Szabad Újság, 1992. január (2. évfolyam, 1-26. szám)
1992-01-30 / 25. szám
1992. január 30. Szabad IJJSÁCí Megmaradtak magyarnak „ nyelvhatáron Falu a 1. Falutörténet dióhéjban A levéltári iratok Lévárt község nevét először az ezernégyszázas évek elején említik. Valószínűleg - Kövi várához tartozó településként - A Túróé völgyének védelmében játszott szerepet, innét ered a falunév. Az állandó török zaklatás miatt a lakosság 1563-ban (később többször is) elmenekült; véglegesen csak 1570- ben tért vissza, amikor újabb pusztítás érte: pestisjárvány tört ki. Később a település a Csákyak tulajdonába került, akik Dereskkel együtt elzálogosították. Az 1785-ben végzett (hiányos) családösszeírás szerint Lévártot 42 család (305 lakos) lakja. 1910-ben még 277-en éltek itt, tavaly pedig már csak 98-an. Jelenleg az összlakosság közel fele idős ember (negyven személy kap nyugdíjat). A Szlovák Érchegység lábánál fekvő falu lakossága az évek folyamán tehát alaposan megfogyatkozott, de a magyarságát megtartotta. Pedig ez nem mindig volt könnyű feladat. Újváry Zoltán Szülőföldön hontalanul című könyvében már megismerkedhettünk a lévárti Horváth család deportálásának történetével, de ez Gato Menyhért: ,, Pisztolyt kerestek nálam“ (A szerző felvételei) csupán egy család története. Lévárton minden családnak keserű emlékei maradtak a háború utáni évekből, még azoknak is, akik a deportálás ideje alatt odahaza maradtak. Lévárti utcakép 2. „Mi maradhattunk“ A könyvben szereplő Horváthék - még ma is meglévő - házával szemben lakott és lakik ma is a Galo család. Galo Menyhért a deportálás idején húsz éves volt. Őt nem hurcolták el Csehországba, mégsem jutott neki sokkal jobb sors, mint azoknak. Ma már nyugdíjas, de az akkor elszenvedett megaláztatásokat nem felejtette el. Nyitott sebként őrzi, s ha erről beszél hol könny szökik a szemébe, hol ökölbe szorul a keze.- Üzletünk, kocsmánk volt a faluban, gyakran tértek be oda a csendőrök és a „kolonisták“ egy-egy forró teára. Azt mondták: minket nem visznek el, ugyanis öt-hat család a faluban marad. Eljött a nyár, s mi valóban maradtunk. Egy napon a bátyámmal gombát voltunk szedni, s ahogy hazaértünk, láttuk: magyar teherautók vannak a faluban. Az egyikre éppen a mi bútorainkat pakolták. A házunk előtt Martinko, az új bíró állt, két csendőr kíséretében. „Mit csinálnak ezek?“ - kérdeztem apámtól, aki félénken húzódott meg a ház mellett. „Magyarországra visznek“- mondta szigorúan, majd figyelmeztetett: ne szóljak semmit, mert agyonlőnek. A katonák közben odaléptek hozzánk, és kutatni kezdtek a zsebeinkben. „Mit keres?“ - kérdeztem az egyiktől. „Pisztolyt“ - válaszolt szlovákul a csendőr. „Nincs fegyverem“ - mondtam ingerülten. „Ha lenne, már biztosan elővettem volna.. Már csaknem minden fent volt a teherautón, amikor futár érkezett. Levelet hozott a bírónak. „Lepakolni“ - utasította az a többieket, majd apám felé fordult: „Nem mennek sehová.“ Próbáltuk kitalálni, hogy miben mesterkedhet ismét az a gazember, de csak később tudtuk meg, hogy nem rajta múlott a dolog: leállították a deportálást. Estefelé két csendőr jött Harkácsról. A bátyámmal együtt megvasaltak és elvittek bennünket. „Veszélyeztetik az itt élők életét" - mondta az egyik. Elképzelni sem tudtuk, mire gondol: csak később jutott az eszünkbe, mit mondtam dühömben a csendőrnek, inkább csak tehetetlenségből, mint komolyan... Harkácson egész éjszaka írtak rólunk valamit. Az írással együtt másnap bevittek Rimaszombatba. Estére értünk oda; a két csendőr egy Homola nevezetű ügyésznek adott át bennünket. Az miután elolvasta az írást, ráförmedt a két csendőrre: „Minek hozták ezeket ide? Nem csináltak semmit!“ S ha azonnal nem is, de reggel hazaengedtek bennünket. Igaz, kétezerötszáz korona bírságot kellett utóbb fizetnünk. Nem sokkal később bevonultam katonának. Amikor leszereltem, a kolonisták már eltakarodtak a faluból, Csehországból pedig visszatértek az elhurcolt családok. 