora­iba. Francesco Cossiga államfő a Pano­rámában most közzétett levél kapcsán öttagú vizsgálóbizottságot nevezett ki, hogy a történészek tisztázzák a kommu­nisták szerepét a háború alatt és után, különös tekintettel szovjet kapcsolataik­ra, s Moszkva ügynökeinek befolyására az olasz politikában. Egyedülálló eset? Aligha. Mi, ma­gyarok is tudnánk egyet s mást fölem­legetni. Például Rákosi Mátyás közben­járását Sztálinnál, hogy 1946-ban tart­sák vissza a fogoly magyar tiszteket, késleltessék az ígért szerelvények érke­zését, nehogy a választások előtt eset­leg megszellőztetett rémtörténeteik a szovjet lágerekről csökkentsék a kom­munisták esélyeit. A Komintern illusztris vezetői és legfőbb pártfogójuk, a szovjet rendszer mindörökre eltűntek a történelem süllyesztőjében. Gaztetteik dokumen­tált bizonyítékai mostanában kezde­nek napvilágra kerülni. Tanulságos ol­vasmányok... Az alábbi írás dokumentu­mértékű: több olyan esemény hátterét világítja meg, amelyről a közvélemény vagy nagyon ke­veset, vagy semmit sem tud, ho­lott mind történelmileg, mind politikailag rendkívül fontos volna, hogy megismerjük az igazságot. A szereplők közül Szabó János nyugállományú ez­redes ma az MSZMP-központ társadalmi kapcsolatok irodájá­nak a vezetője, a párt tekintélyes személyisége, akinek a tanácsait még Thürmer Gyula elnök is vi­ta nélkül elfogadja. A miskolci születésű Nyírő Sándor a KISZ- ben nevelkedett, a Münich Fe­renc Társaságból került az új MSZMP alelnöki tisztségébe. Az írás szerzője pedig dr. Bruzsa Mihály, a mérnök-pszichológiai tudományok kandidátusa, az új MSZMP rendezőgárdájának a szóvivője. 1956. október 25-én délután pa­takokban folyt a vér az Országház előtt, a Kossuth Lajos téren. Mind­máig homályban maradt, kik lőttek a teret zsúfolásig megtöltő tömeg­be. Mindössze annyi vált köztudo­másúvá, hogy a Parlamenttel szem­közti épület, a Földművelésügyi Mi­nisztérium tetejéről tüzeltek, még­pedig valószínűleg ávéhások. De, hogy személy szerint kik voltak, ki irányította őket, vagyis kit terhel a felelősség a „véres csütörtök” miatt, arról mindmáig legföljebb ingatag föltételezések élnek a köztudatban. Az ávéhá embereire okkal gyana­kodtak: ők is ott voltak a Parlament előtt tüntető tömegben. Ám a lövöl­dözéshez semmi közük sem volt. Sőt, közülük nem egy meghalt, illet­ve megsebesült, mert a sortűz nem válogat. Az ávósok mit sem tudtak róla, hogy már kivezényelték a teret körülfogó épületek padlásaira, erké­lyeire és bástyaszerű részeire a Bün­tetésvégrehajtási Parancsnokság egyik géppuskával is fölszerelt bör­­tönőralegységét. Annak idején a szóban forgó parancsnokság még a Belügyminisztérium irányítása alá tartozott. A Kossuth Lajos téren tü­zelőállást foglalt egységet Szabó Já­nos vezette, ő a Földművelésügyi Minisztérium tetején kiszélesített nyílásból figyelte az eseményeket. Néhány emberét leküldte a térre a tüntetők közé, hogy amikor a tö­megre tüzelnek, kiabálják azt: „Az ávósok lőnek!” Tűzparancsot zász­lójelzéssel szintén Szabó János adott: az ő helyét a tetőn úgy válasz­tották meg, hogy valamennyi tüzelő­állásból jól látható legyen. Az „ismeretlen főszereplők” Ki volt Szabó János? Képzettsé­gére nézve közgazdász. A Büntetés­végrehajtási Parancsnokság kötelé­kébe 1953-tól tartozott, szépen emelkedett a ranglétrán, különböző tiszti beosztásokban szolgált. A pa­rancsnokság 1964-ben az Igazság­ügyminisztérium irányítása alá ke­rült, s itt Szabót Makója Imre, az ’56 utáni perek közismert bírája, a ké­sőbbi igazságügyminiszter vette pártfogásába. Bár a névleges pa­rancsnok Szalai Zoltán vezérőrnagy volt, de őt csak afféle bábnak tekin­tették. Markója jóvoltából a valósá­gos hatalom Szabó János kezében volt. ő ezredesként a közgazdászi főosztályt vezette, s az országos pa­rancsnok gazdasági helyettese volt. Nagy feltűnést keltett 1975-ben a volt váci börtönparancsnok elítélé­se. Horváth Sándor (ma nyugállo­mányban levő ezredes) 2 év és hat hónapi börtönbüntetést kapott, amelyet Tökölön töltött le. Három évig tartó belügyi nyomozás során derült fény az 1960-tól 1975-ig tartó időszak egyik