Szabad Újság, 1992. január (2. évfolyam, 1-26. szám)

1992-01-25 / 21. szám

6

Szabad ÚJSÁG

1992. január 25.

A férfi, akihez feletteseim kísérő,f\nek osztottak be, hogy együtt jáijuk az erdőt, meghúzta a puska ravaszát, s a lövés után elégedetten elmosolyodott. Ajax vidám csaholással rohant keresztül a reggeli párában úszó réten, és odaült a leterftett őzike mellé, akár egy öntelt hős. A férfi átvetette vállán a puskát, és látható izgalommal indult oda ő is.

Az őzike maradék erejét összeszedve még felemelte fejét a legyúrt fűről, és hosszan, panaszosan nézett ránk.

— Találat, de nem az igazi —jegyeztem meg inkább csak magamnak.

A férfi szóra se méltatott. A keze ügyében lévő bokorról letört két ágacskát, egyiket belemártotta a még meleg vértócsába és vadászkalapjának szalagja mögé tűzte, a másikat az őzike szájába dugta, hogy még egy utolsót haraphasson belé, aztán sáros jobb lábát az őzike testére tette.

— Fényképezőgépe nincs? — kérdezte, mintha az is az én dolgom lenne.

— Nem valami híres trófea. Türelmesebb is lehetett volna.

— A lakásban úgysincs hely trófeáknak.

— Ha csak a hús érdekli, akkor megteszi.

— Minden vadászatomról van felvételem — ráncolta gondterhelten a homlokát. — Csak a jövő évtől kezdem gyűjteni a trófeákat, ha majd megveszem az államtól azt a villát.

— Hisz azt mondták, hogy már kifizette.

— Fenét. Előbb ki kell penderíteni belőle azt a két családot — legyintett. — Mindig otthon felejtem azt a fránya fényképezőgépet.

Az őzike újra megemelte a fejét. Nagy szomorú szeme könnyben úszott. Ajax ellenségesen morgott rá. Úgy tűnt, mintha az őzike csaknem emberi tekintete szőrös ábrázatomnak akarná elpanaszolni minden fájdalmát.

A társam hanyag mozdulattal cigarettára gyújtott.

— Fiatal még. Alig élt — jegyeztem meg. — Magának is úgy tűnik, mintha sírna?

— Hát akkor végezzen vele! — parancsolt rám.

Szemlátomást új, vasalt vadászöltönye frissen zöld volt, akár a juharfa levele. így kísérte tegnap hozzám Zúbek, az erdőgazdaság igazgatója:

— Matyi, vegye a pártfogásába ezt az elvtársat! Újonc még a vadászok között, szeretné megismerni a vadászterületünket.

A vendég lábán fűzős vadászcsizma nyikorgott minden lépésnél, látszott rajta, hogy kézi munka. Este, ahogy lefeküdt a vendégszobában, az első parancsa az volt, hogy kapcsoljam ki a színes tévét, ami a hűtővel együtt a berendezéshez tartozott, aztán elérzékenyült.

— Elvtársam, de rég volt, hogy utoljára így... egy erdészlakban... Feldereng, megelevenedik az ifjúságom...

A mellén vadonatúj távcső fityegett, átalvetve lógott a világos disznóbőr vadásztarisznya, a tölténytartójának sem volt ideje, hogy sötétebb árnyalatot vegyen. Háromkor vert fel bennünket az elektronikus ébresztője. Előtte, úgy két óra tájban azonban felriadt mély álmából, s nem tudva hol van, félálmában azt rikoltozta, hogy utóvégre más is csinál hibát. Aztán észhez tért, s ahogy a leshez ballagtunk, útközben magyarázkodott.

— Az erdő a legjobb ír az idegekre. Tulajdonképpen irigylem... Az életem során sose volt időm, hogy élvezzem a természetet. Szerencsére jól szolgál az egészségem, most meg már nyugdíjban vagyok.

