Szabad Újság, 1991. október (1. évfolyam, 190-215. szám)

1991-10-12 / 200. szám

1991. október 12.

3

Szabad ÚJSÁG

Hol marad a tárgyilagosság ?

Andrej Hlinka ismeretlen arca

A Filatelie című lap 14. száma első oldalán közölte, hogy a Szövetségi Távközlési Minisztérium 1991. szeptember 27-én bélyeget adott ki a ,,szlovák Ghandi“ tiszteletére

„Vadakkal szemben szelíd tekintet, erőszakra józan értelem“

Az utóbbi negyven évben nem sokat hallottunk róla, komoly történelmi tanulmány nem elemezte munkásságát. Amit ma róla Írnak, csupa dicshimnusz. Megtudhatjuk, hogy szerette a hazafias dalokat, impulzív, populista politikus volt, aki egy kiflit és egy krigli sört vacsorázott. Es közben rendületlenül harcolt a szlovák nemzet politikai, társadalmi, kulturális jogaiért.

Az 1864-ben született és 1938-ban elhunyt Hlinka pap volt, aki politikusi pályára lépett. Itt most nem életútját kívánjuk ismertetni, hanem őt magát és kritikusait akarjuk megszólaltatni. Különösebb kommentárt ezek a nyilatkozatok nem kívánnak.

„Jelszavunk volt és marad: Szlovákiát a szlovákoknak!“ - hangoztatta gyakran a plébános, (pl. Slovák, 1928. január 11.) Erre is reagált dr. Korláté Endre képviselő: „Főtisztelendő Uram! (...) Megértem, méltányolom és tisztelem Önt, még akkor is, ha tudom Önről - hiszen nem csinál titkot belőle -, hogy magyarellenes. Nem veszem Öntől rossz néven, mert fanatikus lelke sokat, nagyon sokat szenvedett talán a magyar hatóságoktól s talán még saját népétől is, amely ma feltétlenül szegényebb mint azelőtt volt. (...) s Ön is, tele tüdővel kiáltja: ,,Szlovenszkó a szlovákoké, Ruszinszkó a ruszinoké". Ugyanakkor a magyarokra ráparancsol, hogy ezután Rózsahegy felé s ne Prága felé orientálódjanak.

Nem gondolja, Főtisztelendő Uram, hogy túl koraiak az imperialista kijelentések!? (...)

Félre hát a magyargyűlölettel, Főtisztelendő Uram, és orientálódjunk egymás felé, a magyar a szlovák felé, a szlovák magyar felé stb., mert csak együtt leszünk képesek a valódi, hamisítatlan autonómiát, a szabadságot és a kenyeret magunknak és népünknek biztosítani." (Magyar Kisebbség, 1927. II. 15., 4. sz„ 119-120. o.)

Hlinka azonban nem volt a kéznyújtások embere. A más nemzetek iránti gyűlöletét nyilvánvalóan a kisebbrendűségi érzés is táplálta, melyet 1935. május 23-án egy diákgyűlésen szónokolva így vallott meg: „Mit mi?! Hisz olyan kis nemzet vagyunk, csak olyan nemzetecske! Mi bármit nem engedhetünk meg magunknak, mi nem engedhetünk meg magunknak valamilyen kozmopolitizmust, vagy bolsevizmust. Ezt egy olyan nagy nemzet, mint az orosz, vagy a francia engedheti meg, de mi...?“ (Slovenské zvesti, ezután SZ, 1936. V. 31.)

A Slovák című lap, melynek fejlécén szerepel, hogy „alapító és vezér Andrej Hlinka“, hemzsegett az antiszemita cikkek és kijelentések sokaságától. A Vezér sohasem szólt föl ellenük. A ,.szlovák Ghandi" így írt „Szemita köszönet“ (Semitská vd’aka) c. írásában. „Ha itt rámutatok a szemiták hálátlanságára Szlovákiában, (...) ilyen események után aligha találunk olyan embert, aki védelmet nyújtana a hálátlanoknak?“ (Slovák, 1936. IV. 26., 1. o.)

