Szabad Újság, 1992. január (2. évfolyam, 1-26. szám)
1992-01-09 / 7. szám
6 Szabad ÚJSÁG 1992. január 9. Sárándy György TÖRTÉNELMI Amikor az Új Magyarország c. magyarországi napilap közölte az alábbi írást, éppen azért próbált Antall József magyar miniszterelnökre irredenta-bélyeget sütni Jugoszlávia vezetése, mert az olasz kormányfőnek azt mondta, a Délvidéket annak idején nem a Szerb Köztársasághoz csatolták, hanem az egész Jugoszláviához. Megszólaltak akkor magyar képviselők is. A volt külügyminiszter csupán a tényekre szorítkozott; két ellenzéki közül pedig az egyik a jövőben is várható „kisebbségi sorssal” próbálta nyugtatni a Magyaroroszág határain kívül rekedt magyarságot, a másik szavahihetőséget emlegetett, felidézve azt a kijelentést, miszerint Magyaroroszág nem törekszik erőszakkal a jelenlegi határok megváltoztatására. Megfeledkeztek talán arról, hogy egyetlen ország népe sem nézheti tétlenül, ha határai mentén testvérháború dúl, ráadásul annak áldozatai közt ott vannak a saját fajtájabeliek is. Magyarországon, de nemcsak ott, hanem a többi volt szocialista országban is kevés szó esik arról, hogy a Helsinki Záróokmány szerint békés úton minden nép jogszerűen szót emelhet az igazságtalanul megvont határok miatt is, és ezt normális körülmények közt senki nem veheti rossz néven tőle. A mi térségünkben ugyanis ebben az évszázadban mindig nagyhatalmi politikai érdekek szolgálatában húztak meg határvonalakat, a népet — népszavazás formájában — csak elenyésző esetben kérdezték meg. így történhetett, hogy embermilliók váltottak kénytelenül hazát anélkül, hogy elköltöztek volna lakhelyükről. Most pedig, a szabadabb szólás idején, legalább kibeszélni jó lenne magunkból ezt a traumát. Sárándy György írása arra próbál választ keresni, miért tabu még mindig a határkérdést említeni. Az elmúlt évtizedekben a nemzetközi munkásmozgalom jelszavával (és álarca mögé bújtatva) a cári pánszlávizmus helyébe lépő bolsevik imperializmus hazai helytartói a „proletár nemzetköziséget”, a „népek megbonthatatlan testvéri barátságát” és a „dicsőséges Szovjetunió” segítségét taníttatták. Miközben saját nemzetüket a háború kirobbantásában, nemzetiségiek elnyomásában, a náci eszmék szolgálatában, a rövid időre szóló területi helyreigazításokban (revíziókban) és az „utolsó náci csatalós” megszégyenítő szerepében mint „kollektiven bűnös népet” elmarasztalták. Múltunkat meghamisították vagy elhallgatták. A Felvidéket, Erdélyt, a Délvidéket — az ország három és fél milliós magyarságával együtt — kitörölték a tankönyvekből, sőt kenyérvesztés és börtön fenyegetésével a témát száműzték a mindennapi beszélgetésekből is. Holott Magyarország 1944. március 19- ig, a német megszállásig, szuverenitásunk elvesztéig, semmiben sem volt rosszabb, mint bármelyik szomszédja. Sőt! Menedéke volt a szomszédos országok diktatúrái elől menekülő zsidóknak és keresztényeknek egyaránt. Kényszerű szövetségesként, de Hitlerrel is szembe mert szállni 1939- ben, amikor a náci csapatoknak nem engedte meg, hogy a Kárpátalján keresztül a lengyeleket bekerítsék és megtámadják, ugyanakkor az önálló, Tiso vezette Szlovákia a Hlinka-gárdával a támadó német csapatokat támogatta. A kárpátaljai lengyel—magyar határon átmenekülő lengyelek tízezreinek adott Magyarország biztos menedéket, sőt lehetőséget arra, hogy Nyugatra szökjenek. Az első világháborúért nem Tisza István a bűnös De a valóság megismertetésének igénye korábbi évekkel kezdődik. E. BeneS 1917-ben Londonban