Szabad Újság, 1992. január (2. évfolyam, 1-26. szám)

1992-01-09 / 7. szám

1992. január 9. 5 Szabad IJJSAG Egyre kevésbé kell? Az a szeméi hulladék... Úgy mondják, megdőlt (bár tel­jesen le nem dóit) a parancsural­mi rendszer. A környezetvédők is kivonulhattak az illegalitásból, Is­ten szabad ege alá, a zöld termé­szetbe. S mit találtak ott? Többek között sok-sok szemétdombot, és még annál is több megoldandó gondot. Sebaj - mondhatnánk - mert immár szabad döntő- és cselekvőkészséggel rendelkez­nek az állampolgárok. Jó útra tér­hetünk, végre jótékonyan munkál­kodhatunk a saját házunk táján, önnön érdekünkben. Mégis: mintha környezetünk­ben az eddiginél is több lenne a szemét(domb), és a helyreho­zandó probléma. Egyre szaporod­nak az illegális szemétlerakatok. A települések lakóinak egy jelen­tős hányada egyszerűen „nem kér“ a drágának tartott szemétel­szállításból. így tehát napról nap­ra újabb és egyre kifejezőbb „színfoltokkal“ hökkentenek meg az ébredő utcák, s a falu-város­széli csalitosok. Bizonyossággal állíthatom, hogy ha másban nem is, szeme­­telőkben és az általuk kiszórt má­sodlagos nyersanyagokban gaz­dag ország lettünk. Apropó nyersanyag. Ha jól tu­dom, ez még a szemetelönek is érték, s ezért - ha különválogatva megfelelő helyen kopogtat(na) vele, s nem a szomszéd kapuja elé öntené - még kevéske pénzt is kaphatna érte. Amiből aztán kifizethetné a szemétszállítókat. Mivel nem vonhatom egyen­ként kérdőre a „hulladékelöállító­­kat“, elhatároztam, hogy egy fel­vásárlóhelyen folytatom a tényfel­táró tudakolózást, a lakosság ezi­­rányú magatartásformáját kipuha­tolandó. A rozsnyói hulladékfelvásárló üzem vezetője, Tóth Mária, immár huszonhat esztendeje dolgozik ezen a munkahelyen. A jelenlegi helyzet megítélését illetően tehát bőséges tapasztalattal és össze­hasonlítási alappal rendelkezik.- Az utóbbi egy-két esztendő­ben különféle okok miatt alaposan visszaesett a hulladék, vagy szak­szerűbben a másodlagos nyers­anyagok felvásárlása. A papír esetében mintegy nyolcvan szá­zalékkal csökkent a gyújtöszen­­vedély. Eladdig havonta 150-160 tonnányi „erdőmentő“ nyers­anyagot fuvarozhattunk össze a járás területéről. Most, még száz tonna sem jön össze, pedig a felvásárlási árat kilónként 50-ről 80 fillérre (a fekete-fehér színnyo­mású újságokért 1 koronára) nö­veltük. Az iskolák java részében a pionírszervézetek megszünteté­sével a hulladékanyagok gyűjté­sét is abbahagyták.- Innen hová vezet a papír útja?- A feldolgozóiparnak szánt hulladékpapír továbbítása nem is olya^n egyszerű dolog. A papír­gyárak egyre inkább elzárkóznak a színes nyomású újságok átvéte­létől, s kevesebbet is fizetnek ér­te. Ezért a járási hírlapszolgálat raktáraiban havonta felgyülemlett 8-10 tonna - java részben színes - remittenda újság értékesítésé­vel sok a gondunk. Továbbá: ja­nuárban bezár a gömörhorkai pa­pírgyár, így kénytelenek vagyunk Párkányba küldeni a felvásárolt nyersanyagot. Ám a fuvardíj jófor­mán elviszi a nyereséget, s még a munkásaink bérét sem tudjuk kigazdálkodni a papírgyártól ka­pott ellenértékböl. Félő, hogy az alacsony árak következtében tovább fog csökkenni a papírgyűj­tő buzgalom.- Térjünk át a ,, nehezebb mű­fajra": Mennyire éri meg hulladék­fémekkel kereskedni?