A liptói Turapatakon, „szentbeszédében“ a következőkre mutatott rá: „Mérlegeljétek, Krisztusban összegyűlt szeretteim, Franciaországban sem kellene, hogy rosszul éljenek. Oe nem lehet ott jól sem, mivel a francia férfiaknak és nőknek egy buta és ostoba Lion Blum, ez a liptószentmiklósi zsidó dirigál.“ (SZ, 1936. VII. 12., 2. o.)

Mivel a fasizmus antibolsevista és zsidóellenes volt egyben, a szlovák ludákok (néppártiak) Hlinkával az élen

közeledni kezdtek ehhez a jobboldali mozgalomhoz. Ennek a közeledésnek talán öntudatlan megnyilvánulását Hlinka a Pozsony megyei Cíferen követte el. A „Szlovák Nemzet Atyja" 1936. augusztus 16-án ugyanis azt mondotta: „Nemzeti öntudatotok ne legyen, mint egy marék szalma, olyan sem, mint egy öreg fűz, vagy hárs!“ (Nem ez a szlávság szinbóluma?!) „Öntudatotok égjen, mint a tölgy!“ (A tölgy viszont a germánok nemzeti szimbóluma.) (SZ, 1936. Vili. 20., 2. o.)

Hlinka vallási sovinizmusára jellemző, hogy a luteránusokhoz ritkán volt jó szava. Amikor autonomista blokkot sikerült létrehozni az evangélikusokkal, mindenki ujjongott. Hlinka az evangélikus papköltőről, a most már szövetséges Martin Rázusról így nyilatkozott: „Inkább egy kutyának kezet adna, mint ennek a lutheránusnak.“ (SZ, 1936, V. 24., 1. o.) Érthetetlen, hogy „Ünnep után“ (Po sviatkoch) c. cikkében miért kellett leírnia egy másik evangélikus papköltőről azt, hogy „nőtestvére Kisgaramon azt állította, hogy Sládkovic a halálos ágyán katolizált.“ (Slovák, 1936, VI. 4.) „A fiatalokat harcba hívjuk!“ (Voláme mládez do bója!) c. írásában meg a következőket írja: „Szlovákia vagy katolikus lesz, vagy elpusztul.“ (Slovák, 1936. V. 23., 1. o.)

Nem érdektelen Hlinka szerepe a gazdasági életben sem. Hlinka a rózsahegyi fűrésztelep igazgatóságának elnöke, a Lev kiadó és nyomda elnöke, a pozsonyi Andrej nyomda igazgatótanácsának tagja, a rózsahegyi gyufa- és téglagyár, valamint a Vcela üzletház elnöke volt. A Codex iruris Canonici (Az egyházjog törvénytára, 1917) tiltotta a lelkészeknek a személyes, vagy közvetett részesedést pénzintézetek hasznából, még akkor is, ha ez mások érdekében folyik (can. 142) - figyelmezteti a Slovenské zvesti Hlinkát (1936. XI. 5., 3. o.). Minderre mit válaszol ő? Amikor Körinek, a rózsahegyi járási főnök javasolja neki, hogy üzemeit katolikus módon igazgassa, ezt a választ kapja: „Ha a pápának gyárai és bankjai lennének, nem írta volna meg enciklikáit“ (SZ, 1936. X. 2., 2. o.). Ugyanez a lap foglalkozott a munkások helyzetével a prelátus üzemeiben. Összehasonlításul a rózsahegyi cellulózgyárat vette, ahol alacsony, tehát igazságtalan órabért fizettek: két koronát egy órára. Hlinka gyufagyárában naponta maximálisan 24 koronát (ha nyolcórás munkanapot feltételezünk, akkor ez 1,75 korona óránként), téglagyárában 12 koronát (óránként 1,50), a nőknek 7 koronát (óránként 0,88; a Lev nyomT dában 50 koronát fizettek hetente (óránként 1,04) (SZ, 1936. X. 2., 2. o.).

Hlinka kritikáját nem nekünk kell megírnunk. Megtették már a kortársak.

