Szabad Újság, 1991. november (1. évfolyam, 216-241. szám)
1991-11-01 / 216. szám
1991. november 1. Szabad ÚJSÁG 5 Ujváry Zoltán: Szülőföldön hontalanul - XV. Mikor mentem hazafelé, Megnyílt az ég háromfelé. Ragyogtak rám a csillagok, Mert tudták, hogy árva vagyok. AZ INGÓSÁGOK MENEKÍTÉSE Minden ingóságot, amit magunkkal hoztunk, bútorokat, edényeket, ruhaneműt vissza kell szállítani a falumba. Hogyan tudom ezt megoldani? Prásek dühöng. Ha észreveszi, hogy viszem a dolgainkat, azonnal jelenti. Kézi erővel egyébként sem boldogulok. Kalafát kell megnyerni az ügynek. Ö pártolja a magyarokat. Tudja, hogy minket erőszakkal hurcoltak ide. Otthon éppen olyan gazdák vagyunk, mint ő. A vasúthoz szállításra tőle kérek szekeret. Amint reméltem, Kalafa beleegyezett, hogy az ö szekerével vigyem a dolgaimat az állomásra. Mondjam meg neki előre, hogy mikor akarom a szállítást. Akkor ö elmegy hazulról, hogy ne is tudjon róla. Úgy csináljuk, mintha Gergely Sándor, az ö magyar alkalmazottja adná oda a szekeret engedély nélkül. Különben is, Gergely nélkül nem lehet intézni a dolgot. Ö fog be, ó hajtja a lovakat. így Kalafát nem vonhatja felelősségre a hatóság. Ö nem tud semmiről. A magyar szolgával meg úgysem tudnak mit kezdeni. így azután ez is rendben volt. A vasúti szállításhoz azonban én nem rendelhettem vagont. De ez is megoldódott. Levelet írtam egy unokatestvéremnek, Bajo Árpádnak. Ő a mi falunkhoz nem messzire lakik, Gice faluban, csak éppen a hegyen kell átmenni. Jó rokoni kapcsolatot tartottunk egymással. Ő megúszta az elhurcolást. Megírtam neki, hogy fontos dologban lenne rá szükségem, jöjjön el Protivínbe. A levél elküldése után az ötödik napon megérkezett. Az állomáson rendelt egy vagont az ö nevére. Szabályosan kiállították a fuvarlevelet, a díjat befizette, s ezzel a dolog rendben volt. Árpád felült egy gyorsvonatra és hazautazott. Mi lesz holnap? Egész nap nyugtalan voltam. Alig tudtam a munkámra figyelni. Este megmondtam Kalafának, hogy hajnalban lesz a szállítás. Rendben van, akkor ó azon az éjszaka nem alszik otthon, legyen alibije, nehogy ráfogja a hatóság, ő segíti a magyarok szökését. Kezet fogtunk és azután a dolgot rábízta Sándorra. Nem feküdtem le. Féltem, hogy elalszom. Egyébként se jött volna álom a szememre. A közeli templom órájának a kongását hallgattam. Amikor éjfél után elütötte a kettőt, elindultam. Még fél három sem volt, ott álltam Kalafa háza előtt. Gergely Sándorral abban állapodtunk meg, hogy három órakor nyitja ki a kaput. Addig még volt egy fél óra. Nem akartam ott álldogálni. Néztem a kaput. Nagyon magas, de megmászható. Felkapaszkodtam rá, a lábamat áttettem, a másik oldalra leereszkedtem. Mentem a cselédházhoz. Megkocogtattam az ablakot. Sándor felpattant. Magára kapkodta a ruháját és gyorsan befogtuk a lovakat a nagy gumikerekű társzekérbe. A holmikat minden baj nélkül felpakoltuk. Segített az én német szolgatársam, Franto is. A legnagyobb csendben dolgoztunk, nehogy észrevegyenek. Szerencsésen kijutottunk az udvarról és megindultunk az állomás felé. A gumikerekű szekér nem zörgött, csak a lovak patája kocogott a kövezeten. A régi