Puha, borzbőrből készült vadászkalapját vaddisznó sörtéje díszítette, amit a szarvasgyöngyfoggal együtt ezüstabroncs fogott össze. Vadonatúj voltát elárulta tündöklő ragyogása. Mögötte tollbokréta ékeskedett. Csendben járt az erdőn, pedig nem a lába alá nézett, inkább a tájat fürkészte.

— Otthonosan mozog az erdőn. Látszik a járásán.

— Felderítő voltam egykor — nézett rám merően. — Sőt, az egész életem során. De hagyjuk ezt...

Az övén bőrtok, benne kétélű tőr míves markolata díszlett, ami szinte fénylett a gyakori használattól.

— Szúrja már le! — szólt hirtelen,

Peter Sevíovié

AZ ŐZIKE

rám fújva cigarettája füstjét, s levette lábát az őzikéről.

— Maga lőtte! — néztem a szemébe merően — úgy illik, az végezzen vele, aki elejtette.

A pupillája idegesen rándult, tenyerét a tőrére csúsztatta s állkapcsát görcsösen összeszorította.

— A maga dolga, hogy végezzen vele

— mondtam, s letelepedtem az egyik közeli tönkre; tenyeremmel a combomra csaptam. Ajax erre odakocogott hozzám és hízelegve dörzsölgette orrával a csizmámat.

— Azt akarom, hogy maga végezzen vele! — mordult rám és hirtelen mozdulattal kirántotta tőrét a tokból.

— A lövés sincs ínyemre, a kegyelemdöfés mégúgy sem — mondtam, s fél kézzel Ajaxot simogatta, a másikkal meg

• kockacukrot próbáltam előkotomi a zsebemből.

— Nincs ínyére a kegyelemdöfés? Nem lágyszívű egy kicsit? — lépett hozzánk a férfi, és felém nyújtotta a kését.

— Ajax azt hitte, hogy bántani akar. Szembefordult vele és vészjóslóan morgott.

— Ne bomolj, feküdj! — vakargattam meg nyugtatásul a két szeme között. — Azoknak kell enyhíteniük a szenvedést, akik a fájdalmat okozták.

Másik kezem a kutya elé nyújtottam, benne a fehér kockacukor. Tenyeremen éreztem az állat meleg, nyirkos nyelvét, ahogy élvezettel nyúlt a csemegéért.

Az őzike nehezen szedte a levegőt, tüdeje halkan sípolt, mint amikor a suhancok távolban fűszállal füttyögnek. Ránéztem, s csendesen megjegyeztem:

— Aki nem hajlandó véget vetni a szenvedésnek, meg sem érti igazán, mi az.

— Tán papnak készült? —vigyorgott rám a férfi.

— Nem tartom ildomosnak, hogy én adjam meg a kegyelemdöfést, amikor jelen van az is, aki okozta a szenvedést.

— Csak nem akar erőszakkal rákényszeríteni? — hátrált ingerülten a férfi.

Tekintetem az égboltra tévedt. A fék fölött az ég kékjén fehér fellegek úsztak.

— Az ütőeret vágja át a nyakán — böktem oda neki, s bontani kezdtem a hátizsákom szíját, s a nyugtalan Ajax megérezte benne a háziszalonna fekete bőrének és a ropogós kenyérhéjnak az illatát.

— Az átvágott nyakérből spriccel a vér, s azt ki nem állom — akadékoskodott a férfi mogorván, összevont szempillákkal

— Nem spriccel mindig. Érteni kell hozzá — mértem végig pecsétmentes, vadonatúj ruháját. — Bár egy-két vércsepp kifröccsenhet a legügyesebbnek is.

— Tán magától is elvérzik — mondta földre szegezett tekintettel, és tőrét visszadugta a tokba.

— A legegyszerűbb megoldás — s leszeltem egy falatkát a szalonnából.

— Hogy érti ezt? — figyelt fel a férfi.

— Halálosan megsebzi, s hagyja elvérezni, nehogy bepiszkolja magát.

