Szabad Újság, 1991. november (1. évfolyam, 216-241. szám)
1991-11-26 / 237. szám
4 1991. november 26. Parkoló Készüljünk a télre! 5. Garázsolás és „konzerválás'4 Sorozatunk záró fejezetében azon autósok számára szeretnénk néhány hasznos tanáccsal szolgálni, akik szentül hiszik, hogy pléhtáltosuknak télen a garázsban a helye. Persze, lehet vitatkozni az ilyen véleménnyel, de most nem ez a célunk. Aki így dönt, bizonyára szintén érvek sokaságát tudná mellette felsorakoztatni. Azt viszont nekik sem árt tudni, hogy az autó „téli álomra“ való előkészítésének is vannak megszívlelendő szabályai; távolról sem elég, ha az első hó lehulltával beállunk a garázsba, becsapjuk az ajtót, és szögre akasztjuk a slusszkulcsot, hogy valamikor március derekán vegyük elő újra. A legkevesebb, amit ezt megelőzően okvetlenül meg kell tennünk: kiszerelni a kocsiból az akkumulátort. Erről már volt szó korábban, úgyhogy csak megismételjük a legfontosabb tudnivalókat: a telepet lehetőleg száraz, hűvös - de nem fagyos - helyen tároljuk, s úgy kb. a tél közepén lehetőleg iktassunk be egy „kondicionáló“ töltést, lásd sorozatunk első részét. Az akkumulátor kiszerelése egyébként nem aranyszabály, bár kétségkívül a leghasznosabb, amit téli „vesztegléskor" vele tehetünk; de ha mégis túl fáradságosnak tartanánk, ám hagyjuk a kocsiban úgy, hogy a „mínusz“ pólust lekapcsoljuk róla. (Ez főleg akkor ajánlott, ha egy-egy enyhébb napon mégis elővesszük autónkat a garázsból.) Ha viszont csakugyan lemondtunk a téli autózásról, egy-két további tanácsot sem árt megszívlelnünk. Például: gondosan begarázsolt kocsink futómüveit téglákkal vagy méretre szabott farönkökkel támasszuk alá úgy, hogy a gumiabroncsok ne érintsék a talajt. Ellenkező esetben óhatatlanul ellapulnak, deformálódnak, és ezen tavasszal már a leggondosabb „centirozás“ sem segít. A gumiköpenyek ára feltétlenül indokolttá teszi ezt az óvintézkedést! Azonkívül: ha fűtött garázsunk van, bármennyire hihetetlenül is hangzik, az a legokosabb, ha elzárjuk a radiátor csapját. A meleg levegő zárt helyiségben télen sokkal többet árt az autónak, mint amennyit használ: elősegíti a páralecsapódást, állandóan nyirkosán tartja a karosszériát, meggyorsítja a korrózió terjedését, és egyáltalán: aktivizál mindennemű „karosszériapusztító“ folyamatot. S ha már garázsolunk, ugyanilyen okoknál fogva csak hasznosat cselekszünk, ha kb. 10-15 cm-re „letekerjük“ az autó valamennyi ablakát! Hadd cserélődjön a levegő az utastérben is! A télire „eltett“ autónak is csak használ azonban, ha legalább havonta egyszer próbaképpen „bestartoljuk“. Jót teszünk ezzel a motornak (újra átkenödnek a hengerek hüvelyei), az üzemanyag-hálózatnak (feltöltödik a vezeték, a karburátor), s ha egy-két méter elöre-hátra „huppanásra" is lehetőségünk van, a sebességváltó és a differenciálmú fogaskerekeinek olajfilmjét is megújítjuk. Ilyenkor egyébként tanácsos ellenőrizni az összes elektromos fogyasztót is, mert a hosszú pihenő általában ezeknek sem szokott jót tenni. A végére, kissé rendhagyó módon egy magánvélemény: minden okos tanácsunkkal együtt az autó elsősorban arra való, hogy menjen. Télen is. Nemcsak arról van szó, hogy ebben az évszakban tudja a legjobban megkönnyíteni, a legkényelmesebbé tenni az utazást, hanem arról is: nem tekintheti magát sofőrnek az, aki télen nem vezet. Innen már valóban csak egy apró lépés a keménykalapos úrvezető klasszikus esete. Ehhez pedig, azt hiszem, egyikünk sem szeretne hasonlítani... (Vége) Egy ,, telivér", kívülről-belülról: a Renault Alpine. Hathengeres, 24 szelepes, 250 lóerős turbómotor, 275 km/h végsebesség, infravörös távirányítású ajtózár, PIONEER hi-fi hármaskombináció, miegymás. Az ára már kissé kijózanitóbb: 86 600 márka. Mai árfolyamon, havi ezer koronát