Szabad Újság, 1991. október (1. évfolyam, 190-215. szám)
1991-10-11 / 199. szám
1991. október 11. Szabad IIJSÁG Kelet-Európa áIlamtatanítása ,,A legrosszabb az, ha a privatizáció elakad" A legrosszabb, ami a kelet-európai országokkal történhet, az a privatizációs folyamat megrekedése - legalábbis így tartja Jeffrey Sachs amerikai közgazdászprofesszor. A lengyel sokkterápia atyja - akit sokan csak „harvardi fenegyerekként“ emlegetnek - azzal érvel, hogy ha a nagyvállalatok állami tulajdonban maradnak, akkor elöbb-utóbb felélik önmagukat. Hasonlóan vélekednek az úgynevezett tulajdonjogi iskola képviselői is, akik a privatizáció minél gyorsabb lebonyolítását sürgetik. A kérdés szerintük nem az, mennyiért és mi módon adják magánkézbe a nemzeti tulajdon államosított részét, hanem az, hogy ez az átadás minél előbb megtörténjen. A jól szabályozott piacgazdaság azután majd úgyis átrendezi a tulajdonviszonyokat úgy, ahogy az a gazdálkodás szempontjából a leghatékonyabb, összeállításunkban - amelyben a Privatizációs Kutatóintézet múlt héten megjelent, Lábadozásunk évei című kiadványát is felhasználtuk - azt mutatjuk be, hogyan zajlik a privatizáció Kelet-Európa országaiban. Jóllehet ma még szembetűnőbbek a különbségek, 5-10 év múlva valószínűleg azt látjuk majd, hogy a történelmi feladatot mennyire egyformán oldották meg. Németország alaposan ráfizet? Ingyenes részvényosztás Lengyelországban A keletnémet rendszerváltás természetesen jelentősen eltér a többi, egykori szocialista országétól, hiszen az új tartományok egy hatékonyan működő, gazdaságilag erős rendszerbe épültek be. Az egyesülési mámor idején háttérbe szorultak azok a nehezen kezelhető problémák, amelyek 1990 utolsó hónapjaiban már felszínre kerültek és várhatóan 1993-94-ig jellemezni fogják a keletnémet újjáépítést. A gondok anyagi téren is óriásiak, az elavult műszaki színvonal, a súlyos környezetkárosodás, a fejletlen infrastruktúra még a könnyebben felszámolható lemaradást jelenti - szögezik le a Privatizációs Kutatóintézet munkatársai. A tudati, magatartásbeli, intézményi és társadalmi együttműködési lemaradás ennél lényegesen súlyosabb. Az Elba továbbra is megosztóvonal lehet az egységes Németország keretei között. Mondhatni, semmi csodálkoznivaló nincs abban, hogy szenvedélyes viták alakultak ki a tulajdonosi viszonyok területén, s csak több hullámban tudják elképzelni az államtalanítást. Az ottani vagyonügynökség, a Treuhandanstaltnak ebben fontos szerep jut, hiszen működése lényegesen eltér a magyar Állami Vagyonügynökségétől: 1300 szakemberrel, a berlini központ mellett 15 tartományi alközponttal dolgoznak. 0 Vagyonügynökség mint szuperminisztérium Sokan attól is tartanak, hogy a TA „szuperminisztériummá“ növi ki magát, amely a korábbi NDK-gyakorlathoz hasonlóan ágazatpolitikát folytat, erőforrásokat csoportosít át és visszafogja a piaci mechanizmusok kibontakozását. A TA valóban végez szanálási funkciókat egyaránt. A mai német gyakorlat igen tanulságos abból a szempontból, hogy nem csupán a reprivatizáció-privatizáció körüli vita osztja meg a szakembereket, hanem a privatizáció-szanálás kérdése is. Sőt mint dilemma fellépett a gyorsaság-bevétel kérdése is. Ezzel kapcsolatban érdemes kicsit részletesebben is bemutatni a német gyakorlatot, hiszen az merőben eltér a hazaitól. Németországban abból indulnak ki, hogy minél gyorsabb a privatizáció, annál kisebbek a bevételek, sót szimbolikus, egymárkás áron is el kellett már adni vállalatot. A privatizáció-költség páros tehát fordítva működik: a keletnémet tartományok állami vállalatainak további „eltartása“ gyors privatizálásuk nélkül lehetetlenül nagy terhet róna a német államháztartásra. A gyors privatizáció legalább megszabadítja a költségvetést a támogatási igénytől, azt az új tulajdonosra hárítva. 