Szabad Újság, 1992. január (2. évfolyam, 1-26. szám)
1992-01-30 / 25. szám
6 1992. január 30. Szabad ÚJSÁG . MAILÁTH ISTVÁN Elmélkedés az 1000 éves elnyomás legendájáról I. rész A szlovák részről napvilágot látó megnyilatkozások bevett szabálya lett, hogy ilyen vagy olyan — de valamilyen — formában okvetlenül utalás történjék arra a „kegyetlen” elnyomásra, amellyel — együttélésünk ezer éve során — a magyarok meg akarták „fojtani” szlovák sorstársaikat. Mire jó vajon ezeknek a beneSi hagyományoknak a céltudatos, vagy felületes megszokásból, vagy a tények nem ismeréséből való igaztalan ápolása? Kizárólag arra jó, hogy még jobban elmélyítse a két, egymásra utalt nép között azt a szakadékot, amelyet idegen érdek hasított közéjük. Ebből a gyűlöletet mesterségesen konzerváló és állandó ellenszenvet szító magatartásból a két nép közül egyiknek sem lesz haszna, de legkevésbé a szlovákoknak, mert aki szelet vet, vihart arat... Célirányosnak látszik tehát, hogy — tárgyilagosságra való törekvés szándékával — nézzünk már egyszer szembe ezzel a magyart és szlovákot ökölbe szorító problémával. A régmúlt Nehogy elfogultság gyanújába keveredjünk, elsőben is Frantiüek Palackyt idézzük, aki így írt: „ A nemzeti egyenjogúság elve évszázadok során sehol sem jutott jobban érvényre, és sehol sem volt jobban biztosított, mint Magyarországon, egészen addig amíg a régi alkotmány érvényben volt, és a diplomácia, a hivatalok és a közoktatás nyelve a latin volt. ” (Palacky: Idea Státu Rakouského, Prága 1907, 23/24. oldal) A szlovák származású Palackyt a cseh történetírás great old manjének tekintik. Mint politikus, öreg korára híve, sőt: úttörője lett a romantikus pánszláv eszmének. Ezért nem kedvelte a magyarokat, mert puszta jelenlétük miatt a Kárpát-medencében bennünk látta a pánszláv törekvések valóraváltásának legfőbb akadályát. Tehát nem lehet őt „magyarónsággal” gyanúsítani. Azonban mint történész megőrizte tárgyilagosságát. Annál inkább elfogadhatjuk Palacky ténymegállapítását, mert benne élt abban a korban (1798-ban született és 1876-ban halt meg), amelyről idézett bizonyítványát kiállította. Magyarországon a latin államnyelvet 1848-ban helyettesítették a magyar nyelv használatával. A magyarok tehát 952 év során nemhogy elnyomták volna a vélük együtt élő más nyelvű népeket, hanem, Palacky tanúvallomása szerint, olyan tökéletes nemzeti egyenrangúságot állandósítottak, ami „SEHOL MÁSUTT NEM VOLT JOBBAN BIZTOSÍTOTT”. Ezek szerint 896 és 1918 közötti 1022 éves együttélésünk „elnyomásának” meséjéből leírhatunk — mint légből kopott valótlanságot — 952 évet. Marad még 70 év. A magyar—szlovák együttélésnek ezt az utólsó hetvenéves szakaszát, amint már többször is megírtuk, csehszlovák történészek, jelesen Háufler, Koréák és Král nemzetiség politikai és etnográfiai szempontokból tüzetesen, vagyis faluról falura menve, megvizsgálták. Ennek az alapos kutatásnak az eredményét Zemepis Ceskoslovenska című művükben tették közzé 1960-ban, Prágában. .Annyi bizonyos — írják —, hogy az 1921 év előtti 150 év alatt a szlovák—magyar nyelvhatár, minden politikai hatás ellenére, inkább a szlovákok javára változott meg. A nyelvhatár 319 községe közül 73 változtatta meg nemzetiségét, és abból 49 (vagyis 67,1 %, szerk.) a szlovákok javára ” (m.f. 236. oldal) Ezekkel a csehszlovák forrásokból szármozó objektív megállapításokkal le is zárhatnánk az ezeréves elnyomás legendáját, mert micsoda nemzetiségi elnyomás az amelynek során az „elnyomott” népnek módjában van néprajzilag és gazdaságilag az „elnyomó” nép kárára terjeszkedni? Bevezetőben azonban azt írtuk, hogy tárgyilagosságra való törekvés vezeti a toliunkat. Folytatjuk tehát, immár részletekre bocsátkozva, a megvizsgálását azoknak a sérelmeknek, amelyeket a szóban forgó 70 év együttélése során szlovák szempontból jogosultnak tekintenek. Márcsak azért is, hogy egyszer végre alaposan szembe nézzünk az unos-untalan felhánytorgatott üggyel. 