Szabad Újság, 1991. szeptember (1. évfolyam, 165-189. szám)
1991-09-17 / 178. szám
1991. szeptember 17. 7 Szabad ÚJSÁG Kisebbségünk történelme A magyar középiskolai oktatás Csehszlovákiában (1918-1938) I. rész A Rlvidék hagyományosan Magyarország skálákkal kgjobban dlátott üdékéi kázé tartozott. Vonatkozik e. nindenekelőtt at it núr anúlt század folyamán kalakult aránylag sárii lözépiskolai hálózatra, amelynek rém <gy patinás nevű tanodája már több évszázados múltra tekinthetett vissza. Egy népszavazás előzménye Az ágfalvi csata Az impériumváltás előtti utolsó békeévben, azaz az 1913/14-es tanévben a Felvidéken összesen 48 középiskola — gimnázium, főreáliskola, líceum — működött. E 48 középiskolából 36 volt gimnázium, 7 főreáliskola, 5 pedig líceum, azaz felső leányiskola. A háború alatt csak jelentéktelen módosulás állt be ezen a téren; 1915-ben megszűnt a bártfai gimnázium, valamint az ungvári főreáliskolát 1918 nyarán Miskolcra helyezték. A Felvidéken 1918 őszén tehát 46 magyar középiskolában indult meg a tanítás. A korabeli értelmezés szerint csupán a felsorolt iskolatípusokat tekintették középiskoláknak, a tanítóképzőket és a különböző rendeltetésű szakiskolákat azonban már nem. Az impériumváltás után a Csehszlovák Köztársaságban azonban már a tanítóképző intézeteket is a középiskolák közé sorolták. Ezért középiskolákkal kapcsolatos vizsgálódásainkat kiterjesztjük erre az iskolatípusra is, a négyéves ipari és kereskedelmi szakiskolákról azonban külön szólunk. Az 1913/1914-es tanévben a 48 szűkebb értelemben vett középiskola mellett volt még a Felvidéken 17 tanítóképző intézet. A háború alatt némileg itt is változott a helyzet. A munkácsi tanítóképző megnyitásával 1914 őszén ugyanis a képzők száma 18-ra emelkedett. Az impériumváltás után a Felvidéken fokozatosan elkezdődött az addig nem létező szlovák és rutén középiskolai hálózat kiépítése. Ennek legkézenfekvőbb módja az volt, hogy a régi magyar középiskolák egy részét nadonalizálták, azaz „csehszlovák” vagy rutén nyelvűvé tették. Az 1918/1919-es tanév folyamán a 46 felvidéki magyar középiskolából 16-ban vezették be a szlovák, illetve „csehszlovák” tanítási nyelvet. Az említett 16 gimnázium, főreáliskola és líceum a következő városokban volt; Aranyosmarót, Besztercebánya, Eperjes, Körmöcbánya, Liptószentmiklós, Lőcse, Nagyszombat, Nyitra, Privigye, Rózsahegy, Selmecbánya, Szakolca, Trencsén, Trsztena, Zsolna. A tanítóképzők közül az 1918/1919-es tanévben 6 intézetben változott az oktatás nyelve magyarról szlovákra, mégpedig Eperjesen, Iglón, Léván, Modorban, Nagyszombatban és Szepeshelyen. Az 1918/1919-es tanévben bekövetkezett változások a zárt magyar etnikumú területek középiskoláit azonban még csak elvétve érintették. A többnyire szlovák etnikumon belül működő középiskolák nacionalizálása tehát még nem minősült a magyar iskolaügy durva megsértésének és a csehszlovákiai magyarság szempontjából nem is volt sérelmesnek mondható. Az 1918/1919-es tanév végén a Felvidéken az impériumváltás előtti 46 középiskolából 31-ben folyt továbbra is magyar nyelvű oktatás, 28- ban Szlovákiában, 3-ban Kárpátalján. A magyar tanítóképzők száma is lecsökkent 18-ról 12-re; ebből 9 működött Szlovákiában, 3 pedig Kárpátalján. Az impériumváltás előtti magyar iskolarendszer bizonyos tekintetben eltért a cseh országrészekben érvényben levő osztrák tanügyi gyakorlattól. A cseh országrészek és a volt magyar területek — Szlovákia és Kárpátalja — tanügyi rendszerét a köztársaság illetékes hatóságai fokozatosan unifikálták, azaz egységesítették, amelynek keretében például a középiskolák különböző típusaiból is egységes rendszerű gimnáziumokat szerettek volna létrehozni. Ezt a célt azonban