Szabad Újság, 1991. november (1. évfolyam, 216-241. szám)
1991-11-30 / 241. szám
1991. november 30. 3 Szabad ÚJSÁG A statisztika nem igazolja a vádakat Napjaink pestise: az idegengyűlölet Európa-, sót világszerte nő az ..idegenekkel'' szembeni ellenérzés, az úgynevezett idegengyűlölet. Tüntetnek Berlinben, mind többen szavaznak Le Pen Nemzeti Frontjára, Budapesten bőrfejűek csapnak össze arab diákokkal, Prágában szintúgy. Félelmetes előjelek. Foglalkozik-e, s mióta a történettudomány ezzel a jelenséggel? - kérdezte az Új Magyarország szerkesztője dr. Héthársi Magdolna történészt, egyetemi docenst, a téma kutatóját. Visszhang (Ambrus Ferenc védelmében) Szerkesztőségünkbe az alábbi levelet juttatta el dr. Fehérné Tamás Judit, az MDF Határontúli Magyarok Titkárságának megbízott vezetője. Mivel az alább tárgyalt üggyel foglalkozott lapunk október 22-ei és november 26-ai száma, az objektivitás érdekében, fontos más vélemények közzététele is.- Az idegengyűlölet nem mai keletű. Az idegenekkel szembeni bizalmatlanság, az őket sújtó hátrányos megkülönböztetés évezredes múltra tekinthet vissza. Elég, ha az antiszemitizmusra gondolunk, amely a legutóbbi két évezred egyik legtragikusabb jelensége volt, amely századunkban a hitleri fasizmus többmilliós zsidó népirtásában kapott szörnyű kifejezést. A második világháború után - éppen a szörnyű tapasztalatok alapján - jogi és politikai eszközökkel (mint például az ENSZ Alapokmánya, a demokratikus alkotmányok rendelkezései, a demokratikus pártprogramok stb.) igyekeztek fellépni az ilyen jelenségek és magatartásformák ellen. Az idegengyűlölet felújításával, a szélsőjobboldali szervezetek programjaiban találkozhatunk először, például a német NPD (Németország Nemzetidemokrata Pártja) programjában és propagandájában a hatvanas évek második felében már fontos szerepet kap a kérdés. Az idegenellenesség és idegengyűlölet azonban a hetvenes évek végén, és főleg a nyolcvanas évektől vált európai jelenséggé. Szegény országokból- Milyen társadalmi okai vannak az idegengyűlöletnek?- A hatvanas évek nyugat-európai gazdasági konjunktúrája idején a munkaerőhiány megoldására külföldi vendégmunkásokat toboroztak, elsősorban a szegényebb európai országokból. A kedvezőbb anyagi lehetőségek reményében beáramló munkavállalók száma a hetvenes évekre ugrásszerűen megnőtt. Gyakran csatlakoztak hozzájuk családtagjaik is. A nyugat-európai országokba bevándorlók számát növelték közelmúltunk háborúi, gazdasági, politikai válságai vagy egyszerűen csak a nyomor elől menekülök százezrei. A nyolcvanas évek elején Angliában 2,2, Franciaországban 4, az NSZK-ban 4,5 millió, Svájcban, Belgiumban több mint 900 ezer, Ausztriában 300 ezer külföldit tartottak nyilván. A mennyiségi növekedés mellett változás következett be a külföldiek összetételében is. A korábban olasz, jugoszláv, török vendégmunkások, s zömmel a ,,keleti blokkból“ érkezett menekültek mellett egyre több arab, délkelet-ázsiai, afrikai kér bebocsáttatást. A menekültek befogadása kemény próba elé állította a menekültjogot elismerő országokat. A befogadó országok lakosságának egy része fokozódó bizalmatlansággal. türelmetlenséggel fordult a külföldiek ellen. Különösen azok a rétegek, amelyeket a modern társadalmakat jellemző rendkívül gyors gazdasági és szociális változások hátrányosan érintenek vagy hátrányokkal fenyegetnek, mint például a munkanélküliség, a létbizonytalanság, az életszínvonal és az életminőség romlása.- Számos közvélemény-kutatás adatai tanúskodnak arról, hogy az idegenekkel szembeni elutasítás alapja nagyrészt az előítéletekben rejlik.