temető mellett jártunk, amikor megláttuk, hogy velünk szemben a járdán jön két csendőr. Megrémültem, mi lesz, ha megállítanak, és kiderül, hogy magyarok vagyunk. Ránk néztek, nem szóltak, tovább ballagtak. A megrendelt vagon ott volt a rakodó mellett. Oda álltunk közel a szekérrel. Bementem az állomásra és megkerestem a raktárnokot. Kértem egy talicskát és amilyen gyorsan csak lehetett, a bútorokat, a ládákat betologattuk a vagonba. Behúztam az ajtaját, a vasutas meg rátette a plombát. Hála Istennek, most már biztonságban vannak az ingóságaink. Utaznak a család után. Sándor a szekérrel visszament. Én pedig az állomás mellett egy szép fenyves parkban meghúzódtam egy fa mögött. Onnan lestem, mi lesz a vagonnal. Nem sok idő múlva pöfékelve jött egy mozdony. Ráakasztották az én vagonomat, azután behúzták egy másik vágányra, és egy hosszú szerelvényhez hozzákapcsolták. Fellélegeztem. Megnyugodva mentem haza, de már nem Prásek udvarába, hiszen ott már nincs semmim, hanem az én gazdámhoz, Rezábekhez. Rezábek anyja, az öreg gazdaaszszony várt a kapuban. Ahogy a közelébe értem, egyre csak azt hajtogatta, hogy skandalum, skandalum. Ebből megértettem, hogy baj van. Megtudtam tőle, Prásek járt ott. Amikor Prásek meglátta, hogy nyitva a lakásunknak nevezett ól ajtaja, a bútor nincs benne, rögtön felfogta, végleg megszöktünk. De ó azt nem engedi. A csendórségen már bejelentette, hogy a családomat hozzák vissza, az ingóságokról meg azonnal intézkedik. Elszaladt a hatósághoz, bejelentette, hogy én is szökni akarok, a bútorokat már vagonba raktam. t Nyomban intézkedtek az állomáson, megtiltották a vagon elindítását. A szerelvényről lekapcsolták és kitolták egy szélső vágányra. A raktárnokot utasították, keressen fel, közölje, hogy pakoljam ki a cókmókokat a vagonból. Mintha villám ütött volna mellém. Megrettentett a hír. No, most mit tegyek? Én vissza nem hozom. Vigyék ők vissza erőszakkal. De egyébként is, Prásek cselédóljába minek vinnék? A feleségem, a fejőnö, már messze van. Ha itt lenne, akkor sem fejné tovább az ö teheneit. Én meg nem az ö cselédje vagyok. A vagonból azonban mindenképpen ki kell pakolni. Amikor kiértem a vasútra, az én vagonom már ott állt a raktár előtt. A vasutas levette a plombát, s mutatta, hogy a dolgaimat rakjam a peronra. Hirtelen reménytelenné vált minden. A reménységem szétfoszlott. Keserűségemben és tehetetlenségemben csak néztem a nyitott ajtón át a bútorokat, a régi sifonyt, a kecskelábú asztalt, az erős faragott székeket és a karos padot. Ezek még a szüléimé voltak. Lehet, hogy valamelyiket ók is örökölték az ö szüleiktől. Szegény jó édesapám jutott az eszembe, aki már régóta nyugszik a temetőben. Könny szökött a szemembe. Végigszaladt az arcomon. Ahogy így állok ott kezem összekulcsolva, rám szól a vasutas. Egy jóságos kinézésű ősz hajú ember volt. Látom, hogy megindult rajtam. Int, hogy tologassam be a dolgaimat a raktár egyik sarkába. Ottmaradhat. Ha tőle kérdezik, majd azt mondja, hogy holnap viszem el. Mindig holnap. Majd lesz valahogy, ne nyugtalankodjak. Megértettem, hogy ki kell várni az alkalmas pillanatot. Várni kell, amig a kedélyek lecsillapodnak. Az idő meg ez a jó vasutas nekem dolgozik. Mivel tudnám megjutalmazni? Eszembe jutott, hogy az egyik ládában öt kiló szúzdohány van. Ez most nagy kincs. Neki adom. Teltek a napok. Elkezdődött az aratás. Én is arattam a többiekkel a Rezábek földjén. Abban reménykedtem, hogy amikorra befejeződik az aratás, az én dolgom is megoldódik. A volt gazdánk, Prásek udvarába csak még egyszer tettem be a lábamat. Az elhurcolásunk előtt disznót vágtunk. A szalonnát a disznóól-lakásunkban nem tudtuk tartani. A Prásek kamrájában függesztettük fel. Ez nála maradt. Volt vagy tizenöt kiló. Ezt vissza kell szereznem. Bezörgettem Prásekhoz, de nem mentem be. Megálltam a kapu előtt. Kértem a szalonnát. A válasza: nyedám, nem adom. Erre elkezdtem kiabálni, magyarul is tótul is, összevissza, hogy fölfigyeljenek ránk az emberek, főleg a szomszédok. Csődület támadt, hogy mi baja van itt ennek a két embernek. Egyszer csak megjelent Prásek felesége az ajtóban és odalökte nekem a szalonnát. Ö okosabb volt, mint az ura. Nem akart az emberek szájára kerülni, hogy a cselédje szalonnáját eltulajdonította. Ez mégiscsak nagy szégyene lett volna olyan gazdag földbirtokosnak, mint amilyenek ók voltak. A kosztolásomról magamnak kellett gondoskodni. A hálótanyám Rezábek udvarán a szénáspajta volt. Nyáridóben szénán aludni nagyon kellemes. Eszembe jutottak a legényéveim. Egész nyáron a szabadban vagy a csűrben éjszakáztunk. Mennyire más volt az otthon! Ez itt kényszerű szállás. Az udvaron a kútnál mosakszom. A pakkomban van két ing és gatya, de hogy mosom ki? Csak eltűnhetnék minél hamarébb! De addig nem mozdulhatok, amíg az ingóságok útnak nem indulnak. Várakozni a legnehezebb. A vasutas megmondta, elrendezi a dolgot. Ne menjek oda, ne lássanak, ne kérdezősködjek. Majd ő szól, ha a dolog rendben van. De mikor? A szomszédban cselédeskedett egy oldalfalusi házaspár, Tóth István és a felesége. Át-áthívtak magukhoz. Egyszer-egyszer főt étellel is megkínáltak. Egy váltás fehérneműmet az asszony kimosta. De nem akartam a terhűkre lenni. Inkább csak száraz koszton voltam. Néha-néha a vendéglőbe is elmentem, inkább csak vacsorázni, mert napközben kint voltunk a földeken. Frantóval jól megértettük egymást. A közös sorsunk testvérekké tett bennünket. Ha zöld takarmányért mentünk a vasút mellé, mindig biztatott: nekem fütyül a vonat, mért nem megyek már haza. Jól van, Franto, az is eljön egyszer. De veled, szegény német testvérem, mi lesz? Vártam türelmesen nap nap után. De egyre feszültebb lettem. Alig aludtam valamit. Későn feküdtem, korán keltem. Gyakran üldögéltem a pajta előtt. Nézegettem a nyári égen a milliárdnyi csillagot. Mily fényesen ragyognak! Eszembe jutott egy nóta. Magamban sorról sorra mondtam, és felvillant emlékezetemben a falum. Milyen szépen daloltunk nyári estéken a falu közt, a Turóc hídjánál legény barátaimmal. A lányok a nyitott ablakon át hallgatták. Bujdosik az árva madár, Minden erdő szélén leszáll. Hát az ilyen árva, mint én, Hogyne bujdosolna szegény. Nem szólok én, csak hallgatok, Mert idegen földön lakok. Idegen föld határjába Bujdosok mint szegény árvái Most vagyok igazi árva. Idegen földön bujdosó. A családom is bujdosó lett. Vajon hol vannak most? Megemészt a nyugtalanság. Csak jönne már az én vasutasom. Végre az a nap is elérkezett. Sohasem felejtem el, talán mert annyira vártam. Július 21 -e volt Mint mindig, munka után ezen a napon is kiálltam a kapu elé, hátha jön az én emberem Nagyot dobbant a szívem, amikor megláttam biciklijén befordulni a sarkon. Megállt mellettem. Abban a pillanatban a szemközti ház kapuján kilépett egy férfi. A vasutas úgy tett, mintha a bicikli láncát igazgatná, amiatt állt meg. Aztán, ahogy ott babrál, halkan súgja csehül, de megértettem: holnap reggel három órakor legyek a raktárnál. Csak annyit mondtam én is halkan: dobzse. Azon az éjszakán nem aludtam egy percet sem. Amikor a toronyóra éjfél után a kettőt elütötte, a vackomból kibújtam és óvatosan, hogy zajt ne csapjak, végigmentem az udvaron. A kapu éjszakára zárva volt. Egy kulcs Frantónál volt. Amikor reggel korán mentünk a mezőre, Franto nyitott kaput, nem kellett a gazdát felkölteni. Ez így szerencsésen alakult. Este a kulcsot elkértem Frantótól. Egymásra kacsintottunk. Sejtette, hogy miért kérem. Mondtam, hogy fütyül a vonat, de még nem nekem. A kaput halkan kinyitottam, és éfiridultam az alsó város utcáin a pályaudvar felé. Elkezdett esni az eső. Jó meleg nyári eső. Még fél három sem volt, amikor a vasúthoz értem. Az állomás előtt egy nagy park volt, tele fiatal fenyővel. Oda behúzódtam, és a fák mögött rejtőzködve figyeltem az utat, hogy mikor érkezik az öreg vasutas. Már kezdett az ég alja derengeni, amikor az én jótevőm biciklije megvillant. Kiléptem a fák közül. Látta, hogy ott vagyok. Hajtott tovább. Mentem utána. Kinyitott egy kaput. Beosontam utána. Egyenesen a raktárhoz mentünk. A raktár előtt már ott állt egy, vagon. Az én vagonom. Az öreg kinyitotta az ajtaját. A vagon egyik fele oltatlan mésszel megpakolva, a másik fele üres. Gyorsan cipeltem a holmikat, hogy minél hamarabb végezzünk. Amikor az öreg vasutas a plombát rá'ette a vagon ajtajára, felsóhajtottam. A dohányt odaadtam. Pénzt is akartam adni, de nem fogadta el. Nagy hálával emlékezem erre a derék, becsületes cseh emberre. Elmagyarázta, hogy kell vagy tíz nap, amíg a szerelvény Tornaijára ér. Ha majd Zsolnára megérkezik, akkor ó szól nekem, hogy küldhetek táviratot, attól számítva a harmadik napon Tornaiján lesz a vagon. Most pedig menjek innen gyorsan, meg ne lásson valaki. A fuvarlevelet majd ó elhozza. Várjak rá este nyolc órakor a régi temetőnél. Megnyugodva, boldogan mentem vissza a gazdám portájára. Észre se vettem, hogy bőrig áztam. A szénáspajtában levetkőztem, kicsavartam a ruhámat, fehérneműimet. Bebújtam a pokróc alá. Arra riadtam, hogy Franto rázza a vállamat. Ébredjek, megyünk kaszálni. Egész nap azután arra vártam, hogy este nyolc óra legyen. Amikor a fuvarlevelet átvettem ott a régi temetőnél, alig tudtam szólni a meghatódottságtól. Csak néztem hálásan a vasutasra, erre a becsületes cseh emberre, aki énértem, egy senki magyarért az állását kockáztatja. Az Isten áldja meg. (folytatjuk) 'ass Gyula illusztrációs felvétele