1848/49 A nemzeti öncélúság eszméjével a francia forradalom kavarta meg Európa népeinek az életét. Ez az eszme 1848-ban lángra lobbantotta a magyarságot is. Velük egyidejűleg, alig két tucatot kitévő értelmiségi csoport is elérkezetnek látta az időt a szlovák nemzeti öncélúság megvalósítására, bár akkoriban még a „szlovák” elnevezés sem volt általánosan közismert és használatos. A Bécsben megalakított Szlovák Nemzeti Tanács vezetését három szlovák vezér: Stúr, Húrban és Hodza, valamint három cseh vezér: Zách, Bloudek és Janeőek vették a kezükbe. Azonban népi háttér hiányában ez az akció kudarcba fulladt, mert a szlovák tömegek a magyar szabadságharc zászlaja alá tódultak. Stúrék a cseh és morva földön toborozott felkelőikkel, először 1948. szeptember 22-én törtek be Myjava térségébe Magyarországra, de két honvéd század szeptember 28-án szétverte őket. A második katonai kísérletet Húrban és Bloudek szervezték. 1848. december 8-án lépték át a határt, és december 11-én osztoztak az első csoport sorsában. Ugyanakkor 40 000 főre teszik a Kossuth zászlaja alatt, magyar oldalon harcoló szlovákok számát. És hogy ezek a szlovákok jól harcoltak a közös ügyért, azt tudjuk a branyiszkói győzelemből, amelynek kivívásában két szlovák zászlóalj hősiesen kivette a részét. Tehát a szabadságharc alatt még töretlenül élt a szlovák népben a magyar—szlovák sorsközösség vállalása. Egyébként a 48-as idők állandósítják a Slovensko elnevezést, amely először 1809-ben fordul elő Jozef Dobrovsky grammatikai példái között, de egyidejűleg használják a Tatransko, Podtatransko vagy Carpato-Slavia elnevezéseket is. Bécs a szabadságharc leverése után teljesen elejti a szlovák kérdést, mert jól látja, hogy a szlovák forradalmi törekvéseknek nincsen népi hátterük. Ján Kollárt a bécsi egyetem szláv tanszékének a tanárává, Stefan Moysest besztercebányai püspökké nevezik ki, Karol Kuzmány evangélikus lelkészt pedig a bécsi egyetem vallástudományi tanszékére hívják meg. Ján Francisciből liptói főispánt, Stefan Marko Draxnerből pedig gömöri alispánt csinálnak. Ámde a Bécs kegyeit kereső Stúr-csoport nagyobb részét a bécsi kormány rendőri felügyelet alá helyezteti mint „közveszélyes, izgága embereket és demagógokat”. 1861-ben Ján Francisci és Stefan Marko Draxner kezdeményezésére a szlovákok memorandumban követelik, Magyarország keretein belül, a szlovák politikai autonómia megvalósítását. Bár a memorandum hangvétele lényegesen reálisabb és lojálisabb volt, mint az 1848-ban kidolgozott kívánságok, Ferenc József császár is és a magyarországi helytartó tanács is hűvösen fogadták a szlovák politikai törekvések igényét. Vavro Srobár Oslobodené Slovensko című, 1928-ban kiadott könyvében (183. oldal) azt írja, hogy ebben az időben az „öntudatos” szlovákok számára (vagyis akik a politikai önkormányzat hívei voltak) 526 lélekre tehető. Nyilvánvaló, hogy mind az uralkodó mind a helytartó tanács meggondolandónak ítélte önkormányzat nyújtását egy olyan népcsoportnak, amely ilyen szerény értelmiségi réteggel rendelkezett. Latba esett az önkormányzat elejtésénél az a szempont is, hogy minden húszezer szlovákból csak öt kardoskodott a politikai önállóság érdekében. Kulturális viszonyok A szlovák vezetők erre taktikát változtattak, és visszatértek a kultúrpolitikai tevékenységhez. Ezen a téren már megértő támogatásra találtak a magyarországi helytartó tanács részéről. Ekkor engedélyezték Besztercebányán a szlovák katolikus gimnázium létesítését, amelyet később Znióváraljára helyeztek át. Majd 1862-ben Nagyrőcén kaput nyitott az evangélikus főgimnázium, és röviddel rá megnyílt a túrócszentmártoni evangélikus algimnázium is. 1863. május 31-én hagyta jóvá a budapesti helytartó tanács a Slovenská Matica nevű kultúr egyesület létesítését, amelynek tevékenységéből, alpszabályai értelmében, száműztek minden politikai és vallási üggyel való foglalkozást. Alapszabálya szerint kizárólagos célja a szlovák kultúra ápolása és fejlesztése volt. Mind a gimnáziumok tanárai, mind a Matica vezetősége ama 526 lelket kitévő rétegből került ki, akik — nem tudni, miért — ádáz ellenségei voltak a magyarságnak. 1867 után Ebben a légkörben jött létre 1867-ben az oszták—magyar kiegyezés. 