megjelent röpiratában azt hazudta, hogy a világháború kirobbantásában Magyarország és miniszterelnöke, Tisza István a bűnös. Roderich Grosz, a bécsi levéltár levéltárosa évekkel később publikálta azt a közös minisztertanácsi jegyzőkönyvet, amely a megtorlás elhatározásáról szól, s amelyen egyedül Tisza miniszterelnök nyilatkozott a háború megindítása ellen. Sőt! Báró Vladimir Giesel a „Zwei Jahrzehnte im Nachen Orient” című könyvében így idézi Tiszát:" ... mindent el kell kerülni, ami Szerbia szuverén jogait sértené és... háborúhoz vezetne." Azonos értelemben írt Charles Tisseyre francia képviselő is. Magyarország számára az a tragikus, hogy mindez csak évekkel a benesi hazugságok alapján létrejött Párizs környéki békék után került napvilágra. Akkor hát — kérdés — mi robbantotta ki az első világháborút? Kiderült már ez is, csupán a magyar tankönyvekből maradt ki. A koncepció 1706-tal, a pánszláv eszme „alapkőletételével”, Szentpétervár alapításával kezdődött. A cári Oroszország akkor még csak tengeri kikötőt akart, de a 20. századra már az Adriára keresett kijárást. A cári politika szálláscsinálói a nép között élő és valláson keresztül gyakorolt hihetetlen hatalommal rendelkező ortodox pópák voltak, akik minden balkáni népet az orosz teijeszkedési szándék szolgálóivá tudtak tenni—a római katolikus Horvátország és Szlovénia kivételével. Ezek viszont már az 1764. (!) évi országgyűlésen, mint horvát-szlavóndalmát rendek így tiltakoznak: „Mindannyunkat elfog az a nem alaptalan félelem, hogy ez a moszkvai határoktól az Adriáig terjedő, metropolita hatalom által egységesen összefogott nagy nép idővel a mi vallásunkat és államunkat el fogja venni.” A 20. század első éveiben már a szerbeknek javasolt orosz terv volt a szerb hegemónia, Nagy-Szerbia, amelyik magába olvasztja Magyarország déli részét, Boszniát és Hercegovinát, egyesül Horvátországgal és Szlavóniával, s így bekeríti a Monarchiát. A cári elképzelésekkel találkozott a Ferenc Ferdinánd rokonszenvét és bizalmát élvező „Monarchia-hű” csehek közeledése, akik titkon egy közép-európai, nagy cseh és szlovák állam létrehozásához, benne a magyar Felvidék elfoglalásához kívánták a cár segítségét megszerezni, aki ugyanakkor a ruténok fellázításával Nyíregyházáig kívánta határait előretolni. Ezen pánszláv koncepció érdekében született a „Balkáni Szövetség”, amelyről 1912-ben Poincaré francia miniszterelnök Szaszanov orosz külügyminisztertől szerzett tudomást. Poincaré akkor a szövetséges örömével állapította meg, hogy a „szerződésben nemcsak egy Törökország, hanem egy Ausztria—Magyarország elleni háború magja is el van vetve, s ez megveti az orosz hegemónia alapjait a kelet-európai szláv országok fölött.” A megállapítás beigazolódott. A „Balkáni Szövetség” államai 1913- ban majdnem teljesen kiszorították Törökországot a Balkánról, és az elvett területeit a május 30-án Londonban kötött békeszerződés Bulgária, Montenegró és Szerbia között osztotta fel. Griesinger báró, a belgrádi német követ 1913 novemberében sietve jelentett egy véletlenül tudomására jutott cári üzenetet:....Románia érdeke ellen cselekszik, ha hűséggel kitart Ausztria—Magyarország mellett, mert rövidesen csak a kezét kell nyújtania, és Erdélyt elveheti.” Ilyen előzmények után tört ki a nemcsak területi, de sokkal súlyosabb etnikai csonkítással végződött első világháború, amelynek kirobbanásában Magyarország nem bűnös volt, hanem célpont és végül áldozat. A cári Oroszország helyett egy új hódító lépett színre: a Szovjetunió. A magyarellenes propaganda igazságtalanságot szült A háború ideje alatt, a „guruló rubeleknek” köszönhetően, a nyugati sajtóban féktelen magyarellenes propaganda folyt, hiszen csak Magyarország felosztásával volt elérhető szomszédaink „államalkotó” igénye. A nyugati közvélemény — félrevezetve — magyarellenes volt, s ebből eredően a békeszerződést megelőző tárgyalásokon Magyarország védekezési lehetőséget sem kapott, a magyar békedelegációt rendőrök tartották szálláshelyén őrizet alatt. Apponyi egyetlen alkalommal, már a határkijelölés után, kapott szót. Három nyelven — egymást követően — elmondott beszéde megdöbbentette a hatalmak képviselőit. A térképekkel bizonyított érveinek hatására Lloyd George egy tanulmányban rögzítette álláspontját: „... én a béke alapelvének óhajtanám tekinteni, hogy a különféle fajok anyaországukba kebeleztessenek be”, majd megtudva, hogy az egyes „utódállamokhoz” csatolt magyarság lélekszáma a 3,5 milliót meghaladja, jegyzőkönyvbe rögzítette:.... ez nyilvánvaló igazságtalanság, amit helyre kell hoznunk... Vajon békéhez vezetne Közép-Európában, ha a háború után majd felfedeznék, hogy a magyarok panaszai megalapozottak voltak, és hogy barmokhoz hasonlóan egész magyar közösségeket adtak át Csehszlovákiának és Romániának, egyszerűen azért, mert a konferencia elutasította a magyar eset (újra) megvizsgálását?” Azt gondolja (ő: L. G.) — idézi Ormos Mária —, hogy egészen biztosan megindul majd egy akció, és pusztán a csoportosulás mikéntje lesz kétséges, az, hogy a magyarok vajon a németekhez vagy az oroszokhoz csatlakoznak-e. A békeszerződést már aláírták, amikor a francia választásokon Clemenceau megbukott. Általános koncepcióváltás történt, és Párizsban felismerték, hogy a „volt Monarchia területén megbízhatóan francia befolyás alatt álló, gazdaságilag egységes dunai hatalmat hívjanak életre, amely Párizs támasza lehet mind a német, mind az orosz politikában... Nyilvánvaló, hogy Magyarország nélkül elképzelhetetlen a Duna-medence politikai és gazdasági konszolidációja... Közép-Európa egyensúlya Magyarországon nyugszik, s hogy ebben az övezetben új élet csak úgy keletkezhet, ha Magyarország egy egységes gazdasági rendszer keretében, kulcshelyzetének megfelelő pozícióhoz jut.” (Padovától Trianonig. Ormos Mária.) Ez a francia koncepció 1920-ban megjósolta azt, ami 1938 és 1990 között Kelet-Európábán bekövetkezett, akkor azonban semmi nem változott. A trianoni határok veszélyesek a békére Folytatva a „történelmi hézagok” pótlását, ide tartozik, hogy a trianoni szerződést sem az USA, sem a még lenini vezetés alatt álló Szovjetunió nem írta alá. De hoszszas vitát váltott ki a ratifikáció mind a francia, mind az angol parlamentben. A magyar lakossággal szembeni igazságtalanság 1923-ban még Masarykot, a csehszlovák egység „szülőapját” is a következő kijelentésre késztette: „... a túlnyomóan magyar lakosságú területek visszaadásáról igenis lehet tárgyalni... de ennek tárgyilagosan és igazságosan, nem agitációszerűen kell történnie, és a tárgyalásokat állam és állam között kell folytatni”. Ez elhangzott, de nem történt semmi a gyakorlatban azon túl, hogy a Magyarországot ért igazságtalanságot egyre többen látták be, és egyre többen emeltek szót ellene. 1927-ben Lord Rothemere konzervatív angol politikus a Daily Mail című lapban a magyar revíziós törekvések mellett foglalt állást. Szerinte az új (trianoni) határok veszélyeztetik Európa békéjét. Ezért Magyarországnak vissza kellene adni az elcsatolt területek egy részét, ami körülbelül 2 millió magyar visszatérését jelentené (idézi Glatz Ferenc). Egy évvel később Mussolini jelenti ki, hogy „... egy békeszerződés nem lehet sírbolt...”, s közvetlenül utána a francia szocialista párt vezére, Leon Blum újságcikkben sürgeti, hogy a francia kormány Mussolinit megelőzve álljon a magyarországi határrevíziót követelők élére. Mivel minden harmadik (!) magyar nemzetiségű lakos helyváltoztatás nélkül is idegen uralom alá került, az ország társadalmában végtelen nagy volt az elkeseredés. Alig volt magyar család, amelyiknek egy-egy tagja vagy igen közeli barátja ne került volna az újabban megvont határokon kívülre. A társadalmi egyesületek és csoportok szinte szünet nélkül követelték a határ-felülvizsgálatot (revíziót). Az ország gazdaságilag és lelkileg kimerült, feldúlt, kifosztott állapotban volt. „Csupán, a románok által elhurcolt javak, főleg gördülő közlekedési eszközök és tenyészállatok értéke kereken hárommilliárd aranykoronát tesz ki, a tizenkétszeresét annak a kölcsönnek, amivel négy évvel később Magyarország állami pénzügyeit és gazdaságát szanálták” (idézi Gosztonyi Péter Thomas v. Bogyayt). A magyar kormány nevében Bethlen István miniszterelnök 1930. november 18-án kijelenti: „Mi a magyar nemzetiséghez tartozó testvéreinket akarjuk visszanyerni, és népszavazást kívánunk, amely állapítsa meg, vajon bizonyosan más nemzetiségek is vissza akarnak-e térni hozzánk vagy sem”. 1933-ban Németországban Hitler került hatalomra. A világháború elvesztése, az ezt követő letargia és káosz miatt „sérült nemzeti öntudatú” német népet túlságosan is sikerült felráznia. Az ekkor megindult, és az átlagpolgár szintjéről „látványosnak” ítélt társadalmi mozgást újabb és újabb elérhető célokkal lendületben igyekezett tartani. Az 1936-os olimpián elért sikereket saját mozgalma eredményeként reklámozta, majd az osztrák Anschluss újabb félrevezetett tömegeket állított Hitler mellé. Horthy gondolkodás nélkül elutasította Hitler ajánlatát Újabb, gyengébb, és ezért sikert ígérő célpont Csehszlovákia Szudéta-vidékének megszerzése volt. Közvetlenül ezt megelőzően Hitler meghívta Horthy, az egykori tengernagy feleségét 1938 augusztusában Kielbe a Prinz Eugen csatahajó vízre bocsátására — keresztanyának. A ceremónia során Hitler felajánlotta Horthynak, hogy a Csehszlovákiával folytatott német vitát segítsen úgy megoldani, hogy Magyarország indítsa meg csapatait a Felvidék ellen, akkor ő, Hitler, azonnal bevonul Csehszlovákiába a magyar csapatok megsegítésére, s cserébe a közreműködésért Magyaroroszág az elcsatolt Felvidéket teljes egészében vissazkapja. „Horthy gondolkodás nélkül visszautasította Hitler ajánlatát.” „Igaz — úgymond —, hogy Magyarország revíziós politikát folytat, de ezt csak békés úton, az érdekelt népek önrendelkezési jogának érvényesítésével kívánja megvalósítani.” (Egybehangzóan idézik: Hites Kristóf és Gosztonyi Péter.) Az önrendelkezési jog megszerzése és gyakorlása érdekében akkor már működött a Felvidéken az Egyesült Magyar Párt, amely memorandumban fordult a nyilvánossághoz: „A csehszlovákiai magyar népcsoport önmaga kívánja kezébe venni sorsának irányítását, e célból szüksége van arra, hogy biztosíttassák részére az a jog, amellyel 1918- ban csak egyes nemzetek élhettek: az önrendelkezés joga. Adassák meg a lehetőség arra, hogy a magyar népcsoport népszavazással dönthesse el, miként kíván elhelyezkedni a közép-európai térségben.”
