Szabad Újság, 1991. szeptember (1. évfolyam, 165-189. szám)

1991-09-14 / 176. szám

1991. szeptember 14. 3 BESZÉLGETÉS DR. YVO PEETERS-SZEL. A BELGA HELSINKI BIZOTTSÁG ELNÖKÉVEL Genf után, Moszkva előtt Szabad újság _______________ Dr. Ivó Peeters a kisebbségek és etnikai csoportok kérdésére szakosodott nemzetközi jo­gász, a Belga Helsinki Bizott­ság elnöke. A helsinki folyamat támogatásában kezdettől részt vett, s szakértőként több nem­zetközi szervezetben tevé­kenykedik a kisebbségi jogok szabályozásánál. A héten kez­dődött moszkvai emberjogi konferencia előtt arra kértem, segítsen felvázolni a kisebbsé­gi jogok szabályozásának helyzetét, elsősorban a helsinki folyamat keretében. Helsinki és az utótalálkozók • Hogyan értékeli Ön a helsinki folya­mat eddigi eredményeit, e folyamat egé­szének jelentőségét?- A helsinki folyamat értékeléséhez fel kell idézni, hogyan kezdődött az egész 1975-ben, és hogyan érte el az első konkrét eredményeket a Helsinki Záródokumentum aláírásával, mely a stratégiai, a gazdasági és az emberi jogi érdekek összessége. A helsinki folyamat dinamikus, folytonos diplomáciai művelet. A Helsinki Záródoku­mentum nem szerződés, nem alkalmazható jogszabály, tehát nem hívható segítségül jogalkotó rendszerként, csupán 35 állam szándékának kollektív kinyilvánítása, és er­kölcsileg kötelezi a résztvevőket, hogy amennyire csak lehetséges, ragaszkodja­nak ahhoz, amit aláírtak. A közép- és a kelet-európai államok esetében a záródokumentum fontos része volt, hogy annak tartalmát maximális mérté­kig megismerjék az ott élők. így a volt kommunista államok lakosságának jelentős része ismerte a szöveget, melynek alapján állampolgári csoportok alakultak 1976-77- ben, hogy a záródokumentum értelmében cselekedjenek. Úgy gondolom, erre Csehszlovákiában nem szükséges emlé­keztetni, a Charta 77 és Havel elnök tevé­kenysége jól ismert. A disszidensek más csoportjaihoz képest ők tevékenységüket egy, a kormányuk által aláírt, majd ratifikált szövegre alapozták, mellyel saját kormá­nyuk elvileg elkötelezte magát, így elméleti­leg senkit sem lehetett azzal vádolni, hogy a helsinki elvek érvényesítését követeli, miközben maga illegálisan tevékenykedik vagy bűnöző. Ez természetesen nem zárta ki, hogy sok embert bebörtönözzenek. • A kisebbségek kérdése a Helsinki Záróokmányban csak minimális helyet kapott.- A helsinki folyamat különlegessége, hogy vannak benne összegező, átfogó kon­ferenciák, és vannak egy-egy kérdésre sza­kosodott témakonferenciák. Ezeket az ösz­­szegző konferenciákon határozzák meg. A párizsi konferencia óta létezik titkárság és adminisztráció, néhány szerv és struktúra, mely a múlt év novemberéig nem létezett. A bécsi utótalálkozó - mely 1986 novembe­rében kezdődött és 1989 januárjáig tartott- a kisebbségi jