Szabad Újság, 1991. október (1. évfolyam, 190-215. szám)
1991-10-24 / 210. szám
4 UJVÁRY ZOLTÁN: Szülőföldön hontalanul - IX. Magyarok deportálása Csehországba Az amerikai nagykövetségen Prágában A prágai utam az amerikai nagykövetségre emlékezetes eseménye és fordulópontja lett az életemnek. Az amerikai követség épülete nagy téglafallal volt körülvéve. A kapunál cseh katona állt őrséget. Kérte tőlem az igazolványt. Elővettem a nénéméktől kapott levelet. A katona megnézte, azután a kapu oldalán megnyomott egy gombot. Akkor kijött egy amerikai katona. A leveleket elvitte, és vagy öt perc múlva ismét megjelent, intett, hogy menjek utána. Teljesen elámultam, amikor a hatalmas kapun beléptem. Egy szép nagy palota állt a park közepén. Több kisebb épület is volt még körülötte. Ez nem olyan, mint a magyar ügyvivőség, jutott hirtelen az eszembe. A fogadtatás is más volt. A katona egy nagy előcsarnokba vezetett. Ott leültetett, majd kisvártatva visszajött egy nővel és egy derék férfival. A nő tökéletes magyarsággal szólt hozzám. Közölte, hogy ő lesz a tolmács. Megkérdezte, hogy van-e nálam fegyver vagy valamilyen szúró eszköz. Emeljem fel a kezem. A nagy darab férfi odalépett hozzám. Körültapogatott. Intett a nőnek, hogy rendben van, mehetünk. A tolmácsnő elvezetett egy szépen berendezett terembe. Több asztal volt ott, körülötte fotelek. Az asztalokon újságok, nápolyi, csokoládé, limonádé. A nő leültetett egy fotelba. Ami az asztalon van, abból fogyaszthatok. Rámutatott egy ajtóra, hogy ott a vécé, ha szükséges. Itt várjak, amíg viszszajön. Ekkor délelőtt tíz óra lehetett. A nagy szoba hamarosan megtelt. Az emberek halkan beszélgettek vagy újságot olvasva várakoztak. A sok idegen újság között volt egy magyar is. Szabadság volt a neve. Az első betűtől az utolsóig elolvastam. De bizony a magyarokról nem volt benne egy szó sem. Jóval elmúlt dél, amikor rám került a sor. A tolmácsnő megjelent. Leült mellém és elmagyarázta, hogy mit kell tennem, illetőleg mit nem csinálhatok. A kezemet ne tegyem a zsebembe, de ne is mutogassak vele, tartsam szépen magam mellett. Csak akkor szóljak, ha kérdeznek, és csak a kérdésre válaszoljak. Ö mindent lefordít, amit én mondok, de ne rá nézzek, amikor beszélek, hanem a tanácsos úrra. Majd ő szól, amikor távoznunk kell. Egy hosszú folyosó végén egy párnázott ajtó előtt megálltunk. Megnyomott egy gombot. Kis zöld lámpácska gyulladt ki. Ekkor megnyitotta az ajtót és beléptünk egy nagy tágas szobába. Szép bársonyszékek és heverők voltak benne. Középen egy hatalmas íróasztal. Mögötte egy középkorú férfi és kissé jobbra tőle egy kisebb asztal mellett két férfi ült. Az asztal mögött ülő férfi felállt. Megálltam előtte és jó napot köszöntem. Láttam, hogy a nénéim papírjait a kezében tartja. Az első kérdése az volt, hogy miért akarok Amerikába menni. Elmondtam röviden, hogy a családommal együtt elhurcoltak a faluból ide, Csehországba, cselédnek. Rögtön közbeszólt, hogy nem önként jöttünk? Ez nagyon érdekelte. Mondjam el, hogy történt. Elsoroltam úgy, ahogy volt. Mondtam, ‘hogy erőszakkal hurcoltak el. Ott kellett hagynom a házamat, földemet és jószágaimat. Az én birtokomat szlovák jövevények bitorolják. A családomat és sok ezer magyar