Szabad Újság, 1992. február (2. évfolyam, 28-51. szám)
1992-02-22 / 45. szám
12 1992. február 22. Szabad ÚJSÁG Még ma is fájó emlék Valóban bűnösök vagyunk? „1946-ban és 1947-ben az 1945/88. számú dekrétumra hivatkozva, negyvenkétezer magyartól rabolták el ingatlan vagyonát, mezőgazdasági felszerelését és deportálták őket családostól cseh területekre, függetlenül attól, hogy az 1945/88. számú dekrétum a munkaszolgálat ülőtartamát egy évben jelölte meg, határozott életkort írt elő (férfiaknál 16-tól 55 évesig, nőknél 18-tól 45 évesig), meg sem említve a ”hozzádeportálható" családtagokat (Slovník lidové správy, 1947,378. JANICS KÁLMÁN „Hallgatom a rádiót, várom, mikor oldozfel a kormány ’’bűneink" alól'. Inámi szomorú vasárnap Az öt, ki tudja miért, deportálásra ítélt inámi családra 1947. január tizenhetedikén délelőtt törtek rá a katonák. Tombolt a tél: farkasordító hideg volt, a zúzmarás faágakon dideregve gubbasztottak a verebek, a kutyák sem rontottak a kerítések fedezékéből az úton haladókra, meleg vackaikon lapultak. Lábszárközépig ért a hó. Vasárnap volt. Véget ért a szentmise, a templomból a lejtős utcára tódultak az emberek. Szülei és öregecske nagyanyja társaságában hazafelé szaporázta a lépteit a tizenhárom esztendős Bugyi István is. A fagy pillanatok alatt vörösre csípte az arcát, nyakát kabátja felhajtott gallérja mögé húzta. Csikorgóit, muzsikált a hó a talpa alatt. A fiú azonban nem igen figyelt a különös zenére. Fázott, minél előbb otthon, a jó meleg tűzhely mellett szeretett volna lenni... Az udvarban katonák állták útjukat. Szinte kővé dermedt a család. Az ismeretlen, idegen katonák rájuk rontottak, csőre töltött fegyvert szegeztek még a tizenéves gyerekemberre is. — Mindenkit letartóztatok —jelentette ki minden különösebb magyarázkodás nélkül, ellentmondást nem tűrő hangon a parancsnok —, mostantól a foglyaink! A fiú megrémült, szíve a torkában dobogott. Sok rémséges háborús történetet hallott az apjától, azt hitte, ütött az utolsó órájuk, menten kivégzik valamennyiüket. "Én háborús bűnös?" — Gyerek — súgta neki az édesanyja — rohanj a testvéremékhez, mondd el nekik, mi folyik nálunk. A gyerkőc az első adandó alkalommal ki is szökött a kapun. A Skerlecz portára azonban nem tudott bejutni. Ott is haramiák tartották már sakkban a famíliát. Dolgavégezetlenül tért vissza, haza... Édesapja borral akarta kínálni fogvatartóikat. Gondolta, néhány pohár jóféle itóka ledöntése után megjuhászodnak, s békében elkotródnak. De tévedett. Még a pincébe is elkísérte egy fegyveres. A jó szívvel felkínált italt a kommandó vezetője visszautasította. —Hazaárulókkal, háborús bűnösökkel — szólalt meg gőgösen — nem kvaterkázom, nem iszom! A házigazda némiképp értette a szlovák szót, a pimasz, szemtelen beszéd hirtelen kihozta a sodrából. Elöntötte a düh. — Mi vagyok én? Háborús bűnös? — üvöltötte magából kikelve, a pökhendi katonára rontott, kitépte kezéből a puskát, felemelt térdén egyetlen csapással kettétörte, s a földre hajította. Mint a dinnyéből a magvak, úgy röpködtek a használhatatlanná vált fegyverből a töltények. — Na, várj csak, majd én móresre tanítalak, ha az anyád elhanyagolta a nevelésed! A katonák persze azonnal nekiestek, leteperték, kezét hátracsavarták (még egy év múltán is sajgott a markos férfi mindkét karja), a tiszt pisztolyt szorított a halántékához. — Nyughasson már — vágta pofon a lefogott embert —, mert lelövöm, mint egy kutyát! Egyébként kitelepítjük innen magukat, holnap reggel indulnak Csehországba, lássanak hozzá a csomagoláshoz. Pista fiú csak állt a szoba közepén. Az asszonyok jajvészkeltek, apja meg magába roskadva ült a heverőn... Most gázosítanak el Egy idő múltán a szomszédok és a rokonok is bemerészkedtek a portára. Segíteni jöttek... Dolog, tennivaló pedig akadt mindenkinek. A férfiak például szállítóládákat eszkabáltak, fát aprítottak, az asszonyok Tizenhárom éves volt akkor... pedig kukoricát morzsoltak, gabonát töltöttek zsákokba, sütöttek, főztek, csomagoltak. A katonák nem tágítottak a családtagok mellől, még a házvégi illemhelyre is csak fegyveres kísérettel mehetett mindenki. Másnap délelőtt két teherkocsi gördült az udvarba. Az emberek hozzáláttak a holmi felpakolásához. Sírt mindenki, még a háborút járt férfiak szemében is könnyek csillogtak. A járművek az Ipolysággal szomszédos Tompára szállították a barbár