Szabad Újság, 1992. január (2. évfolyam, 1-26. szám)
1992-01-18 / 15. szám
6 1992. január 18. Szabad ÚJSÁG Käfer István: A miénk és az övék írások a magyar—szlovák szellemi kölcsönösségről Käfer István 1935-ben Budapesten született. 1957-ben magyar—szlovák szakot végzett a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetemen. Három évtizede foglalkozik a magyar—szlovák irodalmi kapcsolatokkal, a szlovák irodalom és nyelv oktatásával. Tucatnyi kötete, 250 tanulmánya, cikke jelent meg. Ezekből ad válogatást „A miént és az övék — írások a magyar—szlovák szellemi kölcsönösségről” című, a budapesti Magvető kiadásában 1991-ben megjelent könyve. Gyermekkorában 3 évet töltött Ersekújvárott. 1959—62 között vendégtanárként működött a pozsonyi Komensky Egyetem magyar tanszékén. Személyes kapcsolatokfűzik a szlovák és a szlovákiai magyar irodalom számos alkotójához. Jelenleg a budapesti egyetem szláv filológiai tanszékén oktatja a magyar—szlovák kapcsolatokat, gyakran tart előadásokat közművelődési intézményekben, legutóbb Érsekújvárott kétszer is, Dunaszerdahelyen, Szencen, Losoncon, Füleken, Rozsnyón, magyar és szlovák nyelven. Käfer István alábbi írása tanulmánykötetének a budapesti egyetemen november 12-én rendezett könyvbemutatóján hangzott el, amelyet jelenlétével megtisztelt Rudolf Chmel csehszlovák nagykövet és Karol Wlachovsky, a Csehszlovák Kulturális Központ budapesti igazgatója is. E könyvecske keletkezését, mint mindegyikét, a nagyon messzi távolban kell keresni. Szerzője mintha a gének kifürkészhetetlen keveredésének és a történelem úgyszintén titokzatos erőinek munkálása nyomán akaratlanul, nemegyszer tehetetlenül sodródna kérdőjelek áthághatatlan falai között. Máig megválaszolatlan kérdések Miért jöttek ide nagyszülei Klagenfurtból a századfordulón? Miért kellett édesapjának Pancsovára mennie és édesanyjával Pestre menekülnie a harmincas évek derekán? Miért tekintették őket Budapesten hontalannak? Miért kellett éppen Érsekújvárra menniük 1943-ban? Miért sikerült visszaszöknie a családnak Budapestre 1946 késő őszén az embertelen magyarüldözés elől? Miért kellett a szerzőnek mindezek után, netán éppen ezért nyelvtudás nélkül szlovák szakosnak lennie? Miért kellett éppen Gyergyótekerőpatakról házasodnia? Miért kellett Pozsonyba kerülnie magyar lektornak? Miért kellett annyiszor szorongania Szlovákiában magyarsága, Magyarországon és Csehországban szlovákságismerete miatt? Miért kell szobája falán annyiszor merengenie Csontváry Kosztka Tivadar tátrai Nagytarpatakján? Miért kell megértenie és, bocsánat, szánnia a szlovákokat nemzeti keserveikért? Miért tekintik ott is és itt is némelyek — nőmén est omen? — idegennek? És nemcsak a natio Hungarica vagy a natio Slavica keretei között, hanem a kulturális-politikai közéletben is? Az első témát Gregor Ferenc professzor úr adta: A kuruc kor képe a szlovák irodalomban. A másodikat is: A melléknévképzés Ludovít átúr nyelvében. Diákköri pályázatok voltak. Megírtam mindkettőt. A mi tanszékünkről csak én pályáztam. Miért? Persze, így könnyű volt nyernem. Miért éppen én, aki alig tudtam még szlovákul? Az első téma máig kísér. A második már kevésbé áll közel hozzám. Pázmány Péter és a barokk témája szakdolgozatomból ered, Hadrovics László professzor úr egyik félmondata nyomán: fel kellene dolgozni a Kalauz szlovák fordításait. Itt egyenesedtek a kérdőjelek, mert a Hodegus szerzőjének eszmeiségével azonos az enyém. És a szakdolgozat hamarosan nyomtatásban is megjelent. S amíg szigorúan annál a témánál maradtam, ígéretes ifjú szlovakista filológusnak kezeltek. Miért nem kaptam 1957-ben tudományos ösztöndíjat? Miért kellett 22 évesen családot alapítani, lakáskérdéssel szenvedni, szülőket támogatni, egyáltalán, létfenntartással küszködni? És akkor jöttek a cédulák. Kemény G. Gábor némi akadémiai célhitele, Mezey Lászlóéké a Régi magyarországi nyomtatványokra. Az élet fenntartásához szűkösen elég volt, és ráadásul hihetetlenül gazdag ismeretanyagot biztosított. Tíz