- Valóban, az előítéletek forrása az ismeretek és a nyugodt megítélés hiánya a nyelvi, vallási vagy az úgynevezett faji jegyekben különböző csoportokról, a félelem a másságtól. Ezt bizonyította a godesbergi Infas 1982- es felmérése, ami szerint az NSZK állampolgárainak 49 százaléka többékevésbé ellenséges a külföldiekkel szemben, de elutasító magatartásuk nem tapasztalatokon és meggyőződéseken alapul, hanem azon a feltételezésen, hogy az idegenek másságuk folytán értéktelenebbek, mint a befogadó állam polgárai. Ök a felelősök- Miért alkalmasak az idegenek, a bevándorlók arra, hogy eljátszassák velük a bűnbak szerepét?- Alapos ismeretek híján sokan hajlamosak feltételezni, hogy minden problémának ök az okozói, s minden megoldódik, ha elűzik őket. Jó példa erre egy, a húsz éven aluli osztrák fiatalok között végzett közvéleménykutatás (1982), amely szerint a megkérdezettek 54 százaléka úgy vélte, hogy a külföldiek foglalják el az osztrákok elöl a munkahelyeket, 25 százalékuk szerint ök az okai a nagyarányú bűnözésnek, a lakótelepek elpiszkolódásának, s ezért 79 százalékuk követelt erőteljes adminisztratív intézkedést az illegális bevándorlókkal szemben.- Gyakran felmerül az idegenekkel szembeni vádként, hogy a jelenlétük a nemzeti, sót, „faji azonosság" széttöréséhez vezet.- Igen, de ez utóbbi kifejezés olyan rasszista szervezetek szóhasználatából való, amilyen például Le Pen Nemzeti Frontja, vagy amilyenek a magukat neonáciknak jelölő német csoportok. Változó világunkban a maguk azonosságát keresők elhatárolódása a másfélétől nem okvetlen vezet idegengyűlölethez, csak akkor, ha a mást, a másságot egy hierarchikus rendben alacsonyabb rendűnek, értéktelenebbnek tartja. Szerintem az identitástudat legmagasabb foka, hogy embereknek tudjuk magunkat. Ezután következhet csak a bőrszín szerinti, nemzeti, vallási stb. hovatartozás. Megoldás a félelem?- Ön szerint mi az oka a volt NDK területén, szinte előzmények nélkül kirobbant heves idegengyűlöletnek?- Itt az egyesülés következtében sokkszerű változások érték az embereket, kiestek a hagyományos miliőből, gondolkodásformákból, szervezeti hálózatokból, válságba kerültek a régi értékek. Széles rétegeket fenyeget a státus- és konkurenciafélelem. A korábbi hivatalos politika szinte kötelezővé tette a „szolidaritást" a fejlődő országok népeivel, most a régi elleni tiltakozás egyik formája lehet a támadás például a vietnami vendégmunkások ellen. A nemzeti múlttal kapcsolatos problémák kibeszélésének, feldolgozásának az elmaradásával is magyarázható a fiatalok egy részének szélsőjobboldali agresszivitása, amely alkalmas stratégiának tűnik arra, hogy megoldást nyújtson a félelmekre. Ma, szerte Európában - Angliától Ausztriáig, Svédországtól az NSZK-ig - számos szélsőjobboldali szervezet igyekszik hisztérikusan felnagyítani a bizonytalanságban élő lakosságcsoportoknak az idegenekkel szembeni ellenérzéseit, és ezekből az érzületekből politikai tőkét kovácsolni. Hogy ez nem teljesen eredménytelen, azt a helyi, tartományi választási sikereken túl az is bizonyítja, hogy 1989-töl 22 képviselője van az Európai Parlamentben azon politikai pártoknak, amelyek propagandájuk középpontjába a külföldiellenességet állították. Elfogadtatni a másságot- Hogyan lehet, lehet-e védekezni az idegengyűlölettel szemben?- Nyugat-Európa országainak humánus és demokratikus erői széles körű elemző munkával, a tudomány eredményeit is felhasználva igyekeznek szembeszállni az idegengyűlölet demagóg, felszínes érzéseivel. A külföldiek helyzete, a velük kapcsolatos gazdasági és szociális problémák sokkal bonyolultabbak, mint az előítéleteken vagy az egyes rossz tapasztalatokon alapuló felületes általánosítás mutatta. Az Európai Parlamentnek a fajgyűlöletet és okait vizsgáló bizottsága 1985-ben megállapította, hogy a külföldi munkavállalók a legrosszabbul fizetett munkákat végzik, a legrosszabb körülmények között; veszélyes, piszkos, lenézett munkákat, amelyeket a helybéliek akkor sem vállalnak, ha állás nélkül maradnak. Rossz házakban, szociálisan elmaradott területeken élnek, állampolgári jogokkal alig rendelkeznek, bár ugyanolyan adózók, mint a hazaiak. A munkanélküliség őket ugyanúgy érinti, sót a legelőbb utcára kerülők közé tartoznak. Számtalan német, osztrák elemzés bizonyítja, hogy kiűzésük nem megoldás a munkanélküliség vagy a bűnözés okozta gondokra. Foglalkoztatásuk ugyanis gyakran nem esik egybe sem földrajzilag, sem szakmailag a munkanélküliség gócaival. Őket a konjunkturális vagy munkaerőhiánynyal küzdő területeken foglalkoztatják, míg a strukturális változás érintette régi ipari centrumokban van munkanélküliség. Ez a mozgékony, olcsó munkaerő'egyben vásárlóerő is, ma is fontos tényezője a gazdaság eredményességének. A statisztikai adatok nem igazolják a bűnözéssel való egyértelmű kapcsolatukat, viszont egy osztrák elemzés kimutatta, a külföldiek nagyobb arányban áldozatai a bűntetteknek, mint elkövetői. Az idegengyűlölet elleni védekezésről: egy modern társadalom nem létezik konfliktusok nélkül, de olyan politikai kultúrával kell rendelkeznie, hogy ezeket békésen tudja kezelni. Csakis a demokratikus vita eszközeit tartom célravezetőnek, a sokoldalúan feltárt tényekkel való érvelést; a fiatalok esetében pedig olyan humánus nevelést, amely segít megérteni és elfogadtatni a másságot, amelyet nem félni, hanem meg-' ismerni érdemes. Hosszabb szabadságról külföldről hazatérve kaptam kézhez az október 22-i Szabad Újságot. Jól ismerve a „hazai" (szlovákiai) viszonyokat, az emberek passzivitását, valamint Ambrus Ferencet, nagyon finoman fogalmazok, ha azt mondom, hogy mérhetetlenül felháborított Korcsmáros László mocskolódása, amellyel Ambrus Ferencet „hitelvesztett és erkölcstelen közemberré“ (idézet a cikkből) szeretné lefokozni. De nézzük a tényeket. A Rozsnyói járás Csemadok-titkára (Ambrus Ferenc) a Rákóczi Szövetségtől eddig anyagi támogatást nem kapott. A Csehszlovákiai Magyar Kultúráért Alapítványtól ez év elején a „Rozsnyó 700 éves" ünnepségek, rendezvények támogatására 20 000 Ft-ot kapott, tételesen elszámolásra. Részemről az MDF-tól érkező remittenda szállítmányról szeretnék pár szót ejteni és ezzel kapcsolatosan kifejteni véleményemet a Korcsmáros úr által képviselt újságírói magatartásról. Tehát: Ambrus Ferenc a nyolc tonna remittenda újságot tőlem, dr. Fehérné Tamás Judittól, az MDF Kisebbségi Iroda csehszlovák referensétől kapta. Munkatársaim segítettek a pakolásban, én magam a vámolásban. Az újságokat azzal adtam át, hogy úgy juttatja el a tömegekhez, ahogy tudja. Amennyiben el tudja adni pénzért, úgy a befolyt összeget mindenekelőtt a fuvardíj kifizetésére fordítja, ill. a Csemadok által szervezett rendezvények anyagi támogatására használja fel. Amit nem tud eladni, azt a rendezvények alkalmával a későbbiek folyamán tegye ingyen hozzáférhetővé. (Szó sem volt arról, hogy bárkinek, bárhová postázzák a remittendát - ajándékként -, ahogy ezt Korcsmáros úr feltételezi, vagy követeli...(?) Különben a remittendát több járási Csemadokvezetőnek felajánlottam, de Ambrus Ferencen kívül senki nem vállalta az átvitellel járó rengeteg szervezést, munkát, és azt a kockázatot, hogy nyakán marad egy csomó remittenda, amivel esetleg nem tud mit kezdeni. Ő megragadta a felkínált lehetőséget, és ezért nem elmarasztalás, hanem dicséret jár. Könnyű azt kritizálni, aki tesz a csehszlovákiai magyarságért, Ittas Egyénnek hamis fuvolahangja van, amely olykor tisztulás fejhangba csap át, de akkor sem veszíti el mézes-mázos alaptónusát. A zsúfolt autóbuszban harsányan odaszól fiaimhoz: ,,No, kis legények, melyik iskolába jártok?“ A gyerekek gyanútlanul készséges válaszára tovább kérdezősködik: ,,Na és aztán tudtok ti szlovákul? Mert nemcsak magyarul kell ám beszélni! ‘ ‘ Szólni akaró fiaimat egy szemhunyoritással leintem, mire innen kezdve már szlovákul zubog a szó Mézesmázosból. Az utazóközönséghez fordulva hangosan méltatlankodik, hogy még akad egyáltalán valaki Szlovákiában, aki csak magyarul beszél, no de ilyet, ez bizony nem járja. Tudja ő ezt, hisz itt él, ennek az országnak a kenyerét eszi, ó bizony komáromi létére úgy megtanulta az államnyelvet, hogy el sem akarják hinni róla, hogy magyar. A gyerekei is hibátlanul beszélnek szlovákul, hisz szlovák iskolába jártak, azokról sem érezni, hogy a szlovák nem az anyanyelvűk. Mert nem magyar iskolába kell adni a gyereket, de ezt, ugye, sok magyar szülő nem képes felfogni, aztán csodálkozik, hogy a gyerek nem érvényesül az életben. Ö bezzeg még Csehországban is csak szlovákul behiszen aki dolgozik, az hibát is követhet el. Természetesen, sokkal eredményesebben lehetne dolgozni, ha a vezetőség és a Korcsmáros-féle emberek nem oldalról figyelve kritizálnák egy tehetséges, tenni akaró ember működését, hanem beállnának a „csatasorba" és segítenék ennek az embernek a munkáját. Természetesen az előbbi, az könnyebb, de csapatmunka nélkül még a legjobb szándék is megbukik. És ha Ambrus Ferenc jön, megy - ötleteket gyűjt, szervez akkor a Csemadok vezetősége (amely állítólag nem tud semmit) miért nem segít a szervezésben, hogy pl. ne csak „kéttucatnyi vidámkodó ifjú" (idézet az újságból) legyen jelen? Miért nem járnak ók is nyitott szemmel és szívvel? Vagy talán azért is Ambrus Ferenc a bűnös? Még mielőtt befejezném a soraimat, szeretném felhívni a figyelmet arra, hogy Korcsmáros részéről ez egy övön aluli ütés, mert olyankor támad, amikor Ambrus Ferenc nem tud védekezni távolléte miatt. Ha megvárta volna, míg Ambrus Ferenc hazajön, nyilván választ kapott volna azokra a kérdésekre, amelyeket a nyilvánosságnak feltéve, jelen esetben kimerítik a rágalmazás és becsületsértés fogalmát. Nem tudom, milyen Korcsmáros úr újságírói etikája, de ezt a cikkét olvasva felmerül bennem az a kérdés, hogy nem az-e a feltett szándéka, hogy az alakuló csehszlovákiai magyar társadalmat szétverje? Tőlünk (MDF) tehát csupán a remittendát kapta Ambrus úr, valamint egy javaslatot a Púski-kiállítás megszervezésére. Ha nincs ő, aki elvállalja a kiállítandó anyag kiszállítását és az első kiállítás megszervezését, nem lehetett volna megrendezni azt a Püski Kiadóról szóló vándorkiállítást, amely Csehszlovákia magyarlakta városaiban mutatja be - könyvárusítással egybekötve - a Püski-házaspár életét. A kiállítás időbeli sorrendben az alábbi városokban lesz megtekinthető: Léva, Kassa, Királyhelmec, Nagykapos, Szepsi, Pozsony, Fülek, Dunaszerdahely, Prága. Hát ennyit a „kétes népszolgálatról"... Budapest, 1991. november 18. szélt úgy, ám! És zsongja, döngicséli tovább felvilágosult szövegét a mögöttünk ülő idősebb férfi füléhez hajolva nagy bizalmasan, de azért úgy, 'hogy mindenki hallja, miközben időnként félreragoz, hímnemet nőnemmel kever és hatszor közli egy mondatban, hogy ,,hisz tudja, mire gondolok“. Az apadni nem akaró szózuhatagtól és alkoholbúzös leheletétől felfordul a gyomrom. A gyerekek, látva arckifejezésemet, már ellenségesen tekintgetnek Mézesmázosra, aki ismét barátkozni próbál velük, persze, ismét magyarul, de minden siker nélkül. Ittas Egyén diadalmasan hordozza végig tekintetét az utasokon, mintegy jelezve, milyen kukkó ez a két gyerek, még magyarul sem képes társalogni, majd sanda pillantást vetve mellettünk ülő barátnőm bogárszemü kisfiára, bizalmasan közli kényszerű hallgatójával, az idős férfivel:,,Hiába no, cigányok.“ Fellélegzem, amikor végre kiszállunk. ,,Olyan helyes volt az a bácsi“ - mondja Ádám fiam. Melyik? - kérdezem döbbenten. Csak nem arra a részegre gondolsz? „Á, dehogy, az a másik, akinek folyton beszélt. Mindig rám mosolygott és még kaccsintott is hozzál“-vk(ÚJ MAGYARORSZÁG) (Váss Gyula illusztrációs felvétele) Dr. Fehérné Tamás Judit Szervilizmus magyar módra