félretéve csekély 126 év alatt összespórolható... (V. Gy. felvételei) Szerkeszti: Vass Gyula Szabad ÚJSÁG A legfejlettebb termelőerőkkel rendelkező nyugati országok társadalmát egyaránt szokták a bőség társadalmának, információs társadalomnak, fogyasztói társadalomnak, a tudás társadalmának vagy egyszerűen csak modern társadalomnak nevezni. Lényegében mindegyik elnevezés kifejezi ennek az új társadalomnak valamelyik jellegzetes oldalát, amely megkülönbözteti a múlt század és a századfordulót követő évtizedek tőkés társadalmától. Arról van szó, hogy a tudományos-technikai forradalom alapvetően megváltoztatta a tőkés termelési mód belső viszonyait. Mivel a gazdasági átalakítás hazai koncepciója is a modern társadalomhoz való felzárkózásra irányul, érdemes közelebbről megvizsgálni annak néhány jellegzetességét, annál is inkább, mert az oda vezető úttal kapcsolatban különböző nézetekkel találkozhatunk. A gazdasági átalakítás kormányprogramjának és a kormány gazdaságpolitikájának bírálói (Valtr Komárek, Milan Matéjka, Milos Zeman, Milan Zeleny, Milos Pick stb.) úgy vélik, hogy az átalakítás körülbelül félúthoz érkezett, ezért el kell végezni az eddigi fejlemények elemző értékelését, s a tapasztalatok alapján a szükséges módosításokra is sor kerülhet. Alapjában véve a Klaus-féle terápiaként emlegetett, restriktiv jellegű monetáris politika alkalmassága és mértéke körül folyik a vita, de a jelek szerint az ellentáborok hangadói nem sok hajlandóságot mutatnak egymás érveinek elfogadására. Hozzá kell tenni, hogy a bíráló vélemények esetenként ellenzéki pártprogramokat is tükrözhetnek, nehéz tehát kiszűrni a politikai szempontoktól mentes objektivitást a reformkoncepcióra vonatkozó észrevételekben és javaslatokban. Mindenesetre ha abból indulunk ki, hogy a közgazdaságtan nem az örök igazságot, hanem a szüntelenül változó társadalmi, politikai, intézményi viszonyokat kutatja, úgy hasznosnak kell tekinteni minden olyan véleményt és hozzászólást, amely a mi viszonyaink között a gazdasági átalakítás koncepciójára vonatkozik. A szellemi tőke térhódítása Vizsgáljuk meg tehát, hogy hová akarunk eljutni, vegyük szemügyre a modern társadalom legfőbb ismérveit. A modern társadalomban folyó gazdasági versenyben a szellemi tőke hasznosítása kerül előtérbe, ami abban nyilvánul meg, hogy a piacon az a termelővállalat, transznacionális szervezet vagy állam tud érvényesülni, ahol nagyobb gondot fordítanak a gyártmányfejlesztésre és a piackutatásra, s ennek érdekében jobban megfizetik az alkalmazottak alkotó munkáját. Igyekeznek ezért minél több szellemi tökét felhalmozni, tudást, szakértelmet, tapasztalatot összpontosítani. A szellemi töke fogalma azonban ennél is szélesebb, ide tartozik a vállalat jó hírneve, kutatási eredményeinek pénzben kifejezhető értéke, dolgozóinak szakmai tekintélye, elégedettsége és munkakedve. Egyre több az olyan vállalatok száma, ahol a töke nagyobb hányadát a szellemi tőke teszi ki. Mivel a versenytársak is ilyen politikát folytatnak, a munkajövedelmek növekedése fokozatosan háttérbe szorítja a tőkejövedelmek jelentőségét, korlátozza a részvények után fizetett osztalék terjedelmét. Ezért nem ritkán a tulajdonosok is részt vesznek a menedzserek intenzív munkájában, hiszen a munkajövedelemből bőségesen részesülhetnek. Ez az irányzat napjainkban már ott tart, hogy a legeredményesebb menedzserek fizetése még a legmagasabb szintű állami tisztviselők, a miniszterek és a köztársasági elnök fizetését is meghaladja. Természetesen a kutatási eredményeket realizáló szakmunkások is megtalálják a számításukat, hiszen magas színvonalú, minőségi munkát csak elégedett, jó anyagi körülmények között élő dolgozókkal lehet végeztetni. Az egyre terjedelmesebb munkabér-kiáramlás egyúttal a vásárlóerőt is biztosítja a termékek értékesítéséhez, a túltermelési válságokat ezért jó piacszervezéssel el lehet kerülni. Dolgozói részvények A modern társadalom további jelMegjegyzések a gazdasági átalakítás koncepciójához A célt kell szem előtt tartani legzetessége az is, hogy a takarékoskodó, puritán lelkületű dolgozók nem élik fel a munkajövedelmüket, hanem annak egy részét saját munkaadójuknál részvények vásárlásába fektetik, hogy elért életszínvonalukat nyugdíjas korukban is megtarthassák. A dolgozói részvények intézménye tehát nem valamiféle privatizációs program, csupán a munkajövedelmek növekedésének egyik természetes következménye. Indokolatlan ezért a dolgozói részvények célszerűségéről, társadalmi igazságosságáról vitatkozni. A modern társadalomban tehát a vállalat tőkéjének bizonyos hányada a dolgozók tulajdonába megy át, igen jelentős részét pedig a felhalmozódó nyugdíjalapok vásárolják meg, hogy kamatoztassák az általuk kezelt tökét. Az inflációval is számolni kell A mérsékelt, többnyire csak egy számjegyű infláció a modern fogyasztói társadalom természetes velejárója, hiszen a kutatás és a gyártmányfejlesztés során az új termékbe több szellemi munka kerül, s ez a megnövekedett ráfordítási költség a termék árában is jelentkezik. Az infláció a részvények kamatozására is kihat. Ha az inflációs ráta meghaladja a részvények profitrátáját, úgy nemcsak a tőkejövedelem, az osztalék marad el, hanem maga a tőke is beszűkül, vagyis szűkített újratermelés következik be. A fogyasztói társadalomnak azonban az említett jelenségeken kívül megvannak a maga társadalmi problémái is, például a munkanélküliség, a kereseti színvonalkülönbségekből eredő társadalmi feszültségek, a vendégmunkások problémája, s legfőképpen a fejlett és az elmaradott országok közti szakadék szélesedése. Az egyes országokon belüli társadalmi feszültségeket megfelelő adórendszerrel és szociális politikával mérsékelni lehet, az új világgazdasági rend kimunkálása azonban nagyon bonyolult kérdés. Hátra van még a fogyasztói társadalom közgazdasági viszonyainak átfogó elméleti feldolgozása is, mert ezekre a viszonyokra már nem alkalmazhatók sem a marxi, sem a hagyományos polgári közgazdaságtan tézisei. Néhány szó a konvergenciáról Az átalakítás koncepciójában nemcsak a kitűzött célt, hanem a kiindulási alapot is figyelembe kell venni. Manapság divatos dolog a parancsuralmi, szocialistának nevezett direktív társadalmi és gazdasági rendszert a legelmarasztalóbb jelzőkkel illetni. Pedig ha meggondoljuk, hogy J. K. Galbraith amerikai közgazdász a kapitalista és a szocialista rendszer kölcsönös közeledésével is számolt az 1967-ben megjelent „Az új ipari állam“ című művében kifejtett konvergenciaelméletében, úgy el kell ismernünk, hogy ez a neves tudós látott valami reálisat, hasznosat is a szocialista rendszerben. Különben nem közeledésről beszélt volna, hanem a szocializmus szükségszerű bukásáról. Nos, ez a konvergenciaelmélet azóta bizonyos értelmű igazolást nyert, főleg a kapitalizmusnak a szociális piacgazdaság, illetve a fogyasztói társadalom irányában bekövetkezett elmozdulásával. Az iskolarendszer mennyiségi fejlesztése útján a szocializmus is létrehozta a maga szellemi vagyonát, az érvényesüléséhez azonban nem tudott és nem is akart feltételeket teremteni. Olyan elméletet hirdetett, hogy a tudományos-műszaki haladásnak csökkentenie kell a termelési költségeket, s hallani sem akart a munkajövedelmek nagyobb mértékű és megkülönböztetett növeléséről. Ez az egyenlösdiséget támogató politika elsősorban a fiatal értelmiség érdekeit sértette, akikre az a feladat vári volna, hogy a tudományos-műszaki haladás hordozói legyenek. Nem véletlen, hogy a diákság volt a novemberi forradalmi változások fő gerjesztője és szervezője. így