,,Leírtam és bizonyítottam, hogy Krisztus egyházának Szlovákiában legnagyobb kártevője az ún. politikai katolicizmus. Az ember, aki ezt a megbotránkozást okozta, a pápai protonotárius, a rózsahegyi pap és a néppárt elnöke, Andrej Hlinka. Andrej Hlinka az az ember, aki elsősorban az Isten és az emberek előtt felelős azokért a károkért, amelyeket a szlovák nemzet és a katolicizmus kárára követett el. Ő felelős azért, hogy a papok és .hívők’ úgy marják egymást, .mint a kutyák’..." „Aki ismeri Hlinkát (...) arra a meggyőződésre jutott, hogy ez egy nagyon hiú, beképzelt (hol van a keresztény alázat?), becsvágyó aggastyán, mindenkitől rettenetes engedelmességet követel függetlenül attól, hogy miniszterről, vagy püspökről van szó." „Szavai:,Én és a szlovák nemzet’ - gyönyörűen jellemzik viszonyát a nemzethez." „Egy katolikusnak nem szabad sohasem gyűlölködnie. De úgy gyűlölni, ahogy Hlinka tud, kevesen tudnak. Mindenkit, aki számára kellemetlen." „Nem tudom, hogy másutt a világban lehetséges lenne, hogy egy ember - egy kis városi pap - úgy terrorizálhatná a közéletet és a katolicizmust, mint ahogy ezt Szlovákiában Hlinka teszi." (SZ, 1936. IX. 24., 2. o.) „...Hlinka-báraz egyház iránti feltétel néküli engedelmességet hirdeti - a legmagasabb egyházi méltóságok ellen is fel tud lépni, ha neki útban vannak, hogy nem fél az embereket egzisztenciálisan is megkárosítani, akik számára kellemetlenek és hogy szervezeti életünkben, a mi néppártunkban Hlinka a saját klikkjével korlátlan és önkényes diktátor. Aki nyíltan ellentmond Sidor fasiszta kedvteléseinek, az Hlinka kegyeit elveszíti és elbukik" (SZ, 1936.

X. 11., 3. o.).

Stefan Mackó azért fogott tollat, mert egy egyházi röplapot kapott, amelyben Francót dicsőítették. „Ebből a röplapból látom, prelátus úr, hogy Ön nem Krisztus Úr nyomdokain halad. Hisz Krisztus Úr nem hagyja jóvá az egyik ember gyilkolását és háborúját a másik ellen, ahogy ezt maga hirdeti éppen e röplapon. (...) Prelátus úr, miért nem tartja be az isteni parancsokat, ahogy azokat Krisztus kijelölte? (...) Prelátus Úr, kérdem Önt, hívő keresztény, katolikus, egyetérthet-e azzal, hogy egyházi pénzen ilyen röplapokat adjanak ki, amelyekben a gyilkolást helyeslik? (SZ, 1936. X. 23.).

Idézet egy párizsi munkás leveléből: „Ah, nem úgy prelátus úr, maga tán a horogkereszt papja?" (SZ, 1936,

XI. 4.). Ez annál szomorúbb, mert Hlinka azon kívül, hogy pap volt, a Szentírás egy részét lefordította szlovák nyelvre, így a Biblia szellemével tökéletesen tisztában kellett volna lennie. Utódai a szlovák politikát oda juttatták, ahová köztudottan jutott. Ez Hlinka történelmi felelőssége is. „Csoda, mit tudott Benito Mussolini és Davanzati teremteni. Az újkor ezen szellemi óriásai Olaszországban csodákat műveltek.“ „Olaszország az egyetlen világos pont Európában.“ (SZ, 1936, VI. 18., 1. o.). Teplán meg ezt jelentette ki: „Én vagyok a szlovák Hitler. Én itt olyan rendet teremtek, mint Hitler Németországban.“ (SZ, 1936. VI. 3., 1. o.) Ezután már nem meglepő, hogy egy német lapnak a következőképpen nyilatkozott: „mi, szlovákok, keresztények és nacionalisták vagyunk, katolikusok, fasiszták és polgáriak vagyunk és ha nem áldozunk föl mindent ezekért az ideálokért, akkor a bolsevizmus széttapos minket.“ (SZ, 1936. X. 15., 1. o.).

Mindezek után talán nem kell indokolnom, hogy az Andrej Hlinkáról festett kép nem egészen olyan, amilyennek ma megpróbálják beállítani. Az agyonhallgatás után - úgy látszik - most az agyondicsőités kora következik a tárgyilagos, történelmileg hű elemzés helyett. Hogy annak az ideje mikor jön el, ma még nem tudni. Ma csak azt látjuk: ünnepséget tartanak neki, mauzóleumot állítanak, bélyege, adnak ki emlékére...

