Szabad Újság, 1991. október (1. évfolyam, 190-215. szám)
1991-10-15 / 202. szám
6 1991. október 15. Szabad ÚJSÁG Ujváry Zoltán; Szülőföldön hontalanul — I. Magyarok deportálása Csehországba A Felvidék magyar falvaiból 1946/47 telén a csehszlovák kormány több mint hetvenezer embert deportált Nyugat-Csehország területére, az egykori Szudéta-vidékre. Azokat, akik nem vallották magukat szlováknak. Akik nem tagadták meg magyarságukat. Akik szolgasorsban is hűek maradtak őseikhez, a magyar nyelvhez és a magyar múlthoz. A kálvária útján a megaláztatás, a szenvedés minden stációját megjárták. Testüket megtörték, de hitükben nem tudták megnyomorítani őket A deportált magyarok kálváriáját családja sorsán egy földműves mondja el. Másfél évtizedes kapcsolatunk alatt beszélgetéseink vissza-visszatérő témája volt az elhurcolás. Élete végéig nyomta a megaláztatás emléke. Évek óta megbékélve nyugszik a temetőben. Az én A régi Magyarország szép vidékén, Gömör megyében a Turóc-patak mentén fekszik az én kisfalum, Lévárt. Jobbről-balról hegyek ölelik. Tiszta, ragyogó napfényes időben elénk tűnik hatalmas csúcsaival a Király-hegy és a Vöröskő. Jobbról a murányi hegyek emelkednek, egyik ormán a híres várral, ahová gyermekkorunkban gyakran elkóboroltunk. A Nyírjes tetejéről déli irányban fel-felsejlik a Bükk és a Mátra. Gömör Magyarország kicsinyben, mondogatták a nagyszüleink. Tündérszép tájak, hegyekkel-völgyekkel váltják egymást és minden út levezet a Sajó völgyébe, ahonnan a mi kedves Felvidékünknek az Alföld tárulkozik ki. A kanyargós Turóc-patak mentén vezető úton Rimaszombat felé haladva gyakran mellőzzük Bejét, ahol a gömöri emberek büszkesége, Tompa Mihály lelkészkedett, s nem messze tőle, Hanván nyugossza örök álmát. Ha szülővárosában, Rimaszombatban jártam, egyszer sem felejtkeztem meg róla. A városháza előtti téren midig megálltam szép nagy szobra előtt. A második világháború után lelketlen emberek kötelet kötöttek a nyakába. Traktorral lerántották a földre. Hosszú évekig megalázva feküdt a városháza udvarán a mi nagy költőnk, aki a szlovákokért is szenvedett a szabadságharcban. Most a magyargyűlölők még az emlékét is eltiporják. Hányszor jut eszembe, amit az iskolában tanultunk: „pusztulunk, veszünk, mint oldott kéve, széthull nemzetünk”. Nincs itt kegyelem senkinek. Petőfinek sem, Kossuthnak sem. Petőfi emkéltábláját barbár kezek csákánnyal verték szét. Kossuth szobrát Rozsnyón ugyancsak ledöntötték. Az Amerikából hazatért lévártiaktól tudom, hogy ott több városban is áll Kossuth-szobor. Itt nálunk, magyar földön, amit Trianon elorozott, Kossuth a sárban hevert. A szabadság hősének még a szobrától is félnek, nemhogy a szellemétől. És aki fél, minden kegyetlenségre képes. A falunkon átvezető út észak felé Dereskbe visz, a Turóc-völgy utolsó magyar falujába, azon felül már szlovák — ahogy mi mondjuk, tót — falvak következnek. Amikor 1938- ban újra Magyarországhoz kerültünk, itt, Deresknél húzták meg a határt. A falvakban napokig ünnepeltek, mulattak az emberek, hogy az anyaország nem hagyott el bennünket. Lőkös István barátom a sokáig rejtegetett magyar zászlót a bérei tetőn egy óriási bükkfa csúcsára tűzte. A háromszínű zászló a boldogságunkat lobogta a szélben a négy égtáj felé, hogy ismét magyarok lehetünk. Sajnos, nem sokáig. A mi falunk lélekszáma nem falum nagy. Mindannyian katolikusok vagyunk. Védőnk és oltalmazónk Nepomuki Szent János. Téglafülkében álló szobra elé tették a falu szlovák nyelvű névtábláját, talán