évig olvashattam, szerkeszthettem — némi díjazásért — a teljes magyar sajtót a kezdetektől 1965-ig. Mindent. A pozsonyi Magyar Hírmondót, amely így üdvözölte a besztercebányai tót lap indulását: >yA’ Tóth Nemzet (kik között, minden irigység nélkül meg-lehet vallanunk, nem kevés tudós magyarnak örömest neveztetni kívánó emberek találtatnak, legalább a’ régi időkre vissza tekintvén) tudós-Ujságot kezdett írni Besztertze Bányán, mellyből minden Héten egy árkusig való fog az Olvasok kezekhez menni Esztendei 4. N. forint előfizetésért. Ez ugyan, a’ki ezt írni kezdette, nem a’ (Kleba) a’nyereség kívánságától ösztönöztetett erre; minthogy a’ Posoni Tóth Ujság-író-is a’ maga Újságaiért járó fizetéséből Zab-Kenyérrel- is alig élhetne, hanem Nemzete’ és Annyai nyelve’ szeretetétől, azért, ha egész tökéletességre nem mehetne-is ezen tzélja, jó szándéka méltó a’ ditséretre.” (1785. 36. levél. 286—287. 1.; Elegyes Hírek). És tovább, Kazinczy Gáboron, a zempléni ellenzék reformkori vezérén át... irA tarka magyar hon legérdekesebb része a Felföld... Mély titokkönyvként fekszik előttünk De mi nem szokunk olvasni, s ha valami szerencsétlen eset könyvtárt örököltét ránk, tisztelve az elődök emlékezetét s tetteit, föl nem metszett lapokkal hagyjuk könyveit a maradékra. így vagyunk a Felfölddel Mintha világtenger választana el bennünket, távol hisszük magunktól, érdekeinktől, s tudatlanságunkat, megszorítva a butaságot legbutább, anyatej és nevelés öröklötté virágával cicomázzuk fel: Tót nem ember. Eltaszítánk magunktól e népet... sőt szégyelljük őt... pedig ugyanazon kebelen nyugovónk., szerencsétlenek vagyunk.. Szédítő toronytetőn alusszuk biztos tudatlanságban holdkórábnainkat, s még a barátintés is csak arra szolgálhat, hogy lebukjunk Megvetem, ki e sorokban szláv mániát látna... Mit tevénk mi, hogy oly gőggel nézünk le minden néptársra? Miben állunk fölöttük?... Semmiben. Testvérek vagyunk, senki rabjai, s egyenlő joggal osztozunk az atyai örökségben. ” Nem deheroizálni kell egymást, hanem megismerni Miért nem tudtam csak bibliográfus lenni? Miért kellett kutatni is a magyar—szlovák ellentétek okait? Ezek az írásaim és szóbeli megnyilvánulásaim a deheroizálás bélyegét kapták. Tisztelem a bibliográfia műfaját. Azt a kötetemet — A szlovák és a cseh irodalom magyar bibliográfiája a kezdetektől 1970-ig — csak egy múlhatná felül, ha létre lehetne hozni a magyar irodalom cseh és szlovák bibliográfiáját. Ebből is van már néhány ezer cédulám és egy-két írásom, például A magyar sztereotípiák a szlovák irodalomban. De ennek folytatásához már komolyabb intézményi háttérre lenne szükség. Fiatat kutatóknak anyagi függetlenséget biztosító magyar szlovakisztikai kabinetre — együttműködésben hasonló szlovák hungarológiai kabinettel. Hogy a bibliográfiák, forráskiadványok, szöveggyűjtemények elkészítése után fel is tudjuk dolgozni azokat tankönyveinkben. Hogyan is élt egymásban, egymás mellett, egymás ellen — és remélhetően egyszer majd egymásért a magyar és a szlovák etnikum. Mert elődeim: Gáspár Imre, Jozef ákultéty, Asbóth Oszkár, Czambel Samu, Pechány Adolf, Wagner Lajos, Szalatnai Rezső, Sziklay László és — sajnos — elég kevés kortársam — hasonló kérdőjelek között sodródik. Elérkezett az ideje a magyar szlovakisztikai eredményeink e kérdőjeleinek vizsgálatához is. Ez a kis kötet azért is érdekes lehet, mert jóideje nem jelent meg hasonló, ami kísérletet tesz a magyar—szlovák szellemi kölcsönösség történeti mozaikjainak bizonyos rendszerbe állítására a szimbiózis korától napjainkig. Miért jelent meg egyáltalán? Mert lassacskán évtizede lesz már, hogy jobb híján engem is kiküldtek egy hivatalos csehszlovákiai útra. Az írószövetség, mert — a rossz nyelvek szerint— annak azért lettem a tagja, hogy ne tolmácsként működjem közre csehszlovák ügyekben, hanem résztvevőként. Jobb htján. És ezen az úton hazafelé beszélgettünk a Magvető Könyvkiadó akkori irodalmi vezetőjével. Hegedős Mária megérzett valamit abból, amit meséltem. Hűségesek