1848-tól 1867-ig 19 év telt el. Ez a 19 év, amint láttuk, nemhogy elnyomás, hanem éppen ellenkezőleg komoly szlovák kulturális sikerek kivívásának a jegyében telt el. A korábban említett 70 évből marad tehát 51 év az „ elnyomás számára A magyar országgyűlés már a kiegyezés második évében megszavazta 1868. évi 44. törvényt, báró Eötvös József alkotását, amely olyan liberálisjogokat biztosított a társnemzetek nemzetiségi életének, ami, mai napig, párját ritkítja kisebbségi politikában. A magyar királyi kultusz kormány ennek a törvénynek az alapján törvényesítette az önkényuralom alatt létesített szlovák középiskolákat és a Matica működését, sőt: ezen törvény alapján engedélyezte, 1868-ban, hogy a nagyrőcei főgimnázium mellett szlovák tanítóképzőt létesítsenek. A magyar kormány minden probléma nélkül engedélyezi szlovák újságok megjelenését, nem gördít akadályt a szlovák könyvkiadás elé. Úgy látszott, hogy az 1848-ban felkavart kedélyek lecsillapodtak, és a magyar—szlovák együttélés visszatér az évszázadok során minden próbát kiállt józanság medrébe. És valóban, amint azt egy tárgyilagosságra törekvő szlovák történész meg is írta, ebben a korszakban szökkent virágba a szlovák költészet, a szépirodalom és tudományos irodalom, és aratta eleddig leggazdagabb termését. Ez a kor volt a Hviezdoslav Országh Pálok, Vajanskyk, Kukuéin, Sasinek, Czambel, Kvaőala, Jozef Skultéty, Helena Maróthy- Soltésová, Terézia Vansová, Jankó Kráf, Kalinéiak, Sládkoviéok kora: a szlovák irodalom klasszikus virágzásának az időszaka. Ámde erre az időre esik — nemzetközi vonatkozásban — a cári Oroszország és az Osztrák—Magyar Monarchia (már a krími háború óta feszültté vált) immár leplezetlenül ellenséges viszonyának a kialakulása, ami állandó háborúval fenyegetett. Az ellenségeskedésnek az oka a két nagyhatalom egymást keresztező balkáni politikájában keresendő, de ez nem tartozik most ide. Oroszország tehát teljes gőzre hevítette a „hidegháborút”. Ehhez kapóra jött a Monarchia nagyszámú szláv lakosságának a ténye. Oroszország élére állt a romantikus pánszláv eszme propagálásának, és — ha gyakorlatilag adós maradt is a végső pánszláv együttélés hogyan és mikéntjének tisztázásával — érzelmi vonatkozásában sikeresen fűtötte az elégedetlenséget a meglévő ellen. Romantikus láz rázta a Monarchia szláv toliforgatóit, nemcsak a déli balkáni határ mentén, hanem katolikus és főleg evangélikus szlovákok körében is, amikor lelkesen dicsőítették a szláv testvériség nagyszerű eszméjét. De hogy gyakorlatilag micsoda realitást lehet várni a pánszlávizmustól, arra senki sem tudott választ adni. Maga Palacky korábban azt írta, hogy ha Ausztria nem létezne, sürgős volna azt, az emberiség érdekében, megalkotni, most az osztrák— magyar kiegyezés miatt a Habsburgokból kiábrándulva, 1867-ben a moszkvai pánszláv gyűlésen már így beszélt, idézzük -.„Prága készíti elő a szláv jövő eszméjét, és mi, itt összegyűltfiai, elhoztuk ezt az eszmét Prágából Moszkvába ” És, hogy az eszme fogékonyabbá váljék, Moszkvából megindult a guruló rubelek bőven csergedező áradata. Mindennek azután lett is foganatja. A szlovák politika megértéséhez — közbevetőleg — tudni kell, hogy akkoriban a szlovákság körében három politikai irányzat alakult ki: 1. A túrócszentmártoni gócpont köré csoportosuló pánszláv, oroszbarát irányzat, amely a hlasszizmus keletkezése óta bizonyos tartózkodást mutatott a cseh irányzattal szemben. 2. Az előbbiből váltak ki a később T. G. Masarykot követő csehbarát hlasszisták, akik azonban csak a XX. század elején jutottak komolyabb politikai szerephez. Belőlük nőttek ki a csehszlovakizmus hívei. 3. Végül a magyarokkal a sorsközösséget vállaló irányzat. Ez a szlovákság túlnyomó többségét foglalta magába. De hiába voltak fölényes többségben a harmadik irányzat hívei, mert az oroszbarát csoport és elenyésztő számban a hlasszisták, együttesen is csekély számú hívei (ama félezret meghaladó értelmiség, akikről Srobár ír), ezek tartották megszállva a Maticát és a szlovák iskolákat, ahol féktelen izgatást fejtettek ki a fennálló rend ellen. Ezekből a kulcspozíciókból áradt az egyébként nehezen indokolható magyargyűlölet szítása és az ország integritását fenyegető, vagyis hazaárulással egyenlő, gátat nem ismerő izgatás. Egyre másra érkeznek a kormányhoz a jelentések a már egészen nyíltan folyó államellenes tevékenyfolytatás a 7. oldalon)