a Csehszlovák Köztársaság megszűnéséig sem sikerült elérni, és a középiskolák különböző típusai egészen 1939-ig megmaradtak. A középiskolák unifikálása az 1919. május 27-én kelt 293/1919. sz. törvénnyel kezdődött, amely kimondta, hogy e jogszabály kihirdetése napjától — 1919. június 6-tól — a Felvidék valamennyi középiskolájára a cseh országrészekben hatályos iskolaügyi törvények és rendeletek vonatkoznak. Az egységes típusú középiskola létrehozására azonban nem történtek meg a további törvényes intézkedések. A két világháború között így aztán a Felvidéken négy gimnáziumi jellegű iskolatípus is létezett. Ezek a következők voltak: 1. gimnáziumok (voltaképpen ezt az iskolatípust nevezték klasszikus gimnáziumnak), 2. reálgimnáziumok, 3. reform-reálgimnáziumok, 4. reáliskolák. Az 1919/1920-as tanévben tovább csökkent a magyar tanítási nyelvű középiskolák száma. Az említett tanévben a felvidéki magyar középiskolák, valamint a nem magyar iskolák mellett meghagyott tagozatok száma az előző évi 31-ről lecsökkent 16-ra — ebből 13 működött Szlovákiában, 3 pedig Kárpátalján —, a 12 magyar tanítóképzőből pedig csupán egyetlen maradt. A magyar középiskolák felszámolása, illetve nacionalizálása egyes felvidéki iskolavárosokban egyáltalán nem ütközött semmilyen akadályba. Az állami iskolák tantestülete a legtöbb helyen nyíltan kijelentette, hogy nem is hajlandó a csehszlovák állam szolgálatába állni. A magyar pedagógusok nagy része így aztán „önként” elhagyta állomáshelyét és a maradék Magyarországra távozott. Voltak azonban olyan iskolák is, amelyeknél a nyelvi átállás nem volt fájdalommentes, sőt azt nem egy esetben különböző incidensek, tanár- és diákmegmozdulások tarkították, illetve azt a szülők tiltakozó petíciózása követte. Módfelett érdekesen alakult ebben a vonatkozásban a Sáros vármegye székhelyén, Eperjesen — az ún. Tarca-parti Athénben — működő magyar iskolák sorsa. A cseh csapatok 1918. december 28-án vonultak be a városba. A cseh birtokbavételt rövidesen a helyi magyar iskolák nacionalizálása követte. Az Eperjesi Királyi Katolikus Állami Főgimnázium igazgatója és tanári kara kereken megtagadta az állami hűségeskü letételét; nem voltak hajlandóak csehszlovák állami szolgálatba lépni és többségük „önként” a maradék Magyarországra távozott. Az állami gimnázium ezután új szlovák és cseh tanerőket kapott, és az oktatás azok közreműködésével folytatódott, most már „csehszlovák” nyelven. A több évszázados múlttal rendelkező, s négy tanintézetet — jogakadémia, teológiai akadémia, főgimnázium, tanítóképző — fenntartó eperjesi kollégium sorsa is megpecsételődött, annak ellenére, hogy az autonóm intézet iskolafenntartója nem az állam, hanem az evangélikus egyház volt. A csehszlovák hatóságok csak az 1918/1919-es tanév végéig voltak hajlandóak megtűrni a kollégium tanintézeteinek működését. Ezután a jogakadémia és tanítóképző Miskolcra, a teológiai akadémia Budapestre költözött, a főgimnázium pedig 1919. szeptember 1- jétől már szlovák nyelvű tanintézetté alakult. Az eperjesi magyar szülői társadalom azonban akkor még nem tűrte szótlanul a magyar nyelvű oktatás felszámolását ebben az évszázados hagyományokkal rendelkező iskolavárosban. 