Szabad Újság, 1991. november (1. évfolyam, 216-241. szám)

1991-11-09 / 223. szám

1991. november 9.

Szabad ÚJSÁG

Látogatóban a Hidaskürti Középfokú Magán-szaktanintézetben

„Bátrak voltak, akik mertek...”

Lehet meditálni azon, szükség van-e magániskolákra, mint ahogy sokak számára eldönthetetlen problémát okoz — termelőeszközök htján — a földek visszaigénylésének kérdése is. Tény, hogy mindkét eset többletmunkát és nagyobb felelősséget ró a tulajdonosra, viszont megadja „az én házam az én váram ” érzetét is. Aid birtokon belül marad, az kevésbé kiszolgáltatott, nem kell Jlegyekért könyörögnie”, s érezheti: nem a véletlen hozta e tájra, hanem folytathatja azt, aminek fejlesztésében szüleit, nagyszüleit megakadályozták. A föld magántulajdonba vétele nem jelenti szükségszerűen a szövetkezeti társulások felrúgását, mint ahogy a magániskolák megjelenése se dönti romba az állami iskolákat. Létrejöttüket a szükség diktálja, sok esetben a dac ha az állam nem képes a magyar gyerekek számára biztosítani a szakmai továbbképzést, biztosítjuk ezt mi magunk, még ha — teljesen igazságtalanul—duplán is kell fizetnünk érte.

Hőskor I.

Az első magániskola Szlovákiában a tavaly megnyílt hidaskürti magyar tanítási nyelvű magán-szaktanintézet volt.

Cservenka János és felesége, Zsuzsa korábban is szakmunkásképzőben tanítottak, pontos képük volt hát arról, hány ilyen jellegű magyar tanítási nyelvű intézmény működik az országban, milyen színvonalon folyik az oktatás, s hány „inasiskolára” lenne szükség.

Elsőnek lenni, járatlan úton elindulni —vakmerő vállalkozás, ők mégis nekivágtak. Bíztak a saját erejükben, tudták, képesek egy színvonalas oktatógárdát toborozni, s azt is tudták; a magyar gyerekeknek is lehetőséget kell adni, hogy anyanyelvükön sajátíthassák el a „menő szakmák” fortélyait, túl kell lépni az állam-nyújtotta „mezőgazdasági szakképzés" határain. így határozták el, hogy a lányok számára varrónő és fodrász szakot nyitnak, a fiúk pedig az első évben villanyszerelő, asztalos vagy autószerelő szakra jelentkezhetnek.

A Cservenka házaspár nem veszett el a bürokrácia útvesztőiben, sikerült kitalpalniuk, kilevelezniük az iskolanyitáshoz szükséges engedélyt. Ezután már csak a ki kit tanít és hol kérdését kellett megoldani. Megoldották. A pedagógusokat összeválogatták, a helyi alapiskola tantermeit egy évre kibérelték — jelentkező pedig volt bőven. 1990- ben 75 tanulóval, nagyon csekély állami támogatással, megnyílt az első magániskola.

Hőskor II.

Léteztek hát. S noha az elmúlt negyven év bebizonyította, hogy albérletben is sokáig elvegetálhat egy

iskola, ők a következő évet már saját épületben, jó körülmények között, és még több — a magyar gyerek számára eddig csak áhított — hiányszakma bevezetésével szerették volna kezdeni. S ha az engedély megszerzése és az iskola megnyitása volt a hőskor, úgy joggal sorolható második szakaszként ehhez az időszakhoz a fészeképítés ideje is.

A Csevenka házaspár úgy tervezte, hogy a kollégákkal együtt, közösen építik fel az új iskolát. Ám a pénz nagy úr. A pedagógustársak munkájukkal, támogatásukkal mindig jelen voltak, de anyagilag nem tudtak betársulni az építkezésbe. Az igazgató és felesége számára az tűnt a legkézenfekvőbb megoldásnak, hogy kölcsönt vesznek fel, amelyen egy autóbuszt vásárolnak. Az autóbusszal szerzett jövedelem a közös alapba ment, ezenkívül megpályáztak magyarorszári alapítványokat, ahonnan szintén segítséget kaptak, s számíthattak a diákok szüleinek segítségére is. Hihetetlenül rövid időn belül, öt hónap alatt felépült az új birodalom... Igaz, a tartozások kifizetésére a Cservenka csládnak újabb kölcsönnel kellett magát megterhelnie, Zsuzsa mégis elégedetten emlékszik vissza a nyári hónapokra, amikor férje az egésznapos fizikai munka után lemosakodott és elment egy-egy mesterember szülő

után, hogy a segítségét kérje.

— Nem is reméltem, hogy a szülők így, az első szóra jönni fognak. Aki tudott, jött, s nem egy esetben elhangzott, hogy „miért ne mennék, hiszen a jövőnkről van szó.” Fantasztikus érzés volt, amikor itt voltunk vagy harmincán és mindenki tette a dolgát, tudta, mit csinál és miért. Megható volt az is, hogy amikor Orbán Ferenc kolléga látta, mennyire fáradt a férjem, úgy vette át tőle a munka egy részét, hogy János csak arra ocsúdott föl, mennyivel könnyebb lett a dolga.

Gyarapodás

A tanév végén sorra érkeztek a következő tanévre szóló felvételi kérelmek. — Vagy négyszázötven gyereket felvételiztettünk — emlékezik ismét Cservenka Zsuzsa —, s úgy döntöttünk, mindenkit felveszünk, aki ügyes, rátermett. Az első öt szakma mellé kozmetikus, pincér, szakács, cukrász, elárusító és szobafestő szakot is nyitottunk. Végül, a nagy érdeklődés láttán Gútán (114 tanulóval), Nagymegyeren (71 tanulóval) és Dunaszerdahelyen (72 tanulóval) is nyitottunk osztályokat. Ezek az iskolák a jövő évben remélhetőleg megkapják az önállósodásra szóló engedélyt.

Itt, Hidaskürtön, a mi iskolánkban 174 diák tanul. A kihelyezett osztályoknak köszönhetően a gyerekeknek kevesebbet kell utazniuk, hiszen a lakhelyükhöz közelebb eső városba járhatnak, ám a szakmák bizonyos mértékig még így is kötnek. Tekintettel arra, hogy kollégiumunk nincs, távolabb lakó diákjainkat magánházaknál helyeztük el.

A képzés jelenleg minden szakon három évig tart, de vannak szakmák — pl. fodrász, varrónő —, amelyeket kevesebb idő alatt is el lehet sajátítani, így ezek oktatási idejének lerövidítését fontolgatjuk.

Tudjuk, nekünk többet kell dolgoznunk, hogy fennmaradhassunk, hiszen amíg az állam az állami iskolákra évente kétezer koronát költ diákonként, ezenfelül fizeti a tanítók bérét és a szakképzést, addig a magániskolák számára ezt az összeget évi 700 koronára akarta csökkenteni fejenként, s a pedagógusok, mesterek bérét sem fizeti. Közös erőfeszítéssel talán sikerül kiharcolnunk a háromezer koronás támogatást, hiszen a béralapot és a fenntartási költségeket így is nekünk kell előteremteni, ezért a magániskola az állam számára még mindig nyereséges. Hogy mégis, miből élünk? Asztalosinasaink már tavaly elkezdtek kisebb bútorelemeket gyártani eladásra, fodrásznőink is megkeresik legalább az anyagra valót, ezenkívül az idén megkezdtük a nyugati autók javításának az oktatását, amiből szintén profitálhatunk — tehát fenn tudjuk magunkat tartani. Iskolára, magyar szakmunkásképzőre pedig szükség van, s tudjuk, ha áldozatok árán is, de hiánypótló szerepet játszunk.

A légkör

• Hajdanán a „Mester” megszólítás tiszteletet, tekintélyt parancsolt. Az elmúlt évtizedekben vi-5

Az iskola igazgatója, Cservenka János is a tetőn dolgozik, miközben a leendő iskola első emeletét húzzák

szont sikerült a szakmunkásképzőket a legalacsonyabb szintre degradálni. Tesztek-e valamit azért, hogy visszaadjátok a szakmák becsületét, s hogy az itt tanulókban kialakítsátok a „mester-öntudatot”?

— Ez volt az első célkitűzésünk. Mind a mai napig rengeteget beszélgetünk a gyerekekkel, hiszen nagyon nehéz az indítás. Mindegyikük hozott valamit otthonról, valamit az alapiskolából, s ez nem minden esetben volt jó hozomány. A viselkedési kultúrától kezdve szeretnénk bennük kialakítani azt a szakmai öntudatot, ami a szakma értékelésével és szeretetével egyetemben a mestert mesterré tette. Azt már most látom a diákjainkon, hogy szégyenkeznének silány terméket kiadni a kezükből, mert már most tudják, hogy a munkájuk alapján ítélik meg őket is.

Sűrű másfél év van mögöttünk, már sok mindent sikerült elérnünk és még több mindent csak most alakítunk ki, de úgy érzem: ha ennyit el tudtunk érni, a többivel is velebírunk.

CSANAKY ELEONÓRA

A tudatformálás zsákutcája

Történelemoktatás mint lelki terror

Múlt heti szombati számunkban a fenti címmel közöltük a Csehszlovákiában még ma is használatos történelemtankönyvek tendenciózusan magyarellenes kitételeinek ismertetését Sajnos, a rosszindulatú elferdítések nemcsak tájaink „szellemi termékeire” jellemzőek, ugyanez elmondható a Romániában használatos történelemkönyvekről is. íme:

Az 1989 decemberi fordulat után használhatatlanná váltak azok a „történelemtankönyvek”, amelyek a volt diktátor családi krónikái voltak, függetlenül attól, hogy a lecke Decebalról, Mihai Viteazulról, vagy a két fejedelemség egyesüléséről számolt be.

Az idő rövidsége és más kényszerítő tényezők miatt a jelenlegi tanévre — amelyre minden szempontból átmeneti jellegűnek tekinthető — lehetetlen volt új tankönyv kidolgozása. Ezért a Petre P. Panaitescu által 1942-ben kiadott tankönyv újrakiadását határozták el. Ez a döntés is azt bizonyítja, hogy a „fénykorszak” szellemi sötétségében manipulációs és propagandisztikus céllal itthon és — drága pénzen — külföldön kiadott több tucat történelemkönyv a tudományosság szempontjából ugyancsak kétes értékű volt.

Kétségtelen, hogy a Petre P. Panaitescu féle tankönyv a tudományos objektivitás és a dokumentáció szempont- V jából az utóbbi évtizedekben használt könyvek fölött áll. Számos fejezetében a valóságnak megfelelő értékeléssel találkozunk a magyar-román kapcsolatok alakulását illetően is. Úgy vélem azonban, hogy több olyan gondolatot és téveszmét is tartalmaz, amelyek sértőek a magyar népre és amelyek teijesztése szennyezi a politikai légkört.

A könyv 6. oldalán például a következőket olvashatjuk: „... a románok által lakott föld várhoz hasonlítható: Erdély a hegyekkel övezett fennsík, körülötte pedig síkságok, a vár sáncáig amelyet a Duna, a Dnyeszter és a Tisza alkotnak. Ez az ország harmonikus egységet alkot, elmondhatjuk tehát, hogy a románok lakta földnek egységes szerkezete van. ” E szépen megfogalmazott gondolatoknak van azonban egy szépséghibája. Fellelhetjük bennük az agresszív pánromán imperializmus ama rögeszméjét, hogy az ország nyugati határait a Tiszáig kell kiteijeszteni, úgy ahogyan azt az 1916. augusztus 17-én Románia és az Antant-hatalmak közötti titkos szerződés 4. cikkelye egyes területek bekebelezését előírja. Igen veszélyes és sajnálatos, hogy ez a gondolat évtizedek óta jelen van a román köztudatban, sajtóban, sőt a parlamentben is. A magyar közvéleménynek és a kormánynak is komolyan kell vennie ezt a fenyegetést és a nemzetközi tényezők figyelmét is fel kell hívni erre, az utóbbi időben is igen erőteljesen terjesztett irredenta-gondolatra

A romániai magyar nemzetiségű tanuló „örömmel” olvashatja, hogy ősei barbárok voltak. Dí. század végén a románok szomszédságában új, mongol fajú barbár nép telepedik meg a magyarok. ” (54. old.) Egy szó sincs arról, hogy őseink e területen új államot és új európai szintű kultúrát is teremtettek.

A szerző továbbhalad méltatásunkban... „A magyar nép terjeszkedő és hódító nép volt, amely leigázta a román lakosságot és elvette jogait" (59. old.) Ugyanazon az oldalon újabb eredeti okfejtést

olvashatunk „Az a tény, hogy az erdélyi románok alárendelt helyzetbe kerülnek azt mutatja, hogy ők az ország legrégibb lakói, őslakói, akiknek a később jött hódítók megszüntették az uralmát és kiváltságait Ha a románok a majorok után, később jöttek volna, mint betelepülőknek a magyar királyok különleges kiváltságokat adtak volna, akárcsak a szászoknak és székelyeknek."

Tovább olvassuk „...az erdélyi románok közül kiemelkedik loan Corvin, aki összefogja a román nép összes erőit., a három román ország uralkodója” (108. old.) E megállapításból a jóhiszemű és kevésbé dokumentált román vagy magyar tanuló arra a hibás következtetésre juthat, hogy Hunyadi János a románok fejedelme, nem pedig Magyarország kormányzója, Erdély vajdája és a székelyek ispánja volt.

A szerző az 1784. évi Horea féle lázadás kapcsán ezt írja: „... De a mozgalomnak részben nemzeti jellege is volt, mert a magyarok, amikor (Horeat A szerk.) meggyilkolták, gúnyból a homlokára papír koronát tettek Rex Dacorum’ felirattal ” (243. old.) Jól tudjuk, hogy a mozgalomnak nem ez adta a nemzeti jellegét, hanem — többek között — az, hogy jelszava minden magyar kiirtása volt.

A lázadók Hunyad, Zaránd, Arad, Alsó-fehér, Torda-Aranyos, Kolozs és Szeben megyékben feldúltak 389 magyar falut, 23 templomot, legyilkoltak több mint 4000 magyart — lényegesen módosítva ezzel e területek etnikai összetételét. Az első áldozat Kristóffalva magyar lakossága volt, amelyet teljesen kiirtottak. Az ottani románok ma is abban a XIV. századból való magyar templomban imádkoznak, amelynek falát Szent István és Szent

László freskói díszítik. A román felkelők, akiknek ősei-, már Krisztus előtt keresztények voltak” a bradi templomba menekült összes magyart lemészárolták.

Bár az 1848-as forradalom okait és következményeit a könyv helyesen elemzi, ez a rész sem mentes bizonyos tárgyi tévedésektől és ferdítésektől. A 284. oldalon azt olvashatjuk: ^4 magyarok, akiknek jól szervezett hadseregük volt, amelyeket főképpen lengyel tábornokok vezettek... megkezdték a román falvak lemészárlását ” A magyar hadseregben azonban csak két lengyel tábornok volt — Bem és Dembinszki, ez pedig korántsem jelent többséget

A szerzőnek illene tudnia, bizonyos, hogy tudja is: a magyar hadsereg nem a román falvak ellen, hanem Európa két legreakciósabb nagyhatalmának hadserege ellen harcolt. Említés sem történik arról, hogy a román felkelők vezetői osztrák császári kitüntetést kaptak, amiért másodszorra teljesen kiirtották Zalatna magyar lakosságát. A városok és falvak mintegy ötvenezer magyar lakóját végezték ki. Ilyen módon a „toleráns”, szelíd románság túlsúlyba került Erdély újabb megyéiben. Ez a tragikus történelmi igazság , amit nincs jogunk elhallgatni.

A könyv a 323. oldalon a román hadsereg magyarok fölötti 1919-es fényes győzelmeiről értekezik, „kifejtve” az antant jegyzékek szerepét ebben a nagy „győzelemben”. Az 1918 utáni történelmi események leírásánál az egységes román nemzeti állam téveszméjét hirdető könyv csak annyit említ a nemzetiségekről, hogy 1919 januátjában, a medgyesi gyűlésen a szászok is megszavazták Erdélynek Romániához való csatlakozását. Ilyen körülmények között persze szó sincs az 1918-as gyulafehérvári határozatnak a nem románokkal kapcsolatos pontjairól, vagy az 1919-es párizsi kisebbségi egyezményről, amelyeket Románia egy pillanatig sem tartott tiszteletben. A könyv nem mentes a nacionalista, soviniszta eszméktől, ezért nem szolgálhatja a különböző népcsoportok közötti közeledést.

Ilyen, a politikai céloknak, nem a történelmi igazságnak, az etikának és a lélektani követelményeknek alárendelt könyvből tanulják a romániai magyar tanulók a románok történelmét románul.

Úgy látszik, tovább él az a téveszme, hogy „a nemzetiségek nyelve nem alkalmas Románia történelmének és földrajzának tanítására” (Anghelescu, 1923).

Az új alkotmány-tervezet, sajnálatos módon említést sem tesz a nemzetiségek kollektív jogairól — ami nélkül az egyéni jogok is károsulnak —, a kulturális és közigazgatási autonómiáról és kijelenti, hogy az oktatás nyelve román.

Olyan tankönyvre lenne végre szükség, amelyből a tanulók a történelmi igazságot ismerhetik meg. Apáczai szellemében szólva helytelen és mindenképpen káros Románia történelmének román nyelven való tanítása a kisebbségi osztályokban és iskolákban.

A jogállamiság alapja csak az lehet, hogy ha a nemzetiségeknek is joguk van saját népük történelmének megismeréséhez. Ezért szükséges, hogy az erdélyi magyar gyermekek intézményesített keretek között a magyar történelmet is megtanulhassák anyanyelvükön.

CZIRE DÉNES (Marosvásárhely)

(A legújabb rendelkezések szerint Romániában az ország történelmét és földrajzát a magyar iskolákban is csak román nyelven taníthatják. A szerk. megjegyzése)