— Ki fecsegett magának rólam? — futott a vér az arcába.

— Senki, soha semmit — mondtam, s szeltem a szalonnához egy darab kenyeret és falatozni kezdtem.

— Nekem tiszta a lelkiismeretem — folytatta zavartan a férfi.

Az őzike megpróbált felállni, de reménytelenül visszahuppant. A torkából olyan hang buggyant elő, mintha ember hördült volna.

Ajax vakkantott.

— Kérem, végezzen azzal az állattal!

— rebegte nagysokára a férfi.

— Nem! — s a bicskámra szúrtam az ' utolsó falat szalonnát.

A férfi mosolyogi próbált.

— Miért ment maga erdésznek?

— Talán eredetileg valami fontosabb

szerettem volna lenni...? De semmi kedvem se volt hozzá, hogy lelkizzek itt egy idegennek.

— Tán meg is voltak hozzá a feltételek. Már csaknem az avatáshoz készültem, vörös diplomával... Negyed évszázaddal ezelőtt. S mi van akkor, ha az igazság képviselteként készültem beleszólni az emberek életébe?

Azzal messzi a fűbe hajítottam a szalonna bőrét.

— Ajax, maradj!

Ajax szófogadóan csücsült tovább, de a farkát már nem csóválta. Pofájából tapadós nyál csurgott a földre.

— Eszményi kutya — paskolta meg elismerően a férfi, de Ajax rávicsorgott.

— Idomítás. Kiskorától fogva. A rendszeres idomítás eredménye — simogattam meg Ajaxot.

— Magam is arra törekedtem, hogy igazságosan avatkozzam az emberek életébe. De nem könnyű, nagyon bonyolult dolog — jegyezte meg a férfi.

— Ajax, keresd! — vettem le a kutyáról a pórázt.

Úgy pattant, mint a húr, s pillanatokon belül vissza is jött hozzám a szalonnabőrrel. Áhítattal tartotta a szájában és könyörgő, alázatos tekintettel leste a szemem minden rezdülését.

— Ajax, méreg!

Erre szófogadóan a lábam elé tette az annyira óhajtott nyalánkságot, a farka lekókadt, és egyre jobban nyálzott.

— Lehet! — sajnáltam meg a kutyát.

Erre a farka úgy felcsapódott, akár a

szemafor. Fölkapta a szalonnabőrt, a közeli bokrokhoz szaladt vele, ott a mellső mancsai közé fogta, és lakmározni kezdett.

— Intelligens állat — ismerte el a férfi, és indult feléje, hogy ismét megsimogassa, de Ajax már messziről morgott rá, és vicsorgatta a fogait.

— Jó lesz vigyázni! — figyelmeztettem, s murisnak tűnt, ahogy a férfi megijedt.

— A „lehet” szó jelenti számára az igazi szabadságot — folytattam a szakállam simogatva —, mutatja meg igazi énjét, a többi mind idomítás. Valójában utálom a kutyát.

— Valóban, kicsit megalázó — bizonygatta a férfi. — A farkashoz viszonyítva biztosan. De egy erdész nem lehet meg jó kutya nélkül.

— Ön szerint tehát van önérzet nélküli természeti lény?

— Természetellenesnek tartom, ha az állatoknál elvont emberi tulajdonságokat kutatunk — tette hátra a kezét, és járkálni kezdett alá s fel. — Nagyon egyedül él itt. Keveset érintkezik az emberekkel. Közelebb került a természethez, s eltávolodott korunk emberétől. Talán kár, mert látszik, hogy nem buta ember. Valóban főiskolát végzett?

Mi közöd hozzá, gondoltam, de hallgattam.

Ismét az őzikére pillantottam. Mozdulatlanul feküdt a fűben, egyre több légy zümmögött fölötte, a szajkó ijedten rikácsolt kétszer is, s az őzike szemén megcsillant a nap sugara.

