Szabad Újság, 1991. október (1. évfolyam, 190-215. szám)
1991-10-19 / 206. szám
1991. október 19. Szabad ÚJSÁG 3 Ujváry Zoltán: SzülőföBdön hontalanul - V. Magyarok deportálása Csehországba A Felvidék magyar faivaiból 1946/47 telén a csehszlovák kormány több mint hetvenezer embert deportált Nyugat-Csehország területére. Azokat, akik nem vallották magukat szlováknak. Akik nem tagadták meg magyarságukat. Akik szolgasorban is hűek maradtak őseikhez, a magyar nyelvhez és a magyar múlthoz. A kálvária útján a megaláztatás, a szenvedés minden stációját megjárták. Testüket megtörték, de hitükben nem tudták megnyomorítani őket. A deportált magyarok kálváriáját családja sorsán egy földműves mondja el. Másfél évtizedes kapcsolatunk alatt beszélgetéseink vissza-visszatérő témája volt az elhurcolás. Élete végéig nyomta a megaláztatás emléke. Évek óta megbékélve nyugszik a temetőben. Az elhurcolás megkezdődik Bobi kutyámat rábíztam atyusra, Jani bátyám apósára. Amikor atyus megtudta, hogy elvisznek bennünket, eljött, hogy mit segíthetne. Nem voltunk valami jóban, bocsánatot kért, aztán elvitte Bobit, hogy vigyázz rá és ad neki enni. Egy macskánk is volt. Azt a kislányom fogta az ölébe. Vittük a szegény állatot az ismeretlen útra. A katonák felpakoltak. Félrehúzódtak. Rágyújtottak. Láttam a tekintetükből, hogy szánakozva néznek ránk. Még várakoztunk a hivatalos emberekre. Egy Kvetko nevű ember volt a vezetőjük. Egy papírra felírták, hogy mi maradt a portán. Két ló, két tehén, két üsző, széna, szalma és így tovább. Amikor ez is megtörtént, elindult velünk a nagy hatkerekü teherautó. A nagykapu nyitva maradt utánunk. Megadtuk magunkat a sorsnak. A falu végén Szent János szobránál könnybe lábadt a szemem. Megemeltem a kalapomat. Nagy pelyhekben kezdett hullani a hó. Velünk együtt azon a napon a következő családokat hurcolták el a faluból: Ducman Andrásnét két leányával, Lesták Pált feleségével és fiával, Az előttünk álló ismeretlen útról csak annyit tudtunk, hogy Csehországba vezet. Már a kupéban ültünk, amikor eszembe jutott, hogy a fáról, amit az udvarra hordtam - volt vagy száz mázsa - nem tudtam intézkedni, az átvételi jegyzéken sem szerepel. Hát azért küszködtem én, hogy majd az ingyenélők széthordják? De jó lenne még valahogy értékesíteni! Bemegyek Bockó Sándor bácsihoz - gondoltam - a Centrál vendéglőbe. Ott biztos szükség van fára. Ol-csón odaadom. Igaz, Bockóval már volt egy kis nézeteltérésem. Megpróbálom, hátha sikerül. Az indulásig bőven van idő, nyugtatott meg egy vasutas. Megfogtam a kisfiam kezét és elindultunk a Centrálba. A dolog rosszul kezdődött, mert Sándor bácsi nem volt a vendéglőben. A pénztárnál a felesége ült. Nem szép, sőt csúnya volt, de nemes lélek lakozott a testében. Amikor meglátott bennünket, sírva fakadt, ölelgette, csókolgatta a kisfiámat, úgy sajnálta. Lajoskám, Lajoskám - így mondta nekem hát nem tudta magát kimenteni? Az első emberséges szó szlovák embertől a procedúra óta. Leültetett egy asztalhoz. Forró gulyáslevest hozott. Együnk, biztosan átfáztunk az állomáson. A férje hamarosan visszajön. Korán reggel elment marhát venni a vágóhíd részére. Várjunk csak itt nyugodtan a jó melegen. A szlovák kisembernek jó szíve van. Csak hát teletömik a fejét a magyargyúlölö vezetők. Jól példázza