- Megmondom, csak előbb hadd válasszam el a vasat a szí­nesfémektől ... Hiszen már a ma­gánfelvásárlók is megjelentek a „terepen“, akik főleg a színes­fémekkel való „árnyékkereskede­lemre“ szakosodtak. Volt és van is ebből annyi bonyodalom a kör­nyéken, hogy annak jellemzésére az ismert szállóigét akár így is módosíthatnánk: sok rézdrótke­­reskedó rendőrt győz... A „ne­hézfémekkel“ folytatva kezdetben az ólomakkumulátorok felvásárlá­sát az „iparosok“ jelentős árcsök­kentéssel korlátozták, mígnem végleg beszüntették az átvételét. Ennek ellenére mi mégis elfogad­juk a hozzánk érkezőktől, mert ha nem így tennénk, visszautasított ügyfeleink az első kanyar után valahol a város szélén szabadul­nának meg a többszörösen is mérgező ládikótól. De ki mondja meg nekünk, hogy mi lesz az üzemekben és a magánszemé­lyeknél felhalmozódott hulladék ólom sorsa?- Ami a hulladékvasat illeti, to­vábbra sem tudunk kilójáért 50 fillérnél többet fizetni, mert a Ko­vosrot - eddig csak rajtuk keresz­tül szállíthattunk a vasgyárba - tisztességtelenül magas ha­szonkulccsal manipulálva „tartat­ja el“ magát. Az acél és a hamar rozsdásodó vas országa vagyunk, ennek ellenére a múltban havonta „összemágnesezett“ 260 tonna vashulladék helyett az idén a 150 tonnás átlagot sem értük el.-A „rozsdatemetőt" elhagyva, most próbáljunk átkelni a járásban is egyre növekvő ,,üveghe­gyeken"...- Volt idő, amikor a járás váro­sainak lakótelepein üveggyüjtö konténerek sokaságával találkoz­hattak az emberek. Aztán más­ként lett, mert a gyűjtőedényeket időközben a lakótelepi galerik nagy bánatára összeszedtük. Ugyanis hulladéküveg helyett többnyire búzlö szeméttel tömték tele. Jelenleg mindössze egy fel­vásárlóhelyet tartunk fenn a vá­rosban, de hamarosan új típusú, nyugatról vásárolt speciális gyűj­tőládákat szándékozunk felállítani a nagyobb élelmiszerboltok köze­lében.- A lesújtó információk hallatán az ember legszívesebben kibújna a saját bőréből, hogy másodlagos nyersanyagként leadja, de kér­dés, hogy manapság érdemes-e Ilyen cselekedetre vállalkozni?- Ha arra céloz, hogy foglalko­zunk-e állatbórök felvásárlásával, akkor ki kell ábrándítanom. A fal­vakról érdeklődőknek ugyanezt mondom nap mint nap: sajnos nem áll módunkban folytatni a fel­vásárlást, mivel bosszantóan ala­csony árajánlatokat kaptunk. Pél­dául az eddig 7 koronáért átvett nyúlbór darabjáért mindössze 2-5 koronát kínálnak, illetve kívánnak adni...- És mi van a textilhulladékkal?- Szóra sem érdemes, de erre a kérdésre inkább a gombamódra szaporodó „turkáló“ boltokban keresse a választ... Végkonklúzióként ilyen „szó­­lásmondás-hulladékcsokor“ jut az eszembe: Ágrólszakadt ember az olyan, aki nem látja a fától a (cellulóz) erdőt, és az ablakon szórja ki a hulladékot, vagyis a pénzt; Továbbá fabatkát vagy hajítófát sem ér, s arról koldul, aki Mátyás lustájaként eltarisznyázza az időt. Mert annak se pénz, se posztó nem jár, hiába (is) rázza a ron­gyot, úgyis a rövidebbet húzza, hiszen nyakig benne van a csává­ban. S végső soron se inge, se gallérja, de még írmagja sem ma­rad, és mehet Kukutyinba zabot hegyezni, mert a világpiacon el­húzzák a nótáját. De aki kivágja vagy levágja a rezet, élére rakhatja a garast, és nem kell turkálnia a Nyugatról be­hozott hulladékruhák között. Leg­alábbis, amíg fülön nem csí­pik... KORCSMÁROS LÁSZLÓ (V. Gy. illusztrációs felvételei) Mozi Ritkán járok moziba. Két vonat közt azonban mit csináljon az ember? Kinéztem egy rikító színű plakáttal ékeskedő mozit, és bementem jegyet venni. „Sajnos, egyelőre nagyon kevesen vannak“ - rázta a fejét a kedves pénztárosnő. ,, Tessék csak leülni, majd szólok... “ Körülnéztem. Az előcsarnokban ketten gubbasztottak a barnára pácolt székeken, meg egy kislány toporgott idegesen, szemmel láthatólag várva valakit. Előtipegett a jegyszedő néni. Tipikus jegyszedő néni volt: ősz hajú, apró, egyszerre hivatalos és kedves. „Még csak négyen vannak"- mondja sajnálkozva. „Legalább tizenöt néző kell, hogy vetíthes­sünk..." Egy ifjú hölgy lép be, a toporgó kislány barátnője. Nyomban izgatott sutyorgásba kezdenek. Talán arról, érdemes volt-e idejönniük. Bevallom, ez már nekem is megfordult a fejemben, csakhogy: a másik moziban is ugyanekkor kezdenek. Még ha el is érem az előadás kezdetét, nem biztos, hogy kapok jegyet. Különben is, én pont ezt a filmet szeretném látni! Már felkészültem rá lelkileg, mint ahogy egy jó vacsorához előkészíti a gyomornedveit az ember. A többiek szemmel láthatóan hasonlóan éreznek. Dacosan, ám egyben reménykedve nézünk egymásra, a két gubbasztó fiatalember, a két sutyorgó kislány meg én. Nem, mi aztán nem megyünk el! Kitartunk, ha kell, a végsőkig. Egy fekete kalapos úriember lép be. Mindannyian feszülten figyeljük. A pénztáros hölgy és a jegyszedő néni is, akik szintén nekünk szur­kolnak. „Kérek egy jegyet... a tizenöt órás előadásra “ - mondja méltóságtel­jesen. Mindannyian megkönnyebbülten mosolygunk. A mi emberünk! A pénztáros hölgy és a jegyszedö néni együttes erővel elmagyarázza a helyzetet az úriembernek. Az megértőén bólogat és leül. Hirtelen kivágódik a bejárati lengőajtó, és két kisdiák viharzik be. „Csókolom!" - kiáltják messziről. „Csak üljetek le, legénykéim" - tereli őket a jegyszedő néni vidáman a székekhez, mint tyúkanyó a csibéit. Tehát nyolcán vagyunk. És többen már nem is leszünk, mert három óra. Most kellene kezdődnie az előadásnak. Elálmodozom. Hej, ha ez a fekete kalapos úriember egy inkognitóban utazgató milliomos lenne, és most fölállna, s azt mondaná kimért udvariassággal: „Hölgyeim és uraim, önök a vendégeim Mennyibe kerül az összes jegy?" (Egy pillanatra még az is eszembe jut, hogy talán én is lehetnék ez a milliomos, de ez annyira képtelen gondolat, hogy gyorsan elhessegetem.) Nyolcán maradunk tehát. Szomorúan nézünk be a nézőtérre, ahol üresen ásitoznak a párnázott széksorok. Most kellene kezdődnie a híra­dónak. .. De már nem kezdődik semmi, mert elmúlott három óra. Furcsamód senki sem megy még el, olyan jó Így együtt lenni egy összeszokott társaságban, amely csupa kemény fickóból (és bátor leányzóból) áll. Hiszen mi nem adtuk fel. Kitartottunk a végsőkig. Csöng a telefon a pénztárban. A pénztárosnő felveszi, figyelmesen hallgat egy darabig, aztán leteszi a kagylót és boldogan felénk itt: „A fönöknő volt. Megengedte!" Szinte hallani a szívekről leesett kövek dübörgését, a fönöknő címére pedig nyolc hálatelt fohász száll. A jegyszedő néni fölgyújtja a villanyt, aztán fontoskodva eltépi a jegyeket. Helyet foglalunk: mindenki oda ül, ahová akar. Pompás a hangulat. Aztán megnézzük a filmet. A rázósabb jeleneteknél cinkosan összeka­csintunk: „Láttad?" Jól behúzott neki, mi?" Mikor a főhős éppen hogy megmenekül a halál karmaiból, megkönnyebbülten összenézünk: ,,Micsoda szerencséje volt, ugye...?" Az előadás után még egy kicsit álldogálunk az előcsarnokban. Először a két kölyök viharzik ki. „Csókolom!" - kiáltják, és kivágják a lengőajtót, ugyanolyan tempóban, ahogy jöttek. A két fiatalember egy ideig tanácsta­lanul álldogál, aztán a leányzók felé indulnak. „HellóI" - mondja a bátrabbik, aztán beszédbe elegyednek, a hölgyekkel. Együtt távoznak. „Jó kis film volt, mi" - szólal meg egy hang a hátam mögött. Megfordulok. A fekete kalapos úriember az. „Jó" - bólogatok. „Nincs kedve meginni egy kávét?" kérdezi hirtelen. „Persze, csak ha ráér"- teszi még hozzá gyorsan. „Miért ne? - bólintok, aztán kilépünk az utcára, ahol lassan szállingózik a hó. Tulajdonképpen miért van szükség akkora nagy mozikra? Nem kevés nagy kellene, hanem inkább sok ilyen kicsi. Hogy csak heten-nyolcan fémének be. Legfeljebb. TÓTH FERENC Fotósarok A foghíjas tél foghíjas csipkéi... (Vass Gyula felvétele)

Next

/
Thumbnails
Contents