— Ha végez ezzel az állattal, elmondok magának valamit — mondtam félhangosan a férfinak.

— Maga végez vele — szegezte rám ápolt mutatóujját.

— Maga nem ért hozzá? Vagy félti az öltönyét?

— Nem a ruháról van most szó!

— Tehát elvből nem teszi. Azért sem végzek vele! — s leültem.

— Póz! — morogta mérgesen és maga is leült.

— Eddig még nem fordult elő az életemben, hogy valamiért is szégyenkeznem kellett volna.

— Begubózva él — morgott a férfi, és újabb cigarettára gyújtott.

— Van az erdészlakban rádió és tévé, s naponta jár az újság — mondtam, miközben letéptem egy fűszálat és rágcsálni kezdtem. - Úgy látszik, az emberek már látják az idomítás értelmetlenségét — mondtam sértő szándékkal, hogy dühítsem a férfit.

Ajax érezte, hogy a „lehet” még mindig érvényes. Vidáman kergette a pillangókat, ész nélkül ugrándozott, még esztelenebbül hempergett a fűben, konokul szimatolt és kaparta a földet, s végül tette magát, hogy alszik.

— Az ember alighanem vágyik a parancsolgatásra — figyeltem szófogadó kutyám szertelen viselkedését.

— Ha más mód nincs rá, megteszi a kutya is — találta ki a gondolataim diadalittasan.

Forgattam a fűszálat a szám egyik sarkából a másikba, s szerettem volna nagyon, ha az őzike mielőbb kimúlik magától. És hogy megalázzam ezt a pökhendi nyugdíjas vadászt.

— Nemrég még biztosan parancsokat teljesített, újabb parancsokat osztogatott, ragaszkodott azok végrehajtásához. Körleveleket olvasott, s újabb körleveleket írt; hitt annak, ami a papíron állt, bár nem látta — mondtam csaknem gyűlölködve. — Megkövetelte másoktól, hogy higgyenek abban, amit nem látnak, még azoktól is, akik nem akartak vakok lenni...

— Vannak bizonyos helyzetek, törvényszerűségek és módok, amik nélkülözhetetlenek, mert másképp anarchia ütné fel a fejét — szakított félbe szárazon, és szintén az őzikére pillantott.

Az őzike testén reszkető remegés futott végig, mint amikor valaki követ dob a sekély vízbe.

— Van olyan idomítás, aminek önként veti alá magát az ember, abban a hitben, hogy javára válik — törölte meg a homlokát a férfi.

— Ezzel az őzikével maga végez!

— Miért ragaszkodik hozzá ennyire?

— Ha nem lett volna módjában dönteni emberi sorsok fölött, akkor most, nyugdíjban aligha vadászhatna ebben az erdőben. Csupa kiváltságos embereket kísérgetek — mosolyodtam el hamiskásan.

De a tekintetem magabiztos maradt.

— Meggyőződésem, hogy az emberek gyakran szavaztak az elképzeléseire

— folytattam csipkelődve.

— őz lesre jöttem, hogy megszabaduljak ezektől a gondoktól. Minek juttatja annyit az eszembe?

A bosszúságon kívül kis póz is volt a hangjában.

— Akadt valaha, aki ellene szavazott? — húztam elő az övemből a saját tőröm, és egy darabka ronggyal fényesre törültem.

— Az emberek elszoktak attól, hogy ellenezzenek valamit. Egyhangúlag szavaznak. De most már elég legyen ebből!

— süllyesztette temyerébe a fejét.

— Megszokásból, szolgalelkűségből, egyöntetűségből vagy az idomítás eredményeként? — fentem a tiszta pengét a tenyeremen.

— Egyöntetűségből!

— őszinte meggyőződése? — nyisszantottam le az éles késsel egy közeli ágacskát.

Hallgatott. Tán gondolkodott.

— Szóval?! — álltam eléje vészjóslóan, amikor már hosszúnak tűnt a hallgatása.