1919. augusztusának utolsó napjaiban az eperjesi szülők képviseletében egy hattagú küldöttség járt Prágában és Pozsonyban, hogy illetékes helyeken kieszközölje a főgimnázium magyar tanítási nyelvének fennmaradását, vagy ha ez mégsem volna lehetséges, legalább a fokozatos átmenet lehetővé tételét az új tanítási nyelvre. Az eperjesi szülők küldöttsége — élén Fábry Viktor evangélikus lelkésszel — 1919. augusztus 30-án egy 800 eperjesi szülő aláírásával ellátott memorandumot nyújtott át Habrman iskolaügyi miniszternek, aki előtt szóban is kifejtette a szülőknek a magyar tanítási nyelv meghagyására vonatkozó kívánságát, majd szólt Eperjes sajátságosán magyar kultúrájáról is. Az eperjesi küldöttséget még aznap Tusar miniszterelnök, majd T. G. Masaryk államelnök is fogadta. Az eperjesi szülők által előadott kérelemre mind az iskolaügyi miniszter, mind a miniszterelnök, mind pedig az államelnök megértést tanúsító szavakkal válaszoltak. Habrman türelemre intette az eperjesieket, s kifejtette, hogy „a kormány méltányosan és igazságosan fogja a tanítás nyelvének kérdését Eperjesen is megoldani, úgy, hogy a magyarság jogait tiszteletben tartják”. Tusar miniszterelnök is igyekezett megnyugtatni az eperjesi szülők deputációját. Kifejtette, hogy ő a „megbékélés embere”, s nem barátja semmilyen szélsőséges nacionalizmusnak. Megígérte, hogy az eperjesi esetet saját megbízottja által ki fogja vizsgáltatni, és az ügyet igazságos módon szeretné rendezni. Masaryk államelnök is azt fejtegette az eperjesi küldöttség előtt, hogy véleménye szerint is jogos az anyanyelvi oktatás kérelmezése, de aztán végül is csak arra tett ígéretet, hogy az eperjesi főgimnázium államnyelvűvé tétele vonatkozásában gondoskodni fog „méltányos átmeneti időről”. Az eperjesiek küldöttsége Prágából hazafelé menet Pozsonyba is betért, ahol Anton Stefáneknél, a Szlovákiai Teljhatalmú Minisztérium tanügyi referensénél is tisztelgő látogatást tett. Stefánek azonban már kevésbé bizonyult megértőnek, mint a prágai tényezők. Az ő véleménye az volt, hogy Eperjes egyetlen iskolájában sem tűrhető meg tovább a magyar tanítási nyelv, még átmeneti jelleggel sem. Az eperjesi evangélikus főgimnázium tanítási nyelvének problémája végül is egy átmeneti kompromiszszumos intézkedéssel zárult. Az 1919/1920-as tanévvel kezdődően az iskola csupán szlovák nyelvű első osztályokat nyithatott, a már fennálló magyar osztályokban azonban megmaradt a magyar oktatási nyelv, egészen az érettségiig. Ettől kezdve évről évre nőtt a szlovák, illetve csökkent a magyar osztályok száma. Az utolsó magyar osztály érettségi vizsgájával 1926 júniusában Eperjesen aztán végérvényesen lezárult a magyar nyelvű középiskolai oktatás. (A II. részt egy hét múlva közöljük.) Dr. POPÉLY GYULA Tudomásom szerint 1921-ig nem volt példa a történelemben arra, hogy két szövetséges, háborút vesztett ország között a győztesek, területátcsatolást kényszerítsenek ki. Az első világháborút lezáró abnormális politikai légkörben ez is bekövetkezhetett Nyugat-Magyarországon. Az Ausztriával 1919. szeptember 10-én aláírt Saint Germain-i békeszerződésben a győztes Antant hatalmak, a csehszlovák külügyminiszter, dr. Eduard BeneS sugalmazására, Magyarország nyugati határsávjából népszavazás mellőzésével, 5055 knr nagyságú területet ítéltek az Osztrák Köztársaságnak. Mivel meg nem szállt, magyar közigazgatású és katonai védelem alatt álló területről volt szó, az átadásra Magyarországot kötelezni kellett. Erről az 1920. június 4-én aláírt trianoni békediktátum II. részének 21. és 71. cikkelye rendelkezett. A tényleges átadásra azonban a békediktátum budapesti ratifikálása (1920. július 25.) után kerülhetett csak sor. Az A és B zónákra osztott terület átadását az antanthatalmak soproni „Szövetségközi Tábornoki Bizottsága” 1921. augusztus 28-ára, illetve 29-ére tűzte ki. A magyar hatóságok és a határőrség a területet kiürítette. A terület elcsatolása azonban olyan országos felháborodást váltott ki, hogy az fegyveres felkeléshez vezetett. A kiürített területre bevonuló osztrák csendőr alakulatok a határvidék teljes hosszában irreguláris fegyveres ellenállásba ütköztek. Az 1921. szeptember 8-án, csütörtökön reggel Soprontól nyugatra, 