ezt Bockó bácsi. Elmondom már, hogyan nyilatkozott, amikor nála jártam. Gondoltam, ez most nem kerül szóba, mi már úgyis ki vagyunk toloncolva, én most csak üzletet kínálok neki. Kellemes meglepetés ért a mostani találkozásunk alkalmával. Talán a sors is úgy akarta, hogy amikor elüzetünk a szülőföldünkről, egy szlovák család részvéte kísérjen bennünket. Bockó néni kedvessége és vendéglátása zaklatott állapotomban egy kissé megnyugtatott. A vendéglői sür-Gergely Sándort feleségével és fiával, Szobonya Gyúró Istvánt feleségével, Jónai Istvánt leányával, Jónai Ferencet feleségével, Lökös Istvánt feleségével, fiával és menyével, Vizi Galo Ferencet feleségével, leányával és vejével, Gergely Istvánt feleségével. A tornaijai teherpályaudvaron állt meg velünk a teherautó. Az első vágányon állt egy hosszú szerelvény. Az elején néhány személykocsi, a többi fedett tehervagon. Amikor megérkeztünk, már több százan toporogtak a hóban. Sokat elkísértek az akkor még otthon maradt rokonok, barátok. A nők sírtak, jajoltak. A férfiak káromkodtak, szidták az egész kutya világot. Voltak, akik a háború poklából szerencsésen megmenekültek, és most a béke nagyobb veszedelmet hozott rájuk. Mert a lelki szenvedés sokkal nagyobb a testinél. Ha dörögtek az ágyúk, nem féltünk. Most megfélemlítésre ítéltettünk. Féljen a magyar! Viszik rabszolgának. gés-forgásban csendesen, szótlanul üldögéltem a kisfiámmal. Vártam Bockó bácsit. De nem ö, hanem kisvártatva a Sándor fia jelent meg. Janit már említettem, aki magyar lányt vett feleségül. A Sanyi fiú mosolyogva jön az asztalunkhoz. Nagy szívélyességgel üdvözöl. Mindjárt gondoltam, nem tudja, mi történt velünk. Valóban, most hallja tőlem, hogy beleestünk a kitelepítésbe. Elkezdett tótul káromkodni, szidta az egész rendszert. Alig értettem belőle valamit. De azt már magyarul mondta, hogy no lám, ezt hozta a kommunizmus. Aztán nagyon sajnálkozott, hogy így jártunk. Miért nem mentem segítséget kérni az apjához. Mondtam, hogy voltam, de elutasított. Erre Sándor nagyon elkomorult. Csodálkozott, mert időközben az apjának már megváltozott a véleménye. Erről aztán én is meggyőződtem. Bockó bácsit hiába vártuk. Tovább nem maradhattunk. Menni kell vissza az állomásra. De a sors mégis úgy intézte, hogy megvárjuk az öreget. Mire visszatértünk a szerelvényhez, annak már hűlt helye volt. Elment. Rajta az édesanyám, a feleségem és a kislányom. Mit tehetek? Vissza a Centrálba. Holnap majd gyorsvonattal a családom után megyek, valahol majdcsak megtalálom őket. Akik még maradtok, tagadjatok meg. Azért visznek, mert magyar vagyok. De ha te megtagadsz, szomszédom, barátom, testvérem, aki itthon maradtál, megmenekülhetsz. Megtarthatod a házadat, földedet és az állataidat. A mi portáinkat már ellepték a hegyi jövevények. Mi vállaljuk értetek a kálváriát. Menjetek haza! Őrködjetek a jószágaitokon! Az Isten megsegít bennünket és visszavezérel hozzátok. A hó olyan tömötten esett, hogy szinte alig láttuk egymást. A pakkjainkat a katonák berakták a vagonokba. Mi egy kupéba felkapaszkodtunk. Tömve voltak a kocsik sánkfalusi, harkácsi, lókösházi, rási, otrokocsi népekkel. Egy zsidó szerelvényt láttam így a háború alatt. Iga2, ahhoz nem kapcsoltak személykocsikat. A zsidókat is munkára vitték. Először még ők is