családot száműztek és cselédsorsra juttattak. A nő fordította mondatról mondatra. Az amerikai úr elképedve hallgatta. Lehet, hogy nem tudta, mi történt a felvidéki magyarokkal? Csak azt tudta, amit hivatalosan közöltek a világgal, hogy önként mentünk munkát vállalni? Ha szegények lennénk, még hihető is volna. De éppen a jómódú gazdák? A jólétből a koldussorba? Megrendültén válaszolt. Ember, maguknak nem Amerikába kell menni, hanem vissza a földjükre, az otthonukba! De uram, szóltam közbe, pedig ezt megtiltotta a tolmácsnő, a házamban már szlovákok laknak, a jószágaimat széthurcolták, földönfutóvá lettem. Az amerikai is mondta a magáét. Felvilágosított, hogy egy év eltelik, mire elintéződik a kivándorlásunk. De csak mi mehetünk négyen, a feleségem, a két gyerek és én. Az idős édesanyámat itthon kell hagyni. Az út először Németországba, egy gyűjtőtáborba vezet. A testvéreimnek havi 240 dollárt kell értünk fizetni, mindaddig, míg kiérünk Amerikába. Amikor ezt végigsorolta, újra elkezdte, hogy jobb lenne ha itthon maradnánk. Ne meneküljünk el, mert hamarosan egy magyar sem lesz a Felvidéken. Menjünk vissza. Vegyük újra birtokba, ami a miénk. Az idegeneket űzzük el a portáinkról. Akkor még nem sejtettem, hogy miért bíztat és buzdít ez az amerikai úr olyan hevesen és magabiztosan. Azidőben már a nemzetközi politikában szóba került a magyar ügy. A jóindulatú nagyhatalmak kiálltak mellettünk. Megállították a kitelepítést. De mi akkor erről még semmit nem tudtunk. Nem véletlenül mondta hát az amerikai, hogy fogjunk össze, és menjünk haza. Zúgó fejjel, egész testemben reszketve hagytam el az amerikai nagykövetség épületét. Azt sem tudom, hogy jutottam ki az állomásra. Egyre csak az járt a fejemben: haza! haza! Igaza van annak az amerikai úrnak. Vegyük vissza, ami a miénk. Gyáva népnek nincs hazája! Ekkor vett nagy fordulatot sorsom kereke. Már csak egyre tudtam gondolni reggel felkeltemben, este lefektemben: vissza, vissza a szülőföldre! Az imám azzal kezdődött, azzal végződött: segíts vissza, én jó Istenem! A kis magyar kolóniának Proteinben az lett a jelszava: haza! Mi lehet otthon? El kell menni felderíteni. Elűzetésünk óta hónapok teltek el. Ki tudja, mi vár ránk? Hová megyünk, ha a házunkat elfoglalták? Szorongató kérdések. Ketten Eiene Palival vállakoztunk a hosszú útra. Megint engedélyt kértünk a gazdáinktól. Nehogy azt higgyék, megszöktünk, azután a csendőrök hozzanak vissza megkötözve. (folytatjuk) A tornangörgői önkormányzat 1991. október 26-án őszi vásárt rendez a községi hivatal előtti téren. Szövetkezetek, üzemek, magánvállalkozók használják ki a lehetőséget, és áruikkal tegyék színesebbé a vásárt. Szeretettel várunk mindenkit. SZÚP-352 Szabad ÚJSÁG Súlyos, mondhatnám válságos helyzetbe került a mezőgazdaság. A szövetkezeti elnökök meg az állami gazdaságok igazgatói bizony gyakorta még kiváló eredményeiknek sem tudnak igazán örülni.- Ha kevesebb terem - mondta például agronómus ismerősöm kevesebb terményt kell értékesítenem, kevesebb lesz a veszteség. Rajtam semmi sem múlik, többek között tejre, húsra, szőlőre szinte képtelenség fizetőképes vevőt találni. Több száz hízómarhánk már tavasszal elérte a vágósúlyt, de képtelenek vagyunk rajtuk túladni. Felélik a méregdrága takarmányt. Mert ugye etetni és gondozni kell őket. Nem hagyhatom, hogy a saját mocskukban heverjenek. A gondozóikat viszont maholnap nem tudom kifizetni. A környékbeli felvásárlóüzemek több millió koronával tartoznak, ám nem tudom bevasalni rajtuk tartozásukat, hiszen fizetésképtelenek... Földműveseink úgy érzik, a kormány packázik velük, s nem veszik komolyan kéréseiket, követeléseiket. A Földműves-szövetkezeti Szövetség újabb és újabb javaslatai is süket fülekre találnak. Hiába alakulnak más érdekszervezetek, kamara vagy unió, ha az illetékes minisztérium félvállról veszi a földművelők érdekeit. A ránk erőltetett földtörvény mézesmadzag csupán, s az egyes terményekre megállapított felvásárlási árucsomag is amolyan nesze semmi, fogd meg jól, félmegoldás csupán. A mezőgazdaságunkat is érzékenyen érintő reformpolitikánk vadhajtásainak sem kizárólag az eddig is gyengébben működő szövetkezetek, állami gazdaságok lát(hat)ják kárát, rövid időn belül térdre kényszerül(het)nek, önhibájukon kívül fizetésképtelenné vál(hat)nak a mostani sikeres nagygazdaságok is. Ezzel viszont tízezreket foszthatunk meg egyik napról a másikra a vidéken legtöbbször egyedüli kereseti lehetőségtől. Némely politikusok azt képzelik, ha felosztjuk a mezőgazdasági üzemeket, s újfent magánkézbe kerülnek a földek, egy csapásra megoldódnak agrárgondjaink. Botorság kérem. ... Az apám a kommunista rémuralom éveiben kuláknak számított, merthogy volt némi birtokunk. A szövetkezetesítéskor a lelketlen agitátorok alaposan meggyötörték egész családunkat. Többször leírtam már, hogy talán akkor sírt - felnőtt fejjel, családos emberként - életében először, amikor, „önként, saját elhatározásából“ aláírta a belépési nyilatkozatot. Csoda, hogy édesanyámmal meg nagyszüleimmel együtt túlélte javai elvesztését. A barbár rendszernek soha nem tudta ezt az égbekiáltó igazságtalanságot megbocsátani. Most mégsem kéri vissza az egykor elorzott, verejtékkel gyűjtött hektárokat. „Hetvenéves elmúltam, mondta épp a minap, kenyerem javát megettem, túl néhány szívinfarktuson képtelen lennék megművelni a földeket. A gazdálkodást viszont nem szabad félvállról venni.“ Hát ez az. Az egykori tulajdonosok közül sokan a temetőkben nyugszanak már, de az élők is idős, megtört, megfáradt emberek, a legtöbbjükre rá sem lehetne tukmálni a földeket, mert egyszerűen nem tudnának mit kezdeni velük. Néhány hektár nem hoz annyi hasznot, hogy egy családnak kizárólagos megélhetést biztosítson, munka viszont lenne vele rengeteg. A gazdáknak vagy örököseik legtöbbjének a semmiből kellene indulniuk. Szinte megfizethetetlen a vetőmag, a műtrágya, a növényvédő szer, hogy a gépekről már ne is beszéljek. Több, mezőgazdasági kisgépeket meg talajművelő eszközöket és betakarító gépeket bemutató szakvásáron megfordultam mostanság. A legtöbb, gazdálkodás gondolatával kacérkodó látogató üres kézzel távozott a seregszemlékről. „Nem a mi pénztárcánkhoz szabták ezeknek a masináknak az árát, panaszolta például a nyitrai kisgépbemutatón egy Zsolna környéki idős ember, hisz még a reklámáron kínált, valóban nagy teljesítményű hazai traktor is jóval több mint negyedmillió koronába kerül. Egyszerűen megfizethetetlen.“ Az újgazdagok aligha fektetik a nagyon is bizonytalan mezőgazdaságba tőkéjüket. Egy szó, mint száz, az emberek nemigen mernek mezőgazdasági tevékenységre vállalkozni. Hitelpolitikánk megöli a vállalkozókedvet. A létbizonytalanság országszerte nő, az átlagpolgár tartalékol, félti megtakarított pénzét. Meg aztán: hiába terem a föld, ha a termést nincs hol értékesíteni. A farmergazdálkodáshoz hiányoznak az alapvető feltételek, a mai mezőgazdasági nagyüzemek mindenáron fenntartásáért kardoskodom, csupán azt szeretném, ha nem a politikusok, hanem a valamikori földtulajdonosok és leszármazottaik dönthetnék el szabadon, mit kívánnak kezdeni birtokaikkal, milyen formában óhajtják tovább művelni, vagy kikkel kívánják műveltetni az évtizedeken át bitorolt parcelláikat. Gazdálkodásba, hallottam többektől, „hála kormánypolitikánknak“, jószerével csak a megszállottak fognak széles e hazában. Valóban nekik lenne igazuk? ZOLCZER LÁSZLÓ Ad: Kinek segítettek? Lapunk október 16-ai számában közöltük az SZK Mezőgazdasági és Élelmezésügyi Minisztériumának nyilatkozatát arról, hogyan segítették a földműves-szövetkezeteket. Erre a cikkre továbbította szerkesztőségünknek az alábbi levelet közlés céljából a Dunaszerdahelyi járás földműves-szövetkezeti szövetségének elöljárósága. Tisztelt Miniszter Úr! A Dunaszerdahelyi Járási Földműves-szövetkezeti Szövetség 1991. október 12-én megtartott bizottságai ülésének megbízásából kéréssel fordulunk Önhöz/" amely közvetlenül érinti a földműves-szövetkezeti dolgozókat és a magángazdálkodókat. Kérjük, hogy 1. a mezőgazdasági termelés átmeneti csökkenésével kapcsolatos, az idei év augusztusában kidolgozott „Szlovákia mezőgazdasági és élelmezésügyi politikája alapelveire tett javaslat“ értelmében kérje az SZK pénzügyminisztériumát, hogy tegyen kivételt az indokolatlanul magas adók alól. A földadó esetében szíveskedjék kérni az illeték 50 százaléka kifizetésének elhalasztását mindaddig, míg nem határozzák meg a reális földjáradék nagyságát. Az elmondottakból kiindulva kérjük, hogy még 1992-ben lépjen érvénybe a reális földjáradék, a földhasználati díjat pedig vegyék figyelembe a földadó megállapításánál; 2. az öntözőállomások működtetéséből eredő öntözési költségeket már az 1991-es évben és az elkövetkező években is az ágazat pénzforrásaiból fedezzék; 3. az SZK Munka- és Szociálisügyi Minisztériuma a mezőgazdasági munkák idényjellegét figyelembe véve ideiglenesen ismerje el a rejtett munkanélküliséget és engedje meg, hogy a vegetációs nyugalom időszakában a bértömegadó egy részét az ezáltal létrejött kiesés fedezésére fordíthassuk. A Dunaszerdahelyi Járási FSZSZ plénuma 1991. október 24. Problémáját megoldja a KUNTAPOLCAI GÉPGYÁR Azonnal kész legyártani: — késeket RVS 130 típusú szecskavágóhoz — acél, szürkeöntvény és bronz pótalkatrészeket — nagy sikerű termékét, a K800, K800E tartályokat, amelyek alkalmasak olaj, fűtőolaj, hígító és más vegyi anyag raktározására és szállítására (800 lit.); — biológiai szennyvíztisztítókat; 150—560 személyre. Címünk: SMZ s.p. Strojárensky závod 049 33 Kunová Teplica odbyt p. Farkas Tel.: 0942/937133-5, Fax: 0942 937 237 SZÚP-335 A kormány fütyül, a földműves meg táncoljon? Többet ésszel, mint ész nélkül