— De hisz ez képtelenség... Előttünk az elejtett őz, a végét járja, maga meg egészen... egészen másról vitatkozik itt velem — hebegte hátrálva.

— ... Sokkal lényegesebbről — segítettem ki ijedségéből. — Ajax, ide hozzám! Megmutatjuk ennek az úrnak, mi is az az idomítás.

Ajax szófogadóan hozzám szaladt és a lábamhoz ült.

— Szavazni fogunk, hogy ez az úr végezzen-e az őzzel, amit meglőtt — nyilatkoztattam ki, mint valami ünnepi szónok.

— Képtelenség! — suttogta maga elé a férfi.

Ajax vidáman csóválta a farkát.

— Ki van azért? — és Ajaxra kacsintottam, mert ezt két éven át gyakoroltam vele, és a kést tartó kezem a fejem fölé emeltem.

Ajax a hátsó lábaira állt, az első mancsát meg a levegőbe emelete.

— Nagyszerű! — mulatott kényszeredetten a férfi.

— Ki van ellene? — néztem szigorú tekintettel Ajaxra-Lustán elnyúlt, ásított és fejét a mellső mancsaira fektette.

— Tartózkodott valaki a szavazástól?

Ajax hegyezni kezdte a fülét.

— Miért nem emeli fel a karját? Hisz nem szavazott se mellette, se ellene! — förmedtem a férfire.

— Jó, jó, mellette szavazok — emelte fel óvatosan a jobbját, s láthatóan még mindig mulattatta az eset.

— Egyhangú volt, Ajax jó kutya — és egy kockacukrot adtam neki. Elszaladt vele a rétre és örült, hogy ismét szabad egy kicsit.

— Egy ilyen kutyát kár itt tartani az erdőn, többre is vihetné és sietve előszedte a kolbászt, hogy megvendégelje vele Ajaxot.

— Az őzike! — villantottam meg a szeme előtt a tőrömet. — Az imént szavazta meg, hogy végez vele.

— Maga végez vele! Nem szoktam megmásítani a szavam. A kilövést megfizettem, s ami az ön ötleteit illeti, elintézhetem, hogy... — támadt rám.

— Megszavazta! — gurultam dühbe én is.

— Kutyaparádé! Ezt vegyem komolyan? — háborgott.

— Bizonyíték a mellette és ellene leadott szavazat — mondtam, miközben a hüvelykujjamon próbálgattam a késem élét. — Mivel óhajtja végrehajtani a kötelességét, a saját késével vagy az enyémmel?

—- Hát... akkor hát legyen, végzek vele... bár a legszívesebben magával tenném! — s látszott, hogy már nem tud uralkodni magán. Kirántotta a tőrét és nekem támadt.

Elkaptam a kezét a csuklójánál, s olyan erősen szorítottam, hogy kínjában eltorzult az ábrázata.

— Legyen esze...! Legalább most legyen észnél...! Ajax, halgass! Kutyaparádé... idomítás... meggyőződésből... micsoda ember...!

— Elég! — hördült fel, egy rándítással kiszabadította a karját, és a mozdulatlan őzikéhez lépett. Föléje hajolt, s biztos kézzel, mintha naponta csinálná, bevágta tőrét pont arra a helyre, ahol alig kitapinthatóan még lüktetett a nyakér. Szakszerűen csinálta, alig fröcscsent ki a vér.

Néhány nap múlva az erdőgazdaság igazgatója elárulta, hogy a férfi, aki ma mindenütt magasztal, nemrég meg köztiszteletben álló, sőt csaknem mindenható ember volt az egész kerületben, de valami miatt hirtelen leáldozott a csillaga. Elfogyasztottuk közben a gulyást, ami még abból az őzikéből maradt, bort ittunk rá, ami az erdészlakot befutó lugas szőlejéből készült, s traktáltuk egymást friss és régvolt vadásztörténetekkel.

1986

VÉRCSE MIKLÓS fordítása