azért, hogy a szent is tanulja meg ezt a kimondhatatlna nevet: Strelnice. A szomszédos Dereskkel vagyunk szoros kapcsolatban. Közös a hitünk, vallásunk, papunk. Innen oda, onnan ide házasodtunk. A foglalkozásunk is azonos. Fazekasok, földmunkások, erdőmunkások vagyunk. Az első világháborúig szinte a legfőbb megélhetést a fazekasság nyújtotta. A háború után elszakítottak Magyarországtól. A fazekaskészftményekkel járhattunk ugyan a magyar vásárokra, de ez a lehetőségünk fokozatosan csökkent és a második világháború után teljesen megszűnt. Elsorvadt a fazekasság is. A megélhetés nálunk mindig kemény munkát követelt. Fuvaroztunk, erdőt irtottunk, cserhántani jártunk, állatokat tenyészettünk, asszonyaink a piacokra hordták a tejtermékeket, messzire eljártak a kendertermelő falvakba, ahol orsót, fajfát cseréltek szöszre, amit otthon megfontak, azután lepedőnek, zsáknak megszőtték. Nagy változást hozott a faluban az, amikor Szent-Ivány József földbirtokos a szántóföldjét felkínálta a birtokán dolgozó zselléreknek és cselédeknek, azután pedig a falu gazdáinak, fazekasainak. így jutottunk földhöz, majd erdőhöz és legelőhöz. Kezdtünk szépen gyarapodni. Az idegen uralom alól 1938-ban felszabadultunk. De jött az átkos háború. És megint elvesztünk. Elveszítettük ismét az anyaországot és most az is elhagyott bennünket. A háború vége felé jártunk. Közeledett már a front. Egyre többször jelentek meg a repülőgépek a Turóc völgye felett. Aggódva tekintgettünk az égre. Kérdezgettük egymástól 1944 nyarán, amikor arattunk, vajon jövőre mit ad az Isten, mert már tudtuk, hogy az orosz győz, 1849-ben is ő győzött, semmi jó nem lett belőle a magyarnak, a csehek barátja, ki tudja, mi lesz velünk. Augusztusban egy csendes szép csillagos este Jolsva felől repülőgépek zúgását hallottuk. Olyan nagy volt a robaj, hogy ment mindenki az udvarra, az útra. Tekingettünk az égre, ahol az agusztusi éjben csillagok kergetőztek. Amikor fiatalok voltunk, úgy hittük, ha hulló csillagot látunk, amire gondolunk, beteljesedik. Uram Isten, mire gondoljunk most? Talán most már minden hiába! Az éjszaka csendjét megtörő repülők egymásra lövöldöztek az égen. Cikázva villogtak a golyók. És a vége egy nagy robbanás, és mint üstökös szikrázó lángokkal zuhant felénk egy repülőgép. Rémülve szaladt a nép, sikoltoztak az asszonyok, mert azt hitték, hogy a falunkra esik. Pedig jóval odébb, a harkácsi határban ért földiét. De ezt csak másnap tudtuk meg. Korán reggel, még alig virradt, mentem lóherét kaszálni a cserszélre. Ahogy kiértem a hegytetőre, végigtekintettem a Turóc völgyén, egészen Bejéig. Mindenütt csend és nyugalom. Mindha semmi nem történt volna az éjszaka. A hajnali csendben messzire hallatszott a kaszám csengése, amikor a fenőkövet végig-végighúzogattam a pengén. Már nem is gondoltam csak arra, hogy milyen finom gyenge a lóhere, a kasza alatt könnyen sorjázik a rend és talán délre megleszek a táblával. Ahogy a sor végén az erdő széléhez értem, a fák között egy emberi alakot vettem észre. De csak egy pillanatig láttam, mert egy nagy bükk törzse mögé húzódott, majd eltűnt a bokrosban. Kaszáltam tovább, vágtam a rendet, míg csak fogyófélben volt az álló lóhere. Közben a nap elérte a fák csúcsát, egészen kivilágosodott. Eljött a früstök ideje. A rend végénél megfordultam, látom, hogy a völgy alján jön a feleségem meg a kislányom. Hozzák a reggelit. Rémült arccal mondja az aszszony, hogy az aljban a tanya mellett a vadszilvásban egy ember fekszik. Bőrruhája