legnagyobb korrupci­ós bűnügyére. Ennek hátterében úgyszintén Szabó János állt, noha reá a gyanú árnyéka sem vetődött. Pedig szinte képtelenség elképzelni, hogy ne lett volna része a piszkos ügyben. Hiszen ő alakította ki a tel­jes hazai börtönhálózat termelésre való átállítását. Mindazt, amit a rabok előállítot­tak, háromféleképpen értékesítet­ték. Az állam megkapta a magáét (illetőleg azt, ami jutott neki); a ter­mékek egy részét elajándékozták (körülbelül öt és félezren kaptak „börtönajándékot”, névsorukat Sza­bó János őrizte, majd tüntette is el), végül pedig, de nem utoljára a saját zsebes rendszer szintén kifogástala­nul működött. Aki hallgat... élhet! Mivel a legnagyobb „börtönáru­termelő” a váci fogház volt, nem csoda, hogy annak a parancsnoka bukott le. O fegyelmezetten elvitte a balhét: a bíró kérdéseire többnyire azt felelte, hogy nem válaszolhat. Tisztában volt ugyanis a korabeli gyakorlattal: ha kínos dolgokat árul el, nem ússza meg élve. Előtte lebe­gett a többi között Péter György példája. Péter (Pikier) György világ­hírű statisztikus volt, a Központi Statisztikai Hivatal elnöke, akit 1970-ben hamis váddal letartóztat­tak, majd elítéltek, s a börtönben séta közben megkéselték, ebbe be­lehalt. A börtönygyilkosság szálai Szabó Jánoshoz vezettek. Erről per­sze annak idején nem volt ajánlatos beszélni; az ottaniak is csak évekkel később merték elmondani gyanúju­kat, amelyet a körülmények valószí­nűsítettek. Horváth Sándor tehát inkább hallgatott, mentő bizonyítékok úgy­sem voltak a kezében. A Büntetés­végrehajtási Parancsnokság közgaz­dasági ügyiratait eltüntették, ő kü­lönben is csaknem mindig szóbeli, illetve telefonutasításokat kapott. A bíróság mintegy másfél milliárd fo­rintra becsülte a keletkezett kár ér­tékét, emiatt mind Szalai Zoltán ve­zérőrnagynak, a büntetés-végrehaj­tás országos parancsnokának, mind helyettesének, Szabó János ezredes­nek mennie kellett. A volt váci bör­tönparancsnok pedig bevonult a tö­köli börtönbe, s letöltötte viszonylag szerény büntetését. Az MSZMP mai pártmunkása Szabó János pályafutását nem törte véglegesen ketté a másfél mil­liárdos panama: az új MSZMP köz­pontjában végzi tovább „pártmun­káját”. Kollégái közül csöppet sincs mindenki elragadtatva tőle. Nagy Tibor vezérőrnagy például a nyolc­vanas években ment nyugdíjba ugyancsak az Országos Büntetés­végrehajtási Parancsnokság éléről; ő két éve kijelentette, hogy addig nem hajlandó az új MSZMP központjá­ban pártmunkát végezni, amíg Sza­bó János is ott dolgozik, mert az illető 1975 előtt több bűncselek­ményt, köztük gyilkosságokat is kö­vetett el; áldozatai az elítéltek közül kerültek ki. Ezt Kun Ferenc 1991 decemberében mondta el a mai MSZMP V 33-as alapszervezetének taggyűlésén. Áz 1990-es MSZMP vezetése (Thürmer Gyula Grósz Károllyal karöltve) mégis Szabó Jánost bízta meg azzal, hogy 1990. január 2-án az állampárt utódjának képviselő­jeként üljön le az ellenzéki kerék­asztalhoz tárgyalni. Nehéz elhinni: a hajdani tömeggyilkosság részese ugyanannál az asztalnál, ahol az ellenzék képviselői — az áldozatok szellemi örökösei — foglalnak he­lyet; az egyik oldalon a rabtartó, .aki kidolgozta az elítéltek kizsige­relésének a rendszabályait, a mási­kon pedig az egykori börtönvisel­tek... A parcella-pusztítók A közvéleményben fölháboro­­dást keltett az 1956-os áldozatok földi maradványait őrző 301-es par­cella sírjainak földúlása. A tettesek­re máig sem derült fény. Azon a napon Nyírő Sándor, az MSZMP alelnöke miskolci ba­rátaival a párt Köztelek utcai székházában mulatott. Onnan több más helyre is elmentek inni, majd gondoltak egy nagyot és két autón kikocsiztak a Rákoske­resztúri új köztemető 301-es par­cellájába, földúlták Nagy Imre sírját, szétverték ennek a teme­tőrésznek az emléktábláját, ki­csavarták a táblát rögzítő csava­rokat, s elvitték magukkal „em­lékbe”. Ezek közül egyet Nyírő magánál tartott, és bizalmasai előtt elővéve, nemegyszer eldi­csekedett vele: „így kell a szemét ellenség ellen harcolni!” A jelenlegi MSZMP vezetése tud erről: jeleztük neki mindezt, de úgy látszik, szavunk