kitelepítés vétlen, ártatlan áldozatait. Délután három óra volt. A sínen több kocsiból álló szerelvény vesztegelt. Javában folyt már a bevagonírozás. A Bugyi család számára egy hússzállító kocsi jutott. A vagon egyik felébe a disznó és a szárnyasjószág, a másikba meg a bútor, a ruha és az élelmiszer került. El kellett hagynia szülőföldjét az idős nagymamának és a tizenhárom éves fúnak is! Késő éjszaka indult velük útnak a vonat. Ahányszor a gőzmozdony hangos pöfögéssel, bodor felhőket eregetve meglódult, édesanyja és nagyanyja felkiáltott: — Most engedig ránk a gázt, most végeznek velünk! Tízen egy szobában Alig ettek valamit az úton. Az otthonaikból kiszakított embereknek nem esett jól az étel. A menet csütörtökön reggel érkezett meg úticéljához, a Pilzenhez közeli Blovicébe. A kocsiban már szinte elviselhetetlen volt a bűz. Kinyílt a vagonajtó. Irtó hideg volt, a „rabszolgákért” érkezett gazdák fogatainak kerekei majd elmerültek a hóban. A Bugyi család, valamint a rokon Skerlecz Máté és családja (három síró kisgyermek — Böske, a legfiatalabb mindössze 5 éves volt! —, két családfenntartó feleségestül, két idős nénike és a tizenhárom esztendős Pisti) a valahol elrendelt elosztás értelmében egy földműveléssel is foglalkozó hentes-mészároshoz került. Hodek úr, a volt Pálffy-birtok bérlője igen-igen elcsodálkozott, amikor megpillantotta a vagonokból előkászálódó apróságokat és öregeket. Amint pedig megismerte a szülőföldjükről elűzöttek sanyarú történetét, elképedt. — Nekem azt mondták a hivatalban — mentegetőzött —, hogy önkéntesek jönnek, és mindössze két munkást, két dologszerető férfit kértem. Várjanak egy kicsit, mondta, aztán felült a parádéskocsijára és elhajtatott. Nemsokára szállítószekérrel érkezett vissza. — Ha már itt vannak, jöjjenek valamennyien - vigasztalta a fáradt, elcsigázott embereket —, majd csak elhelyezünk mindenkit valahogy. Lássanak hozzá a költözködéshez... Másnap hajnalig tartott az új honfoglalás. A hurcolkodás ideje alatt a nagymama vigyázta a vagonban a holmit. Nem is csoda, hogy szegény asszony vészes tüdőgyulladást kapott. Újezd tanyán alig néhány négyzetméter nagyságú, vastagfalú cselédház egyetlen helyiségében vackolta el magát a kát család. Pistinek már nem jutott hely a földön, hát két hétig a széles ablakpárkányon aludt. — Kedveseim —jegyezte meg az első idegenben töltött vasárnap reggel az édesapja —, ha ti nem volnátok, elemészteném magam! És eleredt a könnye... A fiú akkor látta először sírni az apját. Otthon a legjobb A tanyán nem volt iskola, így István — jobb híján — naphosszat „odahaza”, meg a közvetlen környéken lődörgött. De hiába is lett volna tanoda, nem értette a cseh nyelvet. Persze, soha sem unatkozott. Sokszor elvitte a gazda magával vadászni is. Édesapja a másik családfővel erdőt irtott, fát vágott, nagynénje teheneket fejt, kacska kezű édesanyjának viszont nem kellett dolgoznia. A bérlőt mindannyian szerették, becsületes, jó ember volt. Bugyi István ma is szép szavakkal emlékezik róla... Krumplit, tűzifát kaptak a gazdától eleget. Vasárnaponként a családok Biovicére jártak templomba. Mindannyian várták hazulról a híreket. Álmukban szinte minden éjjel otthon voltak. Március végén István az édesanyjával (meg Skerleczné a három gyermekével), a bérlő úr engedelmével, jóváhagyásával hazaszökött Inámba. Az üres házban szalmán aludtak, mégis édes volt az álmuk, boldog az ébredésük. Egy nap szlovák telepesek érkeztek a kis községbe. A kitelepített portákra fájt a foguk. A falu népe azonban kapával, villával zavarta el a betolakodókat. Júniusban csendőrök keresték a fiút és édesanyját. Mindkettőjüket vissza akarták toloncolni Csehországba. Az asszonyt el is fogták, s először Brünnbe, gyűjtőtáborba, majd onnan Biovicére, kijelölt otthonukba vitték. Pistire viszont nem akadtak rá a zsandárok, a legényke ugyanis elbújt az Istállóban, a jászolba. Védtelenül, egyedül A tizenhárom éves fiú attól kezdve férfimunkát végzett, keményen dolgozott: gondját viselte a földnek, otthon maradt jószágnak egyaránt. A szülei és nagyanyja 1947. november húszadika táján érkeztek vissza a falujukba. Élső útjuk a templomba vezetett. Bugyi István pontosan ma sem tudja, kinek köszönhetik a hosszúra nyúlt csehországi „kényszerkirándulást”... ZOLCZER LÁSZLÓ (A szerző felvételei) Az Ipoly mentét, a szülőföldet nem lehet elfelejteni