1990 közepén mintegy 9 ezer keletnémet állami vállalatnak legalább kétharmada heteken belül tönkrement volna költségvetési támogatás nélkül (az 1,5 - 2,5 milliós fős munkanélküliséggel szemben 5-6 millióssal kellett volna számolni), ami elviselhetetlen társadalmi feszültséget okozott volna. Németországban tehát a kormány elfogadta, hogy a privatizáció deficites legyen. 1991-ben várhatóan a bevétel-ráfordítás egyenlege mínusz 25 milliárd márka lesz. A kiadási tételek között a legnagyobb a korábbi vállalati hitelek kamatainak átvállalása, amit a szanálási lépések és a csődeljárások költségei követnek, de jelentős tételt képez még a korábbi KGST- térségbe irányuló export támogatása is. Semmi nem marad állami tulajdonban De hogyan is áll a vállalatok magánkézbe adása? 1991. közepére a TA a 9 ezer keletnémet állami vállalatból mintegy 1500-at sikerrel privatizált, ami kétségkívül látványos eredménynek tekinthető. A maradék „államtalanítását" az elkövetkező 3-4 évben tervezik. Alapjaiban eltér a magyar elképzelésektől, hogy Németországban nem számolnak azzal, hogy a 9 ezer korábbi keletnémet állami vállalatból akár egy is megmarad állami tulajdonban: visszaadják, eladják vagy felszámolják a teljes vállalati kört. Mint az eddigiekből is jól látható, Németországban a privatizáció két különböző folyamatot foglal magában: a régi tulajdonosok részére visszaadást, illetve az új befektetőnek történő értékesítést. Egyes szakértők véleménye szerint a visszaadás lezárása után a privatizáció szükségképpen meg fog torpanni a keletnémet tartományokban. Ennek oka egyrészt az, hogy valószínűleg nagy tömegben lesznek olyan vállalatok, amelyekre nem akad majd befektető, másrészt a foglalkoztatási problémák jelentenek akadályt. Nincs kész recept Egy biztos: a német átépítés tanulságaiból levonható egyedüli recept az, hogy nincs semmilyen recept egy volt központosított gazdaság piacgazdasággá történő átalakításánál. Van azonban a keletnémet tartományok újjáépítésének egy kevésbé látványos, de nagyon eredményes eleme, amiről itt érdemes szólni. Ez a kis- és középvállalkozók gyorsan növekvő száma, súlya és teljesítménye. Már a kezdet kezdetén bevezették az NSZK-ban korábban alkalmazott egzisztenciahitelt, a költségvetésből 7 milliárd márkát biztosítottak 1991-93 között erre a célra. A hitelt felvevők száma a vártnál jóval nagyobb, többségükben sikeres vállalkozások jöttek létre. Bár a gyors privatizáció szükségességét a kelet-európai régióban senki sem vitatja, mégis akadozik ez a folyamat. Sós Károly Attila szerint ennek legfőbb oka, hogy az érintétt országokban egyszerűen hiányzik a belföldi kereslet. - „A fogható tulajdont (értékpapírokat, ingatlant) még el lehet adni, de a nagyvállalatokat nehéz. A népnek részvény nem kell“ - állítja az SZDSZ gazdasági bizottságának elnöke. Bár sok kételyre ad okot, mégis figyelemre méltó az, „ingyenes“ koncepciója, amelyet Lengyelország és Csehszlovákia mellett többek között már Mongólia és Oroszország is magáévá tett. „A 27 millió lengyel állampolgár tulajdonhoz juttatása olyan úttörő vállalkozás, amelyre a világon eddig még nem volt példa“ - nyilatkozta nemrégiben a Voice-Business lengyel lapnak Janusz Lewandowski, a Tulajdon- átalakítási tárca minisztere. Szerinte a „népi privatizáció“ közgazdaságilag indokolt, hiszen a lengyel ipart hatékonyabbá, a vagyont pedig általánossá teszi. Nincs rá precedens A Lewandowski vezette minisztérium, illetve az S. G. Warburg Co. Ltd. befektetési tanácsadó cég által kidolgozott program fő eleme, hogy minden 18 éven felüli lengyel állampolgár ingyen jut vagyonhoz, amennyiben a privatizálásra kijelölt 400 vállalat közvetett tulajdonosa lesz. Ez azt jelenti, hogy a kezdeti fázisban még nem a társasággá alakult vállalatok, hanem csak az azokat tömörítő befektetési - más néven nemzeti vagyonkezelő - alapok részvényeit kapja meg. E befektetési csoportok feladata, hogy átszervezéssel, illetve a modern irányítási módszerek bevezetésével növeljék a privatizált vállalatok piaci értékét. A program a népi privatizáció különböző szakaszait jelöli meg. Első lépésként a kiválasztott vállalatok az állami kincstár tulajdonába kerülnek. A következő fázisban a részvényeiket felosztják oly módon, hogy 60 százalékukat - a nemzeti vagyonkezelő alapokon keresztül - az állampolgároknak „ajándékozzák“, 10 százalékukat ingyenes dolgozói részvény formájában osztják ki, a maradék 30 százalék pedig az állam tulajdonában marad. A vagyonkezelő társaságok ezek után forgathatják a kezelésük alá került részvényeket. így kialakul a tőkepiac, még mielőtt az állampolgárok tényleges tulajdonosaivá válnának a vállalatoknak. Ez a piac fogja majd meghatározni az üzemek értékét. A kormány szándéka, hogy mindenkinek egyenlő lehetőségeket, vagyis azonos értékű részvényeket kínáljon. Ezért minden lengyel lakos minden egyes vagyonkezelő alapban egy részvényt kap. Az igazságos elosztáshoz azonban szükséges a vállalatok piaci értékének felmérése, hiszen nem mindegy, hogy valaki egy csőd szélén álló vagy éppen egy prosperáló szervezet részvénytulajdonosa lesz. A vagyonbecslés természetesen nem megy egyik napról a másikra, s a vele járó transzformációs költségek is óriásiak. Sok az ellenzője Az ingyenes népi részvényosztásnak azonban mind belföldön, mind külföldön sok ellenzője akad. Marek Dabrowski korábbi pénzügyminiszterhelyettes például már több ízben kifejtette kétségeit a lengyel parlamentben. Azt ugyan nem vitatta, hogy szükség van a privatizációs folyamat felgyorsítására, de szerinte az a nagy sietség, amivel a hatóságok kiválasztották a 400 privatizálandó vállalatot, magába rejti a „véletlenszerűség“ veszélyét. A volt pénzügyminiszter úgy véli, hogy a vagyonkezelő alapok mint közvetítő intézmények bekapcsolása a tulajdonátalakítási folyamatba, nem oldja meg a problémákat. „A tőkés gazdaság természetes fejlődése során először az egyéni tulajdonlás, majd a zárt körű részvénytársaságok, végül pedig a tőzsdére kibocsátott részvényekkel történő kereskedés dominált. Egy-egy új szakaszba való átmenet évtizedekig is eltartott. A lengyel privatizációs program készítői pedig azt hiszik, hogy pusztán egy állami döntéssel fel lehet cserélni ezt a fejlődési sorrendet“ - mondta Dabrowski. Hogyan látja a magyar kutató? Mizsei Kálmán, a Világgazdasági Kutatóintézet igazgatóhelyettese, a kelet-európai privatizáció szakértője is aggályait fejezte ki az ingyenes