süket fülekre talált. Légy a Örömmel olvastam az Új Magyar­­országban Gosztonyi Péter írását, amelyből most azok is megtudhatják a valóságot Steinmetz és Oszlapenko kapitány legendájáról akik a kitűnő történész könyvét nem olvasták Egy harmadik szobor legendája — más téma lévén — nem került be G. P. cikkébe. Hulljon le most erről a legendáról is a lepel (Le­het, hogy az idén ez lesz az egyetlen szoborleleplezés.) A Gellért-hegy csúcsán, pálma­ággal a kezében áll egy nőalak, immár árván, egyedül. Az orosz katona bronzmása, néhány másik mellékfigura, no meg a cirill betűs feliratok eltűntek róla. Csak a hoz­záfűződő mesét nem könnyű eltá­volítani, vagyis azt a tévhitet, mely szerint a szoborkompozíció erede­tileg Horthy István emlékére ké­szült volna, ám felállítására már nem jutott idő, így Kisfaludi Strobl Zsigmond a kész tervet a szovjet hősi emlékműhöz használta fel A Kisfaludi Strobl családtól tu­dom, hogy ez nem igaz A kitűnő szobrász valóban megtervezett egy Horthy István-emlékművet, csak­hogy az egy, a levegőben úszó férfi­alakot ábrázolt, kezében törött lég­csavarral (Makettje ma is megte­kinthető Zalaegerszegen.) A pál­mát tartó nőalakot a háború után, szovjet megrendelésre készítette! A szobrász elképzelése szerint a szovjet hősi emlékmű a Horváth­­kert sarkán állt volna, termé­szetesen az elkészültnél sokkal ki­sebb méretben. A szovjet tábomo­tejben kok parancsolták a hegy csúcsára, gigantomán méreteit is ők szabták meg. Amikor a szobor 1947-ben el­készült, senkinek sem jutott eszébe, hogy Szabadáság-szobornak ne­vezze. Hivatalosan előbb a Felsza­badítók, később a Felszabadulás emlékműve lett — a pesti népnyelv viszont Davaj Marcsának keresz­telte el Korosztályomból ma is so­kan így hívjuk Főként azok akik a felszabadulás szót is mindig hosszú ú-val ejtettük.. Manapság Davaj Marcsát — ki tudja, miért — Szabadság-szobor­ként akarjuk megmenteni az utó­kornak mondván, hogy a város fölé magasodó nőalak az elmúlt évtizedekben Budapest jelképévé vált. Véleményem szerint csak azok szemében, akiknek nem felelt meg jelkép gyanánt a Lánchíd, a Parlament, a Hősök tere, a királyi vár,'a Szent István- vagy a Gellért­­szobor. Az immár lekoppasztott pie­­desztálon álló Davaj Marcsa sok mindent jelképezhet — ám a ma­gyar szabadságot aligha. Lehet, hogy sarló-kalapács, cirill betűk és orosz katona nélkül szebb, mint eredetileg volt. Ha nem ismerném a múltját, talán még tetszenék is. De most számomra olyan ez az emlékmű, mint egy pohár tej, amelyből most, a szemem láttára szedték ki a benne úszkáló musz­kát. (Musca latinul: légy.) Nincs hozzá gusztusom... Szuhay Balázs PÁLYÁZAT A Magyar Ifjúság Érdekeit Védő Szövetség a magyar történelem, a régészet és a történelem segédtudományai iránt érdeklődő tanuló- és dolgozó fiatalok számára Nemzeti gyökereink, hagyományaink és mondáink...címmel pályázatot hirdet az alábbi témakörökben: 1/ Általános történelem Árpád-házi királyaink és a magyar nemzetségek történelmi emlékeiről és forrásairól. 2/ Régészet Várak, városok, templomok és temetők régészeti maradványairól. 3/ Néprajz, nyelvészet Szülőföldünk népi hagyományai, mondái és nyelvészeti emlékei. Általános elv: foglald rövid dolgozatba (5-10 oldal, akár több kategóriában is!) a fenti témákat, illetőleg szülőfalvad, szülővárosod, lakóhelyed vagy a számodra legkedvesebb tájegység régi történetét, a régészeti leletekkel, történelmi adatokkal, mondákkal, népi hagyományokkal. A géppel írt dolgozathoz mellékelhetsz fényképet, rajzot, vázlatot, térképet, fénymásolatot stb. A pályázatok elbírálását a MIÉSZ és a Magyar Nemzeti Történeti Társaság által létrehozott bizottság végzi el. Beküldési határidő: 1992. m^jus 15. I. díj 500,- Kés II. díj 400,- Kés III. díj 300,- Kés IV-V. díjértékes tárgyjutalom (Az 1-2. kategóriában induló, eredményes pályázatok a Magyar Nemzeti Történeti Társaság különdíját is elnyerhetik.) A kiemelkedő pályázatok szerzői a MIÉSZ régésztáboraiban (pl. a magyarországi, Dráva menti Babócsán vagy Rimaszombatban) vehetnek részt.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents