Szabad Újság, 1991. november (1. évfolyam, 216-241. szám)

1991-11-04 / 218. szám

1991. november 4. 5 Szabad ÚJSÁG Meghökkentő ügyintézés Kárpótlás helyett feljelentés Szerkesztőségünkbe levél érkezett, melyben nagykaposi olvasónk, Pál Margit megdöbbentő tapasztalatokról számolt be, ezért úgy döntöt­tünk, felkeressük az érintett feleket, hátha van magyarázat a történ­tekre. • Levélírónk édesapja, Béres Albert ügyében járt el, aki már kilenc éve nyugszik a dobóruszkai temetőben. Béres Albertet a községet „fölsza­badító“ szovjet katonák hurcolták el Szamborba kényszermunkába. Tíz hónapot töltött „hadifogságban“. Hatvanöt éves korában hirtelen ragadta el a halál. Pál Margit a kárpótlási törvény megszületése után régi ismerőséhez, az egyik parlamenti képviselőhöz for­dult, hogy megfelelő nyomtatványok­hoz jusson. Édesapja nevében akarta benyújtani kártérítési igényét. A meg­szerzett nyomtatvánnyal édesanyja fölkereste apja két volt fogolytársát, akik készségesen igazolták elhunyt társukat. Az aláirt nyomtatvánnyal föl­kereste Fulajtár János polgármestert, így mesélte el a találkozást: „Tegező viszonyban vagyunk. Hellyel kínált, elbeszélgettünk. Ké­sőbb vettem észre, ittasnak látszott. Megkérdezett, mi járatban vagyok. Odaadtam ezt az igazolást, hogy mint polgármester volna szíves aláírni és lepecsételni. Látod, a tanúk is aláírták, mondtam neki. Zavarba jött. Forgatta a papirost.- Úgy látszik, nem vagy tisztában a dologgal - vetettem oda. - Ki lenne a kompetens, ki írja alá, ha nem te?- Még mindig forgatta a papirost. Megjegyzésemre dühös lett:-Tudod mire vagyok kompetens? Arra, hogy ezt széttépjem!- Miért!? - Széttépte, összegyűrte és a szemétkosárba dobta. Ez úgy ért mint egy pofon.- Mit csináltál?- összetéptem!- Most hogy fogom hitelesíttetni?- Felugrottam és ki akartam venni a szemétkosárból. Ő megelőzött és zsebre vágta a papírokat.- Nem akarok veszekedni vagy ve­rekedni, de add vissza! Nem akarta. Én meg ki akartam venni a zsebéből. Ahogy dulakodtunk, megpattant a varrás a nadrágján, a zsebe mellett. Zavarba jött és elen­gedte az összegyűrt papírokat. Én bedobtam a táskámba. Még annyit mondtam, az ügyet nem hagyom any­­nyiba. - Viszontlátásra! - És becsap­tam az ajtót. Azután megtudtam, följelentett a rendőrségen. Azzal vádolt, hogy rátámadtam, nekimentem, széttéptem a nadrágját. Berendeltek a rendőrség­re is. Nem akarták felolvasni a vádat. Fölvették velem is a jegyzőkönyvet. Megmondtam nekik, én ittasnak lát­tam, és nem téptem szét a nadrágját. Nem akarom, hogy engem behur­coljanak és az ügy elfajuljon. Az isme­rősök javasolták, tegyem közzé az újságban. A képviselő ismerősömnek is elküldtem, de nem akart eljárni az ügyben, mert - úgymond - „bántom a kommunistákat.“ Az esetről röviden beszámolt az Ungi Táj című lap 1991. szeptember 5-ei száma is ,.Dulakodó polgármes­ter“ (8 o.) cím alatt. A polgármester a lap megjelenése után fölkereste a Csemart nagykaposi üzletét, s az elárusítónőnek elmondta, bíróságra adja az ügyet. Pál Margittal is összefutott a boltban, akinek csak annyit mondott: „Majd a bíróságon tárgyalunk!“ Ezek után fölkerestem a dobórusz­kai polgármestert, aki szívélyesen fo­gadott. Kertelés nélkül a tárgyra tértem.- Nem jegyeztem föl a dátumot- kezdte mondókáját Fulajtár János.- Először az anyja jött, Etel néni. Elmagyaráztam neki a teendőket.- Elmondaná a történteket mag­nóra?- Előbb így elmondom. Szóval dél­után két óra tájban megjött a hölgy. (Pál Margit - a szerk. megj.) Úgy jött be, számonkérően. Üres papír volt nála. Erösködött, hogy írjam alá. „Add ide - mondtam -, lepecsételem.“ Akkor vettem észre, nincs kitöltve. Mondta, elég a két tanú aláírása. Battyánban, Csicserben nem kell a személyi szám. És felcsattant: Részeg disznó, hülye, marha ...“- Szó szerint?- Igen. Ez ment. Rá akartam ütni a pecsétet, de a személyi szám hiánya miatt nem ment. Szóval mindennek le­hordott. Mentem a telefonhoz, kihív­tam a rendőrséget. Hozzák a ballont, belefújok. Hát a papirosát kétfelé re­­pesztettem.- Miért?- Maga nem lett volna mérges?! Tárcsáztam a kaposi rendőrséget, ne­kem ugrott, a telefon leesett a földre. Ahogy vettem föl, nekidobott a villany­kályhának. Ahogy nekiestem, önkén­telenül meglöktem őt, s a varrásom fölszakadt. Később lementem két pol­gárhoz, megmutattam nekik, a rendő­röknek is.- A telefonnak nem lett semmi baja?- Szerencsére nem. Akkor kapta ki a zsebemből a papírt. Aztán kijött a rendőrség, felvette a jegyzőkönyvet.- Miért jelentette föl?- Becsületsértésért. - Hozza az Ungi Táj már említett számát. - Látta már? ' - Igen.- A szerkesztőséget is bíróságra adom, ha nem vonják vissza.- De maguk ketten voltak, hogy akarja bizonyítani a történteket?- Nehéz lesz. A polgármester újra visszatér né­hány körülményre, a beszélgetés aka­dozik, Így másfelé terelem.- Hány embert hurcoltak el a falu­ból a háború végén?- Úgy negyven-ötven személyt.- A bejárat mellett még mindig ott az emléktábla, mely azt hirdeti, hogy a szovjetek fölszabadították a falut. Az elhurcoltak és hozzátartozóik ezt az eseményt másképp értékelik. Nem kellene a táblát leszerelni?- Kint van még. Majd ha fentról... De minek? Mind magyar katonák voltak.- Lehet, de amikor elhurcolták őket, már civilben voltak, tehát nem minő­sülhettek hadifoglyoknak, nem harcol­tak már akkor, mégis éveket voltak távol otthonuktól.- Régi dolog. Akkortájt születtem. Csak hallomásból tudom, mi történt. Most másodszor kérem, mondja magnóra az esetet. Néhány másod­percig sűrűn pislog. Azzal érvelek, Így dokumentálható lesz, mi hangzott el kettőnk között, s nem forgathatom ki szavait.- Hagyjuk inkább a szalagot.- Nem értem, miért tépte el azt a papirost. Miért nem adta vissza, ha nem tudta elintézni az ügyet?- Rendben van, eltéptem. De ren­deltünk elég nyomtatványt... Pedig aláírtam volna, ha rajta van a személyi szám... Még egyszer próbálkozom a mag­nóval. Eredménytelenül. Miközben Fulajtár János lekísér, visszatér a magnófelvétel ügyére:- Most nem, de ha szükség lesz rá... Egyelőre nem. Legyintek. Ennyiben maradunk. Pál Margitot még megkérdeztem, hogy Fulajtár János az ő jelenlétében kívánt-e telefonálni. A válasz egyértel­műen nemleges. Az időpontokat bizo­nyára a jegyzőkönyv tisztázza majd. Az egész történetből tehát annyi rekonstruálható, hogy a polgármester megsemmisített egy nyomtatványt, amelyet azután nem akart visszaszol­gáltatni tulajdonosának. Az minden­áron vissza akarta szerezni, s dulako­dás közben a polgármester nadrágja megrepedt. Hogy azután még mi tör­tént az irodában és mi nem, mi hang­zott el és mi nem, nem a mi dolgunk eldönteni. A lényeg az, hogy aligha lehet a „szemétkosarazó“ ügyinté­zéssel egyetérteni. Megjártam a temetőt is, ahol Béres Albert nyugszik. Neki fogalma sincs róla, hogy életének egy keresú fordu­lata ma is kellemetlenségek, békétlen­ség forrása. BALASSA ZOLTÁN Hétköznapjaink belpolitikai életét, azt hiszem, nyugodtan nevez­hetjük fordulatokban és események­ben (no meg, sajnos, indulatokban is) gazdagnak. Halmozódnak a különbö­ző tanácskozások és viták, olyannyira, hogy az eseménysorozatok gyakran káoszba mennek át, s ember legyen a talpán, akinek sikerül úgy-ahogy kibogozni valamit az egész bonyoda­lomhalmazból. Nemrégiben például az ún. feddhetetlenségi (vagy talán így jobban ismerjük: lusztrációs) törvény kavarta fel még jobban i belpolitikai életünk ama bizonyos, egyébként is módfelett zavaros vizét. A „nagy“ em­berek sem döntöttek ezzel kapcsola­tosan (sem) egyértelműen és azono­san. Mondjuk az államfő aláírta, a Szövetségi Gyűlés elnöke nem, s rajtuk kívül még számos magas rangú politikusunk vélekedik homlok­­egyenest eltérően a törvénnyel össze­függésben. Én most mégsem utánuk mentem, nem az ö véleményükre voltam újfent kiváncsi. Azt hallani, olvasni a rádió­ban, a tévében, az újságokban éppen eleget. Egyik minapi riportutam során azt a bizonyos utca emberét, jelen esetben az egyszerű falusi embert szólaltattam meg, vajon annak mi a véleménye a lusztrálásokról, magá­ról a törvényről, esetleg felesleges voltáról... Tettem pedig mindezt Nagyfödémesen, a Galántai járás mintegy ötezer lelket számláló köz­ségében. Hogy miért éppen ott? Ezt még akkor sem tudom megmagyaráz­ni, ha azonnal elkezdenek engem is lusztrálni! Egyszerűen azért, mert ép­pen ottjártamkor jutott eszembe, hogy vajon ehhez az egész folyamathoz mit szól az egyszerű ember, a vidék em­bere. íme tehát a vélemények. Még csu­pán annyit, hogy volt aki bátran bemu­tatkozott, mások azonban mindössze szignójuk közléséhez voltak hajlandók hozzájárulni. Mindezek ellenére, azt hiszem, nekik is köszönet jár, hogy ez a kis „csokor" összeállt. Svihrán Erzsébet, újságárus:- Nézze, a fejesek döntenek az ilyen kérdésekben. Engem valahogy nem nagyon izgat az egész, bár azt nem mondhatom, hogy teljesen kö­zömbös számomra életünk, pontosab­ban politikai életünk alakulása. Ezt már csak azért sem mondhatom, mert nap mint nap itt vagyok, az újságok között, tehát általában átfutom a leg­frissebb híreket, információkat. A tör­vényről talán annyit, hogy vélemé­nyem szerint egyáltalán nem fölösle­ges ennek a dolognak a végére járni. Persze, jelenleg talán lennének ennél fontosabb dolgok is. Katasztrofális helyzetbe jutott az ország gazdasága, ezen kellene mielőbb javítani. Vagy például itt van a munkanélküliség. Ezt lenne szükséges orvosolni. Engem, pontosabban a családunkat is alapo­san sújtja. Már három munkanélkülink van: a két lányom meg a vejem. Ben­nünket tehát - s úgy vélem, teljesen érthetően - jelen pillanatban inkább ez aggaszt, nem pedig a lusztrálások... Kögler János, nyugdíjas:- Egyetértek a törvénnyel. Vagyis akarom mondani azzal, hogy ez a do­log napirendre került, foglalkoznak ve­le. Talán azért is, mert én is megérez­hettem - ha kisebb mértékben is - mit jelent kiszolgáltatva lenni valaki ké­ny ekedvének. Röviden elmesélem: Az ötvenes évek végén, a hatvanas évek elején nagyon jól ment itt, Nagyfödé­mesen a súlyemelés. Az első ligában szerepeltünk, s én voltam a sportszer­vezet elnöke. Az egyik évzárón kissé kritikusabb hangnemben szólva töb­bek