állampolgári részvényosztással kapcsolatban. Szerinte három ponton lehet ezt a módszert vitatni. Egyrészt technikailag bonyolult az eljárás: a vagyonkezelő alapok létrehozása rendkívül sok szervezőmunkát igényel; az államapparátus pedig egyáltalán nincs felkészülve az ily módon történő „államtalanítás“ lebonyolítására. Másrészt félő az is. hogy az állampolgárok nem lesznek valódi tulajdonosok - olyanok, akik tényleg a tőke megtérülésére koncentrálnak. Ezzel pedig az igazi tulajdonosváltás, s így a hatékonyabb vállalatirányítás csak időben eltolódik. Végül a program meggyorsítását nehezíti még, hogy az ingyenes részvényosztás esetében megszűnnek a korrupciós lehetőségek. így aztán a - spontán, önprivatizációban érdekelt - menedzserek sem támogatják ezt az elképzelést. Ezek után felmerül a kérdés, hogy valóban érdemes-e ilyen erős társadalmi ellenérdekeltség mellett keresztes hadjáratot folytatni az ingyenes vagyonosztás érdekében. Nem lenne-e célszerűbb az önprivatizáció irányába terelni a vállalatvezetést, s ily módon felgyorsítani a privatizációs folyamatot? E dilemma feloldása Mizsei Kálmán szerint mindenkori politikai helyzet függvénye. Amire azonban most igazán érdemes odafigyelni, véli a Világgazdasági Kulturintézet kutatója, az a csehszlovák folyamat. Mert ha az ottani kuponrendszerrel történő - Kelet-Európában az eddig legjobban szervezett ingyenes vagyonosztásos - privatizáció nem lesz sikeres, akkor félő, hogy e programnak ezek után is csak kudarctörténetei lesznek. Mizsei Kálmán inkább a spontán privatizáció híve. Ennek előnye, hogy olyan önszabályozó mechanizmust hoz létre, amely a privatizációs viszonyoknak megfelelően alakítja a keresletet és a kínálatot. Emellett az önálló kezdeményezésre átalakuló vállalatok vezetése érdekelt abban is, hogy szakmai befektetőket keressen, s ezzel hatékonyabbá válik majd a gazdálkodás. Ezzel szemben az ingyenes részvényosztás lengyel változata hosszú folyamat. A legoptimistább tervek szerint is legkorábban csak 93 közepe táján jutnának hozzá az állampolgárok a vállalati részvényeikhez. S csak a privatizáció második fázisában néznének az intézményi befektetők szakmai befektetők után. S ez még korántsem azt jelenti, hogy találnának is megfelelőket. Hisz egy beruházó nem szívesen költ olyan vállalatra, amelyben csak 10-20 százalékos tulajdonos lesz, s a többi 10-20 százalékot esetleg riválisai veszik meg Négyszáz privatizációs biztos Szlovéniában Szlovéniában nem kívánnak a német és magyar megoldáshoz hasonlóan erős vagyonügynökséget felállítani, de a Szlovén Privatizációs Ügynökség koordináló szerepet kíván betölteni. Az 1300 privatizációra váró vállalat értékét 20 milliárd márkára becsülik, összesített forgalmuk 25 milliárd márka, és Szlovénia 1,9 millió lakosából 540 ezer embert alkalmaznak. Közülük 600 áz igazán nagy vállalat. Ezekre összpontosul a privatizációs biztosok tevékenysége. A mintegy 130 önigazgatói tulajdonban lévő vállalat 400 privatizációs biztos kezébe kerülne: e biztosok irányítanák a vállalatértékelést, a mérlegek auditálását és az egész privatizációs folyamatot. A központilag irányított privatizáció helyett alkalmaznák a „400 privatizációs biztos“ megoldását. A szlovén privatizációs elképzelések lényegében a gyors privatizációt részesítik előnyben. Az 1300 állami vállalatot a privatizációs biztosok segítségével lényegében két év alatt kívánják magánkézbe adni.