3. Ellenőrzés a pincében A ma 87 éves Radnóti János közeli rokona a könyvben szereplő Horváth családnak: két lánytestvére közül az egyiket éppen Horváth János vette feleségül. Radnóti Jánosék - ugyanúgy mint a sógoruk - megjárták Csehországot, s amikor visszakerültek, folytatták tovább a gazdálkodást a földjükön. Amit megtermeltek, a köztársaság nevében és „kontigent“ címén elvitték az állam emberei. Teljesített minden leadást, kivéve az 1955-ös évit, amikor kevés krumpli termett. Az előírt mennyiségből még 10 mázsa hiányzott. A pincében igaz még volt annyi, de azt télire és ültetni tette félre.- Egy Csizmár nevezetű egyén jött behajtani a hátralékot - emlékezik vissza János bácsi. - Benézett a pincébe, és rámutatott a krumplira: „Van még itt elég.“ „Az az enyém" - mondtam neki. „Hiszen ültetni is kell. Ha nem ültetek, mit adok be jövőre?" Ó azonban nem tágított, így a végén ráordítottam: „Takarodj innen, te gazember!“ Harmadnap két csendőr vitt be Tornaijára, onnan a rimaszombati fogdába. Öt hétig vártam a vádiratra, amiben az állt, hogy én Csehszlovákiát rablóállamnak neveztem. Nagy bűnnek, súlyos vádnak számított ez abban az időben: cellatársam - egy tanító - két és fél évet „saccolt" érte. Úgyhogy még örülhettem is, hogy három hónappal megúsztam.“ 4. A szövetkezetesítéstől napjainkig 1956-ban a faluban is megalakult a szövetkezet. Egy éven belül mindenkit belekényszerítettek. Horváth János közben Tornaiján vett házat, én pedig megvásároltam az ő családi házát. Egy kicsit átalakítottuk, toldottunk is hozzá; 1958 óta abban lakunk. ★ ★ ★ A riportban csupán újabb két névvel, két epizóddal ismerkedhettünk meg a „nyelvhatáron“ fekvő Lévárt községből, de hasonlót minden ott élő idősebb család tud mesélni. Az elmúlt évtizedekben megfosztották vagyonuktól és szabadságuktól, elüldözték szülőföldjükről a falu lakosságát, egyet: az anyanyelvűket azonban nem tudták elvenni tőlük. Mind a mai napig őrzik azt hűen, mint hatszáz évvel ezelőtt védték becsülettel a Túroc völgyét. S végezetül: az újabb keletű gondok egyike a község mai szlovák neve. Ki tudja, miért lett Strelnice, egy azonban biztos: ennek semmi köze sincs az eredeti falunévhez. Levelet írtak hát a Rimaszombati Járási Hivatalhoz, amelyben kérik a falu eredeti nevének visszaállítását. A kérvény intézése most van folyamatban, hivatalos választ a mai napig még nem kaptak. FARKAS OTTÓ Radnóti János:,.Átépítettük a házat" Merre tart a politikai szekértábor? Nagyapáink, apáink végigharcolták a Kárpát-medence minden zegét-zugát. Bűnhödtek/tünk is érte eleget. Megjárták az olaszorosz frontot. Munkatáborokban sínylődtek, piszokban, fagyban gyötrődtek. Átszenvedték a kollektivizálást, s megtapasztalták az ázsiai gondolkodásmódból eredő életfilozófiát; a tespedtséget és a mindent elárasztó megalomániás demagógiát. Idegen hatalom béklyóiba verve vonszolták láncaikat, miközben újból és ismét meghurcoltattak. Haláltábor, Donkanyar, áttelepítés, kilakoltatás, nyelvfosztás és marhavágónkban való fagyoskodás-raboskodás. Rabszolgapiacon történő eladatás után: újrakezdés, reménykedés. Antikrisztus-korszak, kordbársony-forradalom, (ál)demokrácia, szabad választások, szabad áremelések, szabad nyomorúság. Szabad gyaloglás Európába - iránytű nélkül. Nagy gödör a láthatáron, majd zsebkendőnyi kék ég csölátásos alulnézetben. A farkasveremben hideg van és nem köszönnek ránk a csillagok... Ennyi az előítéletekkel kamatozó örökségünk. Reménykedjünk? Reménykedjünk! Másszunk ki a gödörből és menjünk Európába!? Maradjunk egyelőre Szlovákiában!!! Úgy váljunk, változzunk európaiakká, hogy előbb például rozsnyóiakká, bodrogköziekké, szülőföldpártolókká és nem utolsósorban magyarokká lényegülünk. Európa előtt, annak előszobájában tanuljunk (vagy legalább próbáljunk) meg előbb együtt élni azokkal, akikhez elválaszthatatlanul együvé fúz a sorsunk. Persze ez a másik félre is érvényes, de eme sorsszerű magatartásforma felismeréséhez mindenkinek a saját lelkiismeretén keresztül vezet az út. Úgyhogy senkinek ne adjunk tanácsot ebben, törekedjünk, inkább saját gyarlóságaink felszámolására. Ne rohanjunk mezítláb, szakadt mentében Európába! Előbb nőjünk fel szelleméhez, úgy, hogy legfőbb tulajdonságunkká lényegítjük a kompromisszumkészséget és a toleranciát. Ezen ismertetöjelek, illetve nemzeti(ségi) sajátosságok híján ne fogjon senki könnyelműen a politizáláshoz. Dicsekedhetünk, hogy van felelős kormányunk, de képviselőink gyakorta botcsinálta politikusokként versenyeznek a baklövésben, miközben már a választópolgár számára is nyilvánvaló, hogy a csődbe jutott, privatizált és privatizálatlan gazdaságot talán csak az állami monopóliummá óskövült koldusbotgyártás húzhatja ki a slamasztikából. Van már szekérderéknyi pártunk. Marakodásra mindig kész szlovák és magyar érdekcsoportosulások. Nemzeti előjogokat védők, és nemzetiségi érdekekért ágálok. Sajnos, egyre türelmetlenebb felpanaszolással hallani a falvak népétől, hogy a ,,szavazatvadászok" le se fütyülik őket a választások óta. Közben pedig egyre többen vélik úgy, hogy szép lassan belegebedünk a ménkű nagy demokráciánkba. Szóval ficánkolunk a szabadelvúségben, a demokráciának csúfolt anarchiában, de úgy halunk bele, hogy előbb éhenhalunk, vagy kitelepítenek, esetleg meglincseltetünk. Mert az építő dologtevés, a közösségi összehajolás helyett újra nyelvi és ideológiai pártháborúkat indítunk mások es önmagunk ellen. Fejezzük be a bumerángok dobálását! Hagyjuk a gyűlölet zsarátnokát bepillézódni vastag, megbocsátó hamuréteggel. S ha már demokráciát és együttélést hirdettünk - ápoljuk a megbékélés tüskés virágait! (korcsmaros) Ibos László, a rimaszombati Blaha Lujza Alapítvány ügyvezető igazgatója személyesen is részt vett a magyarországi horvát menekülteknek hazánkban gyűjtött segély elszállításánál. Útjáról a következőképpen nyilatkozott lapunknak: „A szállítmánynak az előzetes megegyezés szerint egy hétfői napon kel-Élménybeszámoló helyett lett megérkeznie Pécsre. Úgy terveztük, hogy Szlovákiából egyszerre adjuk át az itteni magyaroktól kapott adományt. Rajtunk kívül még három tehergépkocsinak kellett azon a napon Pécsre érkeznie. A rossz útviszonyok miatt mi már vasárnap reggel csomagolni kezdtünk, az éjszakát már Pécsen, a kocsiban töltöttük. Reggel már vártak bennünket a megyei művelődési ház előtt. Rajtunk kívül már a dunaszerdahelyiek is megérkeztek. Ők egész Nyugat-Szlovákia adományát hozták, míg mi csak két járásét: a Losonciét és a Rimaszombatiét. Déltájban befutott a tőketerebesiek kamionja is. A kassaiak tudtommal két-három napot késtek; akkor kaptak ugyanis megfelelő teherautót. A beszélgetésre kevés időnk maradt, éppen csak pár szót válthattunk a horvátországi magyarok képviselőivel. Elmondták többek között, hogy a szerb csapatok elől menekülniük kellett az országból, mivel a katonák kegyetlenül legyilkoltak mindenkit, aki útjukba került. Nem kímélték a nőket, a gyerekeket sem. Aki bezárkózott, annak szétlőtték a házát. A menekültek helyébe szerb családok költöztek, akik azonnal a sajátjuknak nevezték ki a gyorsan szerzett vagyont. Boszniában a csehek és a szlovákok önkéntes csapatokat alakítottak, úgy védték családjukat, vagyonukat, puszta életüket. Beszéltünk egy Eszék környéki gazdával is, aki elmondta; még most is bízik abban, hogy hazakerül. Odahaza 200 sertést és 40 bikát nevelt, istállója olyan modern technológiával van felszerelve, hogy azt egy bevándorló szerb család nem is tudná kezelni. Szerettünk volna ellátogatni a menekülttáborba is, de vendéglátóink lebeszéltek tervünkről. Mint elmondták: az élelem hiánya és a hideg ott olyan helyzetet teremtett, amit jobb ha nem is látunk. Végezetül szeretném tolmácsolni a horvátországi magyarok képviselőinek az őszinte köszönetét mindazoknak, akik adományokkal járultak hozzá honfitársaink nehéz helyzetének enyhítéséhez.“ (so) A menekültek köszönik a segítséget