között megjegyeztem, hogy a helybéli tanítók viszonylag közöm­bösek, nem nagyon kapcsolódnak be a falu sportéletébe. Hej, bizony több sem kellett! Attól kezdve az iskolában úgy „ráültek“ a fiatalabbik lányomra, hogy megbuktatták öt - és most kö­vetkezik a dolog nevetségesebb ré­sze, bár akkoriban egyáltalán nem volt az - tornából és rajzból. A nyomás egyre erősödött, képtelen voltam bár­mit is tenni. Szóval azért egy valamit tettem: átírattam lányaimat a szenei iskolába. Most én kérjem vissza azt a sok pénzt, amit akkoriban elköltöt­tem az utaztatásra, az ebédekre? Hát szóval szerintem az ilyesmik miatt is jó, ha egy kicsit utánanéznek egy-két ember múltjának. Krizsán Aladár, elárusító, 35 éves:- Nekem az a véleményem az egész lusztrálásról, hogy konkrétan, személyre szólóan kellene vizsgálni az ügyeket. Nem szerencsés dolog az ilyesmire kollektív méretű törvényt hozni. Ha ez így lenne a fejlett demok­ráciával rendelkező országokban, rég megnézhetnék magukat. No és a to­vábbi dolog. Most ez a folyamat egy kicsit fölösleges, s ami még ennél is bosszantóbb: túlságosan hosszúra nyúló. Most egészen más, sokkal ége­tőbb problémákkal kellene foglalkozni ebben az országban. A munkanélküli­séggel, a gazdaság fejlesztésével. Ez­zel persze egyáltalán nem azt akarom mondani, hogy a lusztrációs törvényre végképp nincs szükség. H. M„ maszek elárusító:- Hogy micsoda? Még ha meg is magyarázná, mit is jelent! Vagy tudja mit? Hagyjuk az egészet! Különben sem szeretek politizálni. Azt inkább a fejesekre hagyom. Nekik ez a dol­guk! Igaz, hogy szűkebb körben azért én is megmondom mindenről a véle­ményemet, de egyébként valóban nem nagyon érdekel az egész. Spót Lajos, zöldséges, 48 éves: Nézze, szerintem rengeteg benne a szamárság. Hogy tulajdonképpen mire is gondolok? Arra, hogy a nagy halak megint elúsznak, s csak az ap­raja marad a hálóban. Legalábbis én eképpen látom az egészet. Egyébként sok körülötte a vita, a fölösleges ta­nácskozás, ülésezés. Pedig mennyi, de mennyi egyéb gondja-baja van az országnak... K. V., középiskolás:- Hogy mi a véleményem a lusztrá­lásról? Őszintén megvallva nem na­gyon látok bele a dolgok mélyébe. Bizonyára szükség van rá, ha annyit szövegelnek körülötte. Nem? H. I., elárusító:- Jól tudjuk valamennyien, milyen volt a helyzet a múltban. Belépsz? Nem? Jó, csak úgy kérdeztük. Igen, csak úgy kérdezték. De aki nem vállal­ta, általában alaposan ráfázott. Szóval mit is akarok ezzel mondani? Hogy sokan azért vállalták a piszkos mun­kát, mert muszáj volt, és véleményem szerint nem lehet fölöttük egyformán ítélkezni. Ez kizárt dolog! Mert akkor hol van itt igazság, hol itt a demokrá­cia?! Én úgy látom, hogy ez a törvény, illetve a körülötte kialakult sok herce­hurca egy kicsit másvalamire is kell. Mégpedig arra, hogy egyéb, sokkal fontosabb dolgokról elvonják az em­berek figyelmét. Szóval ennyi. Legalábbis jómagam ennyit tapasztaltam, gyűjtöttem össze ama hétköznapi délelőtt, Nagyfödé­mesen. A megszólaltatottakat nem vá­logattam. Egyszerűen kitippeltem ma­gamnak néhány egyént - s megállítot­tam őket. A mindennapok zajlásában, egy kisközségben. Ók tehát így véle­kedtek. Persze, ahány ház... SUSLA BÉLA Az utca embere a lusztrációkról Kell, de éppen most? V. Dobóruszkán csak a címer változott... (A szerző felvétele)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents