Szabad Újság, 1991. október (1. évfolyam, 190-215. szám)
1991-10-15 / 202. szám
1991. október 15. 5 Szabad ÚJSÁG Az ÚJSÁG riportja Cigánytábor a vár alatt Turistalátványosság lesz a „rongyos élet“? • Négyszáz nyomorúságra és szomjúhozásra kárhoztatott léjek • Cipőfaló utakon • 90 százalékos munkanélküliség • Üzlettelenül • Házépítés kőkorszaki módra • Patkányok az óvodában • A polgármester: „Maguk is sokat tehetnének...“ Az alább következőket ne úgy olvassuk, mintha egzotikus, távoli tájakon íródott volna. A szereplők itt élnek velünk. Csak „éppen“ még kiszolgáltatottabbak és még szegényebbek. Elrettentőén és irtózatosan szegények. Szlovákiában, 1991 októberében. A krasznahorkai cigánytábor igazi „idegenforgalmi látványosság". Akárcsak egy, a civilizált világtól térben és időben csillagászati távolságban élő törzsi közösség, valahol Új-Guiena őserdejében. A turisták, ha felkapaszkodnának a domboldalra, jó mélyeket szippantanának a tűlevelű fáktól illatos levegőből, gyönyörködnének a panorámában, és körbenéznének a kökorszaki lakásokban. Egy kicsit hűsölnének, és még el is csodálkoznának azon, hogy valamikor ezekben emberek éltek. Aztán az idegenvezető felhívná a figyelmet arra, hogy tévednek, az a „valamikor“ a huszadik század, annak is az utolsó évtizede... Bemutatna egy-kettőt a barlanglakásokból, hadd lássa a turista, ha már befizetett az útra. Mert az Andrássyak büszke várának árnyékában még mindig élnek emberek barlangokra emlékeztető nyomorúságos kunyhókban... A Paöára igyekvő autóbusz vezetője nem palástolta meglepetését, amikor közöltem vele, hogy a cigánytábornál kívánok leszállni. Gyanítom, nem lehet mindennapi esemény, hogy egy magamfajta „fehér ember“ átlépi ennek a földi siralomvölgynek láthatatlanul is érzékelhető, kirekesztő határzónáját. Durva kavicsszönyeggel burkolt, elgazosodott mezőktől határolt földúton haladok a tábor felé. A kíváncsiság és a segítő szándék hozott ide. Hat-hét esztendővel ezelőtt ugyanis már jártam egyszer ebben az „alvilágban“, ám döbbenetes tapasztalataim közreadását akkor egyetlen újság sem merte vállalni. A Nagy Változásokat követően most abbéli reményemben tértem vissza, hogy immár vigasztalóbb hírekkel nyugtathatom meg a társadalom föltámadtf?) lelkiismeretét. Az elém tárulkozó képtől azonban még a lelketlen celluloid szalag és brómlemez is megrázkódna. Ezt a látványt csak nagyon erős idegzetúek képesek elviselni. Az eltelt évtizedek alatt a civilizációs vívmányoknak még az árnyképei sem vetültek ide. E tábor továbbra is hűséges őrzője marad(t) a kökorszaki őskommunizmus létviszonyainak. A település „főterére" érvén, máris egy népes csoporttal találom szemben magamat. Cortez spanyol hódítót mustrálhatták így Mexikó benszülöttei, mint ahogyan kései utódai vetik most reám riasztóan szomorú, kíváncsi tekintetüket. Nincs menekvés: a szemükbe kell néznem, viselnem kell néma szemrehányásukat. Egy másik csoport kissé távolabb, vödrökkel felszerelve ácsorog a négyszáz léleknek „otthont“ adó település egyetlen vízforrásánál. A vascsőből vékony sugárban csordogál az ivóvíz, öt percig is eltart, amíg megtelik egy vödör. Hangosan odaköszönök, de valójában nem is tudom, mit kérdezzek tőlük. A társadalom és a civilizáció nevében is szégyellem magamat. Végül az egyik vízhordó kifakadása segít át a kínos helyzeten.- Nézzen körül bátran, lássa csak meg, hogyan élünk. Ennyi vízen kell osztoznia nyolcvan családnak, de még örülünk, ha egyáltalán fölyik. Télen minduntalan befagy, és reggelente tűzzel kell kiolvasztanunk, hogy főzni, mosni tudjunk... A férfinép közül többen is megszólítanak. Illendően köszönnek, bemutatkoznak, majd bejárják velem a település minden zegét-zugát. Közben hallgatom a panaszáradatot. Horváth Lajostól, a Romák Demokratikus Szövetsége helyi szervezetének elnökétől megtudom, hogy a munkaképes lakosság 90 százaléka- szám szerint mintegy hetven személy - munkanélküli. A község költségvetéséből mindössze 85 ezer koronát folyósítanak az idén a telep gondjainak orvoslására. Ez az összeg jóformán semmire sem elegendő. Fogas János, az önkormányzatból „kimaradt“ képviselőjelölt a legégetőbb problémákról beszélt:- Az alig egykilométernyi bekötőútra negyven év alatt sem jutott egy vékonyka aszfaltréteg. Vízmosásos utcáink gödrei, kövei napok, hetek alatt lenyúzzák a cipőt a lábunkról. Vizünk, mint látja, nincs elég, több kútra lenne szükség. Nem értjük- vagy talán nagyon is értjük -, hogy miért nem kapcsolják rá a tábort a falusi vízvezetékre?! Egy élelmiszerüzletre, vagy legalább egy büfére is szükség lenne, hiszen a legközelebbi falusi boltig naponta oda-vissza 3-4 kilométert kell gyalogolnunk. Van itt, aki magánboltot szeretne nyitni, de a vezetékes víz hiánya -miatt nem kaphatja meg hozzá a szükséges engedélyt. Addig is, amíg a dolog intéződik, jó lenne, ha legalább hétvégeken eljárna ide egy „mozgóbolt“, esetleg egy kenyérszállító autó. « * * * A hulladékanyagból és vályogból összetákolt, telekkönyvekben soha nem regisztráltatott, tulajdonjogot sem ismerő kunyhókban zajlik az élet. Az asszonyok főzik a vacsorát, gyermekeik hamarosan megjönnek az iskolából. A nebulók közül mintegy huszonötén a falusi szlovák iskolát látogatják. Körülbelül ugyanennyien járnak a tíz kilométerre lévő Dernöbe, az ottani magyar iskolába. A tábor egyetlen középülete a tizenhét esztendeje összeszerelt „barakkóvoda“, amelyet 22 gyermek látogat. Tervezett élettartama már régesrégen lejárt; a tető beázik, a bejárati ajtó résein átjár a szél, a törött ablaküvegen kiszökik a meleg. Az egerek és a patkányok nemegyszer még a konyhát is „megostromolják“. A főzéshez használt klórozatlan víz tavaly sárgaság-járványt okozott. A magyar tannyelvű óvoda a krasznahorkai szlovák óvoda „fennhatósága" alá tartozik. A juttatások elosztása természetesen igen aránytalan: itt eddig még egy porszívóra sem futotta belőle, önállósulni akarnak, és mielőbb szeretnének beköltözni a remélhetőleg hamarosan felújított falusi „téglaóvodába“. Szarka István, a falu polgármestere a következőket mondja az itteni állapotokról:- A romatábor gondjai súlyos örökségként nehezednek a jelenlegi önkormányzat vállára. Milliókra volna szükség ahhoz, hogy belátható időn belül megoldjuk a problémáikat. Az előzetes tervek szerint egy 24 családos lakótömb felépítésével kívántunk segíteni a leginkább rászorulókon. Az előző kormány mellett működő cigánybizottság 7-8 millió koronát irányzott elő erre a célra. A politikai változások után azonban a támogatásra már nem tarthatunk igényt. Az egyéni lakásépítést persze ösztönözzük és támogatjuk. A tehetősebb és az életstílus-váltást is igazán akaró táborlakók élnek is ezzel a lehetőséggel. Szűkös anyagi helyzetünk miatt ennél többre még nem vagyunk képesek. Ami az ivóvizet illeti: a rendelkezésükre álló vízforrás szerintem megfelelő, csak jobban rendben kellene tartaniuk a vezetéket. A falusi hálózatra többek között azért sem kapcsolhatjuk rá a tábort, mert egyrészt nincsen rá anyagi fedezetünk, másrészt nem lehetne tőlük beszedni a vízadót. Egyelőre új kutak fúrására sem vállalkozhatunk. S amennyiben még futná is a vízvezeték kiépítésére, a csatornázásra már biztosan nem. Kanalizáció nélkül pedig vízvezeték sem engedélyezhető. Az ivóvizük fertőtlenítését az óvoda takarítónőjére és egy ott lakó roma polgárra bíztam... Már többször is felkértük a Jednota és a Zdroj vezetőit, hogy létesítsenek egy üzletet a tábor területén. Ök azonban az esetleges rombolástól és fosztogatástól való félelmükben elutasították a kérést. A „mozgó boltot“ sem küldték ki, mondván: számukra ez nem jövedelmező vállalkozás. Az egyéb problémák megoldására egyszerűen nincs pénzünk, de azt is el kell mondanom, hogy mostoha helyzetük javulásáért ők maguk is sokat tehetnének. Sajnos, a munkanélküliek részére felajánlott közmunka-vállalást egytől egyig elutasítják, pedig ezekkel a tengő-lengő emberekkel legalább rendben lehetne tartani