maradtunk egymáshoz, egy nem falrengető témájú szerző és egy sírnivalóan nehéz helyzetbe taszított kiadó. A külső anyagi segítség — Csehszlovákiai Magyar Kultúráért Alapítvány, Csehszlovákiai Magyarok Nemzeti Bizottmánya (Kalifornia) — lendített annyit az ügyön, hogy a kötet öt éves várakozás után megjelent. Hála Istennek, hogy csak most. Két évvel ezelőtt ilyesmikért még kitiltottak a Csehszlovák Kulturális és Tájékoztató Központból. Most pedig szeretettel köszönthetem Rudolf Chmel hungarológus nagykövet urat és a kulturális központ igazgató követtanácsosát, a szintén hungarológus műfordító Karol Wlachovsky urat. Talán részvételük, egyetemünk, tanszékünk megtisztelése előre jelzi, hogy annyi félreértés után valóban új élet kezdődik szellemi kölcsönösségünkben is. A cél: a közeledés Van ennek a könyvecskének gyakorlati haszna is. Hallgatóim kézbe vehetik, mint kész anyagot, és a szemináriumokon újabb, tán még mélyebb vizekre evezhetünk, s majd ők tovább folytatják a közeledést, kedvezőbb körülmények között. Kedves pozsonyi kollégánknak, Ján Stevőeknek a gondolataival szeretném befejezni, megköszönve figyelmüket, s jelezve felelősségünket: „ A ’szlovákság’ az értelmiségi ember szemszögéből még ma is inkább adomány, mint a beérés, a szintézis intellektuális öröme; olyasmi, ami fáj, ami kínoz, amivel naponta meg kell küzdenünk, mert ez nemcsak nemzeti-szociális probléma, hanem egzisztenciális is, személyes identitásunk problémája saját intellektuális, erkölcsi világában, lelkiismeretében, másokhoz fűződő viszonyában... Mindenekelőtt a modem szlovák történelem tragikus görbéjén kellene elgondolkodnunk, amit nemzeti és személyes skizofréniához vezető tendenciának neveznék.. 1848 ... Dohányt — átveszi a pesti forradalom jelszavait... de keresztényi megfogalmazásban. Mintha ez lenne a mentegetőzés azért, hogy merészeltünk történelmi identitást vállalni az egész európai haladás irányával ... Keserűen ráfizettünk a Kérelmekre, a Memorandumra ... 1918 után a szlovákok mintegy ajándékba kapták új helyzetüket ... Csehszlovákia szétesése. Megint a haladó szlovák értelmiségi skizofréniája ... tudja, hogy a szlovák állam keletkezése ... relatív ... szükségszerűség, de egyben érzi, hogy a történelem hibás hulláma sodor bennünket ... 1968 ...1988- ban egy osztrák újság szerint ...1968 igazi győztesei a szlovákok ... Abban a pillanatban, amikor az átlagosan már igen fejlett magyar és főleg cseh értelmiség autentikusnak, igaznak és emberileg sürgetőnek ismeri el a szlovák értelmiségnek ezt a helyzetét — meg fog változni a szlovákok nemzetközi helyzete." KÄFER ISTVÁN Pázmány Péternek, az ellenreformáció nagy alakjának, „a magyar bíboros Cicerónak” óriási érdeme volt a magyar irodalmi nyelv megteremtésében, ugyanakkor sokat tett a szlovák katolikus papok anyanyelvi képzéséért is. A felvételen Rigele Alajos műve, Pázmány pozsonyi síremléke látható. PÁLYÁZATI FELHÍVÁS A Széchenyi Társaság pályázatot hirdet egyfelvonásos, még be nem mutatott iskolai ünnepélyeken, ifjúsági rendezvényeken előadható és amatőr (diák) társulatok által eljátszható színműre. A mű (akár történelmi vagy jelenkori témát választ az író) — állítson példát és ideálokat a jelenkor ifjúsága elé — erősítse a nemzeti öntudatot — az örök emberi értékek iránti vonzódást (barátság, szerelem, család, kötelességtudat, hűség, becsület, önfeláldozás, hazaszeretet) Benyújtási határidő: 1992. június 30.; a Társaság címén. Eredményhirdetés: 1992. szeptember 21. (A Széchenyi Társaság éves közgyűlésén, gróf Széchenyi István 201. születésnapján) Pályadíjak: I. díj 75 000,- Ft II. díj 50 000,- Ft III. díj 40 000,- Ft A Széchenyi Társaság fenntartja a jogot és lehetőséget meghatározatlan számú különdíj kiadására is. A pályázatot névvel és címmel ellátva, gépírással kérjük benyújtani. Aki a pályázatát jeligésen kívánja benyújtani, úgy zárt borítékban mellékelt nevét és címét csak kívánságára és az eredményhirdetés alkalmával hozzuk nyilvánosságra. SZÉCHENYI TÁRSASÁG ELNÖKSÉG