Ha a Tiso-emléktáblára gondolok, már nem is kérdezem, hogy a kuriózumok országa leszünk-e...

BALASSA ZOLTÁN

Sokszor és sokan sütötték már ránk az elmúlt év és évtizedek során a nacionalizmus bélyegét. Habár - mint azt Illyés pontosan megfogalmazta- nem az a nacionalista, aki jogot sért. Sértésekből, sérelmekből pedig kijárt nekünk bőven, de már felszisszenésünket is nacionalizmusnak könyvelték el. A két évvel ezelőtti rendszerváltás után sokan abban a tévhitben hirdették a megváltó eszméiket, hogy ezután minden másként lesz, hogy a kommunizmus bukása majd mindent megold. Mintha egyik napról a másikra feledni lehetne az ideológusok, az újságok és tankönyvek hazugságait, az ezekből táplált előítéleteket és beidegződéseket, mintha az emberek is átprogramozhatók lennének, mint egy számítógép.

A vádaskodók persze „korszerűsítik" ideológiájukat. Régebben azért voltunk gyanúsak, mert nem igazodunk a proletár internacionalizmusnak becézett börtönszabályzathoz, most pedig azért, mert nem akarjuk elfogadni az ,,egyetlen üdvözítő államnyelv" kizárólagosságát vagy a nemzetek és népek fölötti liberális Kánaánt. Mivel hisszük, valljuk és tudjuk, hogy minden ember egyéniség és minden nemzet sajátosság, tehát lemondani egyenlő lenne emberségünk, személyiségünk feladásával.

Ilyen alapon nem lehet politizálni!- hirdetik az ellenlábasok, azzal indokolva, hogy ez törvényszerűen konfliktusokhoz vezet. Válasszuk inkább az önfeladást?! De lehet-e konfliktusmenetesen politizálni? Nem kerül-e szembe a jobboldali a balosokkal? Szabad-e veszni hagyni, nem politizálva, nemzeti értékeinket, amikor megőrzésüket nem biztosítják törvényes garanciák? Illetve épp törvényekkel (pl. nyelvtörvény) próbálják felszámolni a sajátosságokat?!

Bármilyen kisebbség (legyen az nemzeti, etnikai, politikai vagy szociális csoport) hátrányos helyzetű, és törvényszerűen a perifériára sodródik: a partvonalról szemléli az eseményeket vagy kibicként osztogathat jótanácsokat. Legfeljebb a többség jóindulatára számíthat, s kaphat is belőle, ha elég pozitív képet tud magáról erényként felmutatni, és az a többség elég megértő és toleráns. Minden más csak a többség öntése és zsarnoksága, a kisebbség megalkuvása, önfeladása és felmorzsolódása. Nem véletlen, hogy a kisebbségek helyzetét egy társadalomban a demokrácia fokmé-Lassan két évtizede, hogy itt élek Pozsonyban, és egy, hogy megtelepedtem a város legrútabb, legembertelenebb lakótelepén. Próbáltam eztazt, próbáltam emberibbé tenni azt a vasbeton monstrumot, melyben otthon kellene lennem, de úgy látszik, a környezet legyűri az embert. Feladtam már, hogy télikert lehetne a tizedik emeleti lépcsőfordulón... Feladtam, mert lassanként mindenki feladta. A betört bejárati ajtók, a szétvert, sőt felgyújtott kaputelefon, a liftben kiürített szemétkuka, más egyebek után elkezd nem hinni az ember abban, hogy bármi is megváltoztatható. Tizenkét emeleten, hatvan lakásban él hatvan külön világ. Akár G. A. úr X.ben, úton a teljes elromosodás felé. Az erkélyen ugyan még nevelek virágot, de éjszaka már nem merek kikönyökölni az ablakon, hogy elnézzem a csillagos eget, mióta nyáron - fentröl - a fejemre köptek.