a meglévő infrastruktúrát és eltüntetni a tábort körülvevő szeméthegyeket. Ebben az évben a közel másfél milliós költségvetési keretből mindössze 85 ezer koronát tudunk fordítani a tábor fenntartására, illetve „működtetésére". Eddig szól az ezredvégi történet, amelyet később egy „járási illetékesnek" is elmeséltem. Ó megveregette a vállamat és ezeket mondta: „Higgye el, vannak még ettől is vigasztalanabb helyek is a járásban. Vagy gondolatban illessze szépen a háborús események képei mellé, s mindjárt nem lesz olyan tragikusnak tűnő..." Vajon ez lenne a CIGÁNYKÉRDÉS megoldásának, avagy elbagatellizálásának legújabb módja? A cigányság megoldatlan gondjaival előbb vagy utóbb az egész társadalom szembetalálja magát. De megoldásukat nem halogathatjuk a végtelenségig. Nekünk kell megküzdenünk velük, de nem fajelméleti alapon, nem is a gumibotok „tekintélyével", s még csak nem is a maradékelv alapján történő alamizsnaosztogatással... KORCSMÁROS LÁSZLÓ Pumpálunk, pumpálgatunk... Távol áll tőlem a káröröm, de bevallom: hónapokon keresztül jókat derültem azon, mennyire nem és nem akar sikerülni szegény gátépítőknek ez a szivatytyúzgatósdi. Volt ugye először néhány okvetlenkedó, akik tábort vertek a lerombolandó töltésen, bemásztak csőbe, aknába, teljesen demokráciaellenes módon megszállták magát a szivattyúhajót, ahonnan csak a nagyhitelen kivezényelt rendőrök tudták lenyájaskodni őket. S miután Így végre megindulhatott a Csallóköz további felvirágoztatását célzó munka, az átpumpált víz előbb pont az ellenkező irányba kezdett folyni, mint amerre akarták, később pedig mintha maga a jó öreg Duna is megelégelte volna a játszadozást: leküldött egy szolid, mondhatni figyelmeztető árhullámot, amely kishíján szétszedte, horgonyostól-csövestöl az egész alkotmányt. Amikor pedig a vén folyó jobb belátásra tért - jöttek a jogi bonyodalmak. Kiderült, hogy a pumpálgatást szentesítő engedély nem érvényes, szakszerűbben szólva még nem jogerős: sót, az izgágábbak olyasmit is rebesgetni kezdték, hogy a Duna új arcát formálóknak tulajdonképpen semmi keresnivalójuk nincs itten, mivel még tavaly lejárt a területre vonatkozó bérleti szerződésük. Hogy mindez utólag hogyan boronálódott el, az már a magas politika szféráiba tartozik: a pumpálóhajó mindenesetre a helyén maradt, a kényszerszünet heteiben fürgén megépült még néhány töltés, lerakatott újabb párszáz négyzetméternyi mederfenék-szigeteló fólia, egyszóval hipp-hopp újra minden készen állt a Nagy Természetformáló Mű folytatására. Ám ekkor- eléggé el nem ítélhető módon- megint maga a Duna lépett közbe. Kormányhatározatnak és nemzetközi szerződésnek fittyet hányva fogta magát és egyszerűen leapadt, elfolyatva vizét a szivattyú hajó alól. Az szépeö le is ült, majdnem egészen a fenékre, úgyhogy munkaterv ide, cévariáns amoda, egyszeriben nem volt mit és mivel szivattyúzni. Hallom azonban, hogy szerencsére mindez már a múlté. Folyik már a víz, ahogyan folynia kell, az Ember megint legyőzte a természetet, ahogy azt a dialektikus materializmus tankönyvei előírják. Mindössze újabb néhány száz köbméter kavicsot kellett hozzá kikotorni a hajó alól, de aki hegyeket épít, folyót vezet új mederbe, az kicsire nem ad. Szóval pöfög a hajó, három motorja vígan nyeli az óránként százötven liter gázolajat, de hát azt csak nem várhatja senki, hogy az a víz magától folyjon az erőmű felé? A természet felett aratott győzelemnek elvégre ára van. S ha úgy vesszük, ez nem is olyan nagy ár: legfeljebb kivonunk a forgalomból néhány autóbuszt, a szövetkezetek is ellesznek valahogy egykét traktor nélkül, elvégre lovaskocsikkal is betakaríthatják a cukorrépát és a kukoricát. Különben is, majdcsak megtelik az a csatorna: és akkor már amúgy sem kell autóbusz, mert lesz helyette komp, s a szövetkezeteknek sem lesz többé gondjuk a cukorrépa és a kukorica betakarításával. VASS GYULA (Vass Gyula illusztrációs felvételei nem az írásban szereplő településen készültek)