bizakodóak voltak. A mi szerelvényünkre is álnok felírás került nagy betűkkel: „önkéntes mezőgazdasági munkások“. A szöveg szlovák nyelven volt. Megtévesztésül azok számára, akik majd látják vonatunkat az állomásokon. Ezt hitetik el a külföldi kormányokkal is. önként megyünk. A munka szabaddá tesz. Szállást kértem Bockó nénitől. A vendéglő egy kis szobácskáját jól befütötte, megágyazott nekünk, és a kisfiámmal rövid idő múlva már aludtunk is. Az elmúlt napokban alig pihentem valamit. Most csak rogytam össze. Az ágy valósággal magához húzott. Kopogásra ébredtem. Bockó Sándor bácsi volt. A találkozásunk örökre emlékezetes marad. Nem azért, mert a fámat megvette, örömömben ingyen is odaadtam volna. Bockó bácsi bocsánatot kért tőlem. Most már belátja, hogy igazságtalanul bánnak a magyarokkal. Teletömték a fejét. Ő is megtévedt. Ha vannak bűnösök, vigyék. De miért kell válogatás nélkül mindenkit elhurcolni, nőket, gyerekeket, terhes anyákat. Látja már, hogy ez nagy hiba. Míg magyar él a földön, ezt a vétket örökké felróhatja a szlovákoknak. Búcsuzáskor megöleltük egymást. Mindkettőnknek könnyes lett a szeme. Már korán reggel kint voltunk az állomáson. Megvettem a jegyet és a kisfiámmal elutaztam Tornaijáról. A hóesés elállt. Csípős szél verte szét a fellegeket. Az ablakhoz álltam és keserű szívvel tekintettem a Turócvölgy felé. Szülőföldem szép határa, meglátlak-e valahára? (folytatjuk) A kegyetlen út Mii ér a függetlenség? ... kérdem magamtól, miután az Új Szó főszerkesztője több mint egyhetes türelmes várakozás után telefonon közölte érdeklődésemre, hogy nem áll módjában cikkemet lapjában közreadni. A miértre az volt a válasza, hogy kollégáival megtárgyalva az ügyet úgy látja, botrányos lenne annak közlése. A válasz egyáltalán nem elégített ki, de vitának értelmét nem látva elköszöntem, és letettem a kagylót. A dolog azonban nem hagyott nyugodni. Gondolkodóba estem. Én idáig úgy tudtam, hogy a független napilap megjelölés alatt a vélemények különbözőségétől nem tartó, a plurális nézeteknek is helyt adó fórumot kell érteni. Úgy látszik, már az Új Szó is sajátságosán értelmezi ezt a fogalmat. Szeretném megköszönni a Szabad Újság szerkesztőségének cikkem közlését és a Tisztelt Olvasóra bíznám annak eldöntését, hogy ki(k) számára botrányos. Újságírói vakság Van-e a csehszlovákiai magyar újságírás égboltján két olyan „csillag“, mely ragyogását naponta megfogható közelségben érzékelhetjük. „Távkapcsolós“ „Reflexeiktől“ időnként - de újabban egyre gyakrabban - „ Visszhangzik“ a napi sajtó. Nyilván Ők is, Önök is rájöttek, kikről is van szó. Eltalálták! Lehet írásaikat szeretni és kevésbé imádni, de újságolvasó lévén nem lehet azokat nem elolvasni. Meg kell hagyni, maguk módján egyéniségei a hazai magyar újságírótársadalomnak. Mondom ezt anélkül, hogy reklámot akarnék csinálni, mivel én a kevésbé imádók közé sorolom magamat, írásaikkal naponta kritizálják a társadalom számukra nem tetsző jelenségeit. Pluralista társadalomban élvén, joguk van rá. Állampolgári jogom, azt hiszem, nekem is, hogy véleményt mondjak tevékenységükről. Nem vitatkozni akarok velük, mert annak értelmét nem látom. Az utolsó szó joga mindig az Övék volt, nyilván most is így lesz. Ami miatt mégis tollat fogtam, annak kiváltó oka a következő: Az utóbbi napokban sorra jelentek meg írásaikban olyan fejtegetések, melyek valótlan képet rajzoltak az Együttélés Politikai Mozgalom tevékenységéről. Azt már megszoktuk, hogy a szlovák sajtó csak elmarasztalóan tesz rólunk említést, de hogy egy „független“ magyar napilap is szócsöve lett az ilyen rágalmazásoknak, az felháborító. Főleg annak az újságírónak a tollából, aki alig egy éve felszólította az Együttélés támogatóit és szélesebb vezetőségét, hogy szabaduljon meg annak elnökétől és inkább Meciar akkori miniszterelnök szárnyai alatt keressen menedéket! Az idő bizonyította: ez hatalmas politikai és újságírói baklövés volt a javából. S minden bizonnyal már ő is belátta, de erkölcsi ereje, hogy be is vallja, mindezidáig nem volt. Nyilván rosszak a reflexei. Helyette továbbra is mesél és oktat. Vagy egy másik eset a sok közül. Minek van nagyobb súlya? Húszezer ember percekig tartó vastapsának, vagy egy szánalmas újságírói nya valygásnak egy produkció kapcsán. Lehetne tovább is részletezni tévelygéseit, de itt most erre nincs hely és idő. Elég, ha elővesszük az utóbbi másfél évben megjelent hasonló tartalmú írásaikat. Mindegyikben közös vonás, hogy a szlovákiai magyarságot szeretnék megóvni a legfontosabbtól: a magyarságtudattól. E két újságíró a demokrácia - más nemzetek demokráciája - érdekében hajlandó feláldozni magyarságtudatukat mondván, ha az megvalósul - mármint a demokrácia- nekünk is jut belőle, érjük be ennyivel. Tudjuk, kik hangoztatják ezt a hamis tételt. Márpedig „haza csak ott van, ahol jog is van. “ Számunkra a hetven-valahány éves kisebbségi sors csak alacsonyabbrendü státust biztosított, vagy még azt sem. Én azt hiszem, az Együttélés politizálásának lényege- minden hibájával, hiányosságával együtt (de kinek nincs ilyen?) - az, hogy megóvja a csehszlovákiai magyarságot és a többi kisebbséget a demokrácia számára. Ma a csehszlovákiai magyarság válaszút elé érkezett. Mindeddig saját sorsáról, annak alakulásáról senki nem kérdezte őt. Mindig mások döntöttek helyette. Nagy a lehetőség, a kísértés, de a felelősség is. A választandó út hosszú időre meghatározhatja további sorsának alakulását. Ezért nehéz a választás. Szerintem ebben a helyzetben a kisebbségnek minden dezintegráló törekvés, széthúzás csak a kárára lehet. Az egységet követelő óhaj végre visszhangra talált és megtestesült abban, hogy a három magyar mozgalom képviselői leültek egy közös asztalhoz. Meg kell keresni azokat a pontokat, amelyek egymást összekötik mindannyiunk javára. Vegyék már észre, tisztelt újságírók, hogy a magyar- vagy kisebbségellenesség kiváltó oka nem az Együttélés politikája, hanem a puszta létünk! Önámítás, ha azt hiszik, hogy az FMK a szlovákság előtt szalonképesebb, mint a többi magyar mozgalom. Szemükben ők is csak magyarok. Ne akarjanak éket verni az Együttélés és az MKDM közé, mert nem fog sikerülni. Ez a minél jobb színben való tetszelgés, szevilizmus egy ponton túl már gusztustalan tartásnélküliség. Befejezésül követendő útként álljon itt a következő mottó: „Amit erő és hatalom elvesz, azt idő és kedvező szerencse ismét visszahozhatja, de amiről a nemzet, félve a szenvedésektől önmaga lemondott, annak visszaszerzése mindig nehéz és kétséges“. (DEÁK FERENC: Felirati javaslat, 1861. aug. 8.) BORBÉLY JÓZSEF