Mindennapi szomorúságnak, mondhatnám: ennyi elég. De mégsem. A gyengéd forradalom utáni tavaszon valami más is elkezdődött. Előbb csak azzal, hogy a postaládánkról, a közös lépcsőházból, rendszeresen letépték a névjegyünket. A tizedik eset után valaki dühében be is húzott egyet a szerencsétlen bádogajtócskának, tán hogy miért tűr meg ilyen provokárőjének is tartják. Milyen a megértés a másként gondolkodó, más fajú, más nyelvű, más vallású egyének és csoportok iránt?

Ezt a követelményt nem lehet és nem szabad kijátszani azzal, hogy erre még ráérünk, nincs itt az ideje, majd a demokráciában (liberalizmusban, kommunizmusban, paradicsomban stb.)...

A kisebbség számára sürgető létkérdés, hogy megértsék helyzetét, és garantálják létfeltételeit. A valódi és súlyos konfliktusok épp abból erednek, ha a problémák megoldását elodázzák, üres Ígéretekkel kijátszák, a jogos igényeket elfojtják.

Horvátok, örmények, kurdok, szikkek, írek már csak fegyverekkel tudnak hangot adni kétségbeesésüknek.

De hová vezet ez az út? A kiontott vér hetediziglen újabb és újabb boszszúhadjáratokra ingerel, amikor már sem észérvek, sem békítő eszmék nem tudnak gátat vetni a pusztításnak.

Mi pedig épülni, gyarapodni, megmaradni szeretnénk. Egyenrangúnak tudva és érezve magunkat, amihez nyelvünk szabad használata, kultúránk ápolása, iskolahálózatunk (az óvodától az egyetemig) kiépülése és mindezek jogvédelme egyaránt hozzátartozik.

És mit tehetünk most, amikor a gazdasági válsághelyzet a történelmet és valóságot meghamisító uszító demagógiának kedvez, amikor újra a vádlottak padjára szeretnének ültetni valami ürüggyel? Vagy azért, mert nem támogatjuk az önrendelkezést, vagy azért, mert úgymond felbomlasztjuk az országot, vagy azért, mert nincs sapka a fejünkön...

A kisebbséget már csak létszáma miatt is, de másságával, tehát idegenségével (idegen=ellenség) magyarázva könnyű volt mindig bűnbaknak megtenni az ország helyzetének romlásáért.

Magyarok, zsidók, cigányok... hallhatjuk újra egyre hangosabban a felsorolást Közép-Európában.

Marad számunkra az állhatatos és meg nem alkuvó igazságkeresés, az erényes példamutatás, s „a vadakkal szemben a szelíd tekintet, erőszakra a józan értelem".

Kívánva, hogy a jogos önvédelem legvégső eszközei e tájon feledésbe merülhessenek, mert „Európa elrablásának" veszélyét még nem kerültük el.

MIHÁLYI MOLNÁR LÁSZLÓ

lóan magyar nevet magán. Húsvét táján pedig megjelent egy nyomtatott nagy H betű a postaládánkon, hogy tudtunkra adja, amit sosem titkoltunk: magyarok vagyunk. (Nyilvánosan mindmáig egyedül abban a lépcsőházban.) A nyár végén aztán rávésték a postaládára „nemzetféltő“ kezek: ZA DUNAJ! (A Dunán túlra!) Írtam akkor egy kis cetlit a postaládára: Ligetfalu már a Dunán túl van' ennyit illene tudnia minden vésnöknek, egy postaláda pedig nem tehet arról, hogy a használói magyarok, ezért kérem, hogy a postaládát ne bántsák. Két napon belül vandál kezek szétszaggatták a postaládánkat. Most hát nélküle élünk, ahogy tudunk, s várjuk, hogy mi is a sorsára jutunk-e...

Mindezt meg sem írtam volna, ha nem történik meg a pozsonyi Duna utcai iskolával, ami megtörtént: „Nemzetféltő“ kezek a napokban az éjszaka leple alatt előbb az alapiskola kétnyelvű cégtábláját lopták le a faláról, röviddel utána pedig a gimnáziumét is... Pozsony belvárosában, az egyik legforgalmasabb helyen, szemben az Általános Hitelbank éjjel is őrzött épületével.

Ehhez képest a mi szegény kis postaládánk igazán bagatell.-gyurkovits-Hétköznapi szomorúság