6 km távolságban fekvő Ágfalva községnél lezajlott csata csak az egyike volt a sok összecsapásnak, de a legnagyobb és a legjelentősebb kihatású. Legnagyobb azért, mert 450 osztrák csendőrt 100 fős magyar egység támadott meg és kényszerített visszavonulásra, legjelentősebb pedig azért, mert a magyar győzelem megmentette Sopront az osztrák megszállástól. Az irreguláris fegyveres ellenállás tette lehetővé, hogy olasz közvetítéssel 1921. október 13-án létrejöjjön Magyarország és Ausztria között a velencei megállapodás. Ennek alapján tarthatták meg Sopronban, Brennbergbányán a környező nyolc faluban: 1921. december 14—15-én Ágfalván, Balfon, Fertőbozon, Fertőrákoson, Harkán, Kópházán, Nagycenken és 16-án Sopronbánfalván a népszavazást. Ez, amint ismeretes, Magyarország javára dőlt el. A népszavazás és a határmegállapító bizottság munkája nyomán összesen 55 ezer lakos és 1045 km2 nagyságú terület maradt meg Magyarországnak. Az ágfalvi csatát a Bányászati és Erdészeti Főiskola frontot megjárt diákjai, a „Főiskolai Tisztiszázad” tagjai szervezték és kezdeményezték. A főiskolások — mivel a Károlyi kormány a fegyveres ellenállást megtiltotta — a közeledő cseh légiósok elől 1918. december 14-én szervezetten távoztak Selmecbányáról Budapestre. Dr. Thurner Mihály polgármester elévülhetetlen és történelmi jelentőségű érdeme, hogy Sopron 1919 március elején befogadta a főiskolát. Most az osztrákok miatt újból tovább kellett volna vándorolniok. Ezúttal azonban nem fogadták el a kormányutasítást, hanem fegyvert ragadtak. A harci egység 2/3-át ők tették ki, míg 1/3-a szombathelyi vasutasokból, leszerelt bosnyák frontharcosokból állt, sőt csatlakozott hozzájuk egy 15 fős császárhű osztrák katonatiszti csoport is, mely a „vörös Bécs” ellen fogott fegyvert. Az ágfalvi csatában a főiskolások közül ketten haltak meg. Nevüket az utókor emlékezetébe véssük: Szechányi Elemér bányamérnökhallgató és Machatsek Gyula erdőmérnök-hallgató. Mindketten 22 éves korukban adták életüket hazájukért. A csata során elesett a 20- éves szombathelyi Pehm Ferenc is, kit egyenruhában,határőrszolgálata közben ért egy osztrák golyó. Az ágfalvi csata emlékműve Sopronban az Erdészeti és Faipari Egyetem botanikus kertjében 1931 óta áll. Az egykori politikai szenvedélyek már rég elcsitultak, a két ország szembenállását baráti együttműködés váltotta fel. Hét évtized múltán ideje lenne már, hogy a történelemtudomány művelői végre tárgyilagosan megírják e nyugat-magyarországi politikai és fegyveres csaták hiteles történetét, hiszen ez a helytállás akkor reményt és önbizalmat adott a letargiába süllyedt nemzetnek. HÁBEL GYÖRGY (oki. erdőmémök, Budapest) A rozsnyói Petőfi-emléktábláért Ez év tavaszán gyűtjést kezdtünk Rozsnyón egy, a Petőfi Sándor ottlétét megörökítő emléktábla létrehozásáért. A Csemadok területi titkársága szervezésében és az általa létrehozott kuratórium felügyelete alatt a gyűjtés és a szakmai előkészületek a végső szakaszba értek. Kézhez kaptuk az emléktábla anyagi költségeinek kimutatását. Rozsnyón közadakozásból ennek az összegnek az 50 százaléka gyűlt össze. Ahhoz, hogy a terveknek megfelelően 1992. március 15-én Rozsnyó főterén leleplezhessük Petőfi Sándor emléktábláját, segítségre, további anyagi támogatásra van szükségünk. Ezért kérjük azokat a magánszemélyeket, szövetkezeteket, vállalatokat, akik és amelyek e célra áldozni képesek, tegyék meg ezt a Csemadok Rozsnyói Területi Választmányának titkárságán az alábbi címen: A Csemadok Területi Választmány Partizán utca 17. 048 01 Ro2flava tel.: 0942/231 87 Támogatásukat előre is köszöniAmbrus Ferenc, a tér. választmány titkára V___________________________________________________________________J