van. Mindjárt gondoltam, hogy a lelőtt repülőgép pilótája. Őt láttam az erdőben. Később megtudtam, hogy kiugrott a gépből. Az ejtőernyőjével egy fán felakadt. Hajnalban, mikor meghallotta a kaszafenést, lemászott a fáról, a hang irányába ment és így kiért az erdőből. Aztán a gyalogúdon elért a tanya közelébe. Ott kimerültén összerogyott. A csalitosban elaludt. A feleségem meg a lányom lépteire riadt fel. Aztán elbotorkált a házig. A kerítésre támaszkodott és várt. A tanyán két asszony volt. Benikné, a tuladjodonos, meg egy menekült zsidó asszony. Amikor észrevették az idegent, kimentek hozzá. Béniimé beszélte a szlovák nyelvet. Az idegen elmondta, hogy orosz tiszt, az éjjel lelőtték a gépét, ő kiugrott, így megmenekült. Az orosz pilóta levette a pisztolyát. Odaadta az asszonyoknak. Kérte, hogy vezessék valami hivatalos helyre. Elmondták neki, hogy Magyarországon van, 15 km-re Csehszlovákiától. Adtak neki enni és inni. A tiszt lehúzta a gyűrűjét, hogy meghálálja az ételt, de az asszonyok nem fogadták el. Két csendőr ment érte. Jól bántak vele. Azt mondták neki, hogy hadifogolynak tekintik. Szekeret fogattak és azon vitték be Harkácsra, az őrsre. Ott az őrsön az egyik csendőr különösen jól bánt vele. A csendőr tudott szlovákul, így megértették egymást, szinte összebarátkoztak. Egy idő múlva elvitték a foglyot. De az őt őrző csendőrrel volt még egy találkozás. Elmondom, ahogy hallottam. A háború után összefogdosták a csendőröket. A mi vidékünkről Miskolca vitték őket. Átadták az oroszoknak, hogy vigyék Szibériába. Hát, mi történt! Egy orosz tiszt odalép a mi csendőrünkhöz, karon fogja és viszi a parancsnokságra. Akkor a csendőr már megismerte a pilótát, aki azt mondta neki: Te jó voltál hozzám, én is az leszek hozzád. Nem leszel hadifogoly. Hazamehetsz a családodhoz. írást kapsz, hogy ne legyen bántódásod. Az őrmester így menekült meg az elhurcolástól. Ez az eset jutott az eszembe, mikor a családom elhurcolásának történetét kezdem mondani. Mert mi, A mi falunk határában volt egy híres fürdő. Kitűnő gyógyvize volt. Messze vidékről jártak oda mindenféle csúzt, reumát, zsábát meg egyebeket gyógyítani. A fürdőhöz tartozott egy nagy rét. A tulajdonosa eladta a lévárti gazdáknak, akik nagyon örültek, mert kellett a takarmány a jószágnak. Az új tulajdonos egy Blaskó János nevű ember volt. Amikor a front elmúlt, bejött az asszony hozzánk a faluba, hogy segítsük élelemmel, mert nem maradt semmijük. Én mindennel elláttam, ami csak volt nekünk. Hálálkodva ment el. Már 1945 nyara volt, amikor bevetődtem a fürdőbe. Az öreg Blaskó hímezett, hámozott, aztán kinyögte, hogy most lesz az igazság. A fürdő visszakapja a rétet. Hát hogy gondolja ezt Blaskó úr — kérdeztem tőle —, mi a rétet Plachytól, az előző tulajdonostól rendesen megvettük, hogy adnánk azt vissza, miféle igazság lenne az? Ahogy így vitázunk, belép a Blaskó fia. Hallja, hogy miről beszélünk. Szlovákul szólt az apjához, hogy legyen csendben. De az öreg rákiáltott: Csője pravda! Pravda! Magyari von! (Ez az igazság! Igazság! Magyarok kifelé!) Az öreg Blaskó mondta ki először, hogy a magyarok takarodjanak ki a faluból. Mert ez az igazság. De kinek az igazsága? A Blaskóé, hogy neki maradjon a rét? De kié lesz a falu? Mert abban egy szlovák sem lakik! A világháború elmúlt, de itt most egy új háború kezdődik. A gyűlölet magja, amit a háború olyan kegyetlenül elvetett, most kezd nőni és virágozni. És ha virágzik, gyümölcsöt is hoz. A gyűlölet gyümölcsét. Az 1945-ik év végén, az 1946-ik év elején, a falunkban egyre inkább érezni kezdtük a magyargyűlöletet. Először csak a hivatalos emberektől. Lévárton addig szlovák család nem lakott. Az első szlovák ember egy Pupala Stefán nevű volt, aki valahonnan egy fönti hegyi faluból jött le. Egy lakatlan házban ütötte fel a tanyáját. Nem tudott egy szót sem magyarul, a faluban meg a nép nem beszélt szlovákul. Nem volt rá szükség, hát miért tudtak volna. A hegyi emberünk kikelt magából, mert se a boltban, se a kocsmában nem boldogult. Amikor aztán 1946 januárjában megérkezett hozzánk egy tanító kisasszony, akkor megtudtuk, hányadán állunk, meg hogy honnan fúj a szél. Azt a szelet fent gerjesztették a magas politikában. És oly hevesen, hogy hamarosan szétzilált bennünket. amíg a magyar hazához tartoztunk, egy ujjal sem bántottuk a szlovákokat, sőt, nagyon is jól megvoltunk 'egymással barátságban és békében. És lám, mégis mit tettek velünk, amikor védtelenek lettünk, mint a házatlan csiga. Amikor a nagyhatalmak megint elszakítottak az anyaországtól. A kis kutya akkor mer csaholni, ha ott van mögötte a nagy kutya. y Jótét helyébe jót várj — szoktuk mondani. A magyar csendőr és az orosz pilóta esetében álljon még itt egy példa. A közmondás is lehet hamis. Én voltam az iskolaszék elnöke. A kisasszonyt hozzám küldték. Az első nap nálunk kosztolt, mi adtunk neki szállást is. Másnap elmentem vele Nagyrőcére az iskolai igazgatóságra, onnan vonaton utaztunk Rőcére. Az úton erről-arról beszélgettünk, a politika nem került szóba. De amikor kijött az inspektorátusról, aztán indultunk vissza, már magabiztosabb lett, mert megkapta a kinevezési papírját, nyomban rátért a dologra: iratkozzak át a családommal együtt szlováknak. Mert az én ősöm meg mindenkié a faluban szlovák volt, csakhát elmagyarosodtunk. Nagyon meglepődtem, hogy mit mond az új tanító kisasszony. Kérdeztem tőle, hogy mért tagadjam meg a nemzetiségemet. Ő csak jót akar nekem — válaszolta —, mert Csehszlovákiában ezután nem maradhat csak cseh vagy szlovák. Másoknak takarodni kell az országból. — Aki itt születik, annak is? — Annak is, ha nem szlovák. De hát mért űznének el engem innen? Itt született az apám, a nagyapám, annak az apja, így visszafelé minden ősöm. Ott nyugosznak mind a lévárti temetőben. Nem lehet igaz, amit ez a tanító kisasszony mond. Akkor hiába tanultam az iskolában Némethy Géza tanító úrtól, hogy „áldjon vagy verjen sors keze, itt élnek és meghalnod kell”! Mondjam azt, hogy nem vagyok magyar? írjam alá, hogy szlovák vagyok? Beszélni sem tudunk szlovákul. Én is csak annyit tudok, amennyi a vándorlásaim során rám ragadt. Lehet, hogy jót akart nekem és a családomnak a tanító kisasszony. De nekem aznap még az ennivaló sem esett jól. A tanítónőt szomszédban kvártélyoztam el, nem akartam vele többé találkozni. Pedig ő tapintatosabban hozta a tudomásomra, amit Blaskó a szemembe mondott: Magyarok kifelé! Egyszer Blaskóné, a fürdős felesége jött be hozzánk. Azt gondoltam, hogy ha késve is, de jön megköszönni a krumplit, meg amivel a front után kisegítettük, vagy talán megfizeti. No, de ezt nem említette, hanem azzal rukkolt ki, hogy iratkozzunk át szlováknak. Úgy gondolta, hogy most ő segít nekünk, ez az ő fizetsége. Csak hát itt most nem krumpliról meg lisztről van szó. Hogy is érthetné ezt Blaskóné. Hogy én nem vagyok magyar? Az apám sem volt az? Tagadjam meg az őseimet? Legyünk szlovákok? Akkor maradhatunk, egyébként kifele innen. (folytatjuk) Az első balj OS jelek