valósult meg a szocializmus konvergenciája is a szociális piacgazdaság, a modern fogyasztói társadalom irányában. Következtetések A célul tűzött fogyasztói társadalom logikájából kiindulva nálunk is szükség lenne egy átfogó gazdaságélénkítő program kidolgozására és beindítására. Úgy tűnik azonban, hogy a mi átalakítási programunk nem a fogyasztói társadalom modelljéhez igazodik, hanem az azt megelőző ipari társadalom viszonyaiból indul ki. Ezt már sokan szóvá tették, a reformkoncepciót kidolgozó és végrehajtó kormánytisztviselők azonban mereven elhárítják az észrevételeket és javaslatokat. A kulcskérdés a piac és a tulajdon szerepének az értelmezésében rejlik. A Római Klub legújabb jelentése is hangsúlyozza, hogy a piac csak egy viszonylag konszolidált, kiegyensúlyozott gazdaság rövid távú szabályozására alkalmas, stratégiai célok nem érhetők el vele. Az egypártrendszerben csődöt mondott direktív irányítás elutasítása ezért nem jelentheti az állam gazdasági szerkezetformáló szerepének teljes mellőzését. Ez az állam már nem az az állam. Gondoljunk arra, hogy a második világháború után a nyugat-európai országok is államosították a kulcsfontosságú ágazatokat, központilag irányították az újjáépítést, a Marshall-terv megvalósítását, s csak akkor indították be a reprivatizálást, amikor már kialakultak a piacgazdálkodás feltételei. Most nálunk is hasonló a helyzet, termelési szerkezetünk alkalmatlansága a dolog anyagi részét tekintve felér egy háborús veszteséggel. Ami a tulajdon szerepét illeti, ebben is alapvetően megváltozott a helyzet. A tulajdon egyre kevésbé jelent közvetlen jövedelmi forrást, hanem csak közvetve, a munka által hasznosul. A kisvállalkozónak azért van szüksége magántulajdonra, hogy annak segítségével növelhesse saját és a nála alkalmazott dolgozók munkajövedelmét. A fogyasztói társadalom logikája szerint a nagyvállalatoknál is ez a helyzet. A profit egyre csekélyebb hányada kerül a tulajdonos, a „nagytőkés“ zsebébe; a munkajövedelmek és az azokat lefölöző, államháztartási költségeket és szociális kiadásokat fedező adók forrását képezi. Ez azt jelenti, hogy a tulajdon motivációs szerepe is megváltozott. A menedzserek és a dolgozók saját érdekükben gondoskodnak a termelés hatékony fejlesztéséről, a tulajdonos irányító és ellenőrző szerepére egyre kevésbé van szükség. Milyen következtetéseket vonhatunk le mindebből a mi gazdaságpolitikánk számára? Bizonyára lazítani kellene a munkabér-szabályozás korlátain. Megfontolt, differenciált liberalizálással, először a nyereségesen gazdálkodó, adósságoktól mentes vállalatok esetében, amelyekből úgyis kevés van. így a feltételezett inflációt elfogadható szinten lehetne tartani, s ez a veszteségesen dolgozó vállalatokat is jobb teljesítményekre ösztönözné. Ezzel a vásárlóerő, a kereslet is fokozatosan megélénkülne. Ma már azt is tapasztalhatjuk, hogy a privatizálás minden áron való erőltetése a mi viszonyaink között destruktív következményekkel is jár. Az állami vállalatok befagyasztva, a menedzserek ölbe tett kézzel várják sorsuk alakulását, a tehetségesebbek esetleg menekülnek a süllyedő hajókról. Ezen is el kellene gondolkozni, mert nem látható a lejtő vége. A társadalmi tulajdon hatékony hasznosításának más módszerei is lehetnek, a nemzeti vagyonalap a közös tulajdon kiárusítása mellett ezek kialakításával is törődhetne. Sajnos, aki ilyen alternatívákban gondolkozik, azt rögtön az a vád éri, hogy akadályokat gördít a reform elé, a régi, direktív módszereket tartósítja és megvalósíthatatlan harmadikutas politikát követ. Az ilyen ideológiai ízű ellenvélemények nem veszik figyelembe a realitásokat, s csak akkor hajlandók kompromisszumokra, amikor már baj van. A bajt pedig mindanynyiunk érdekében meg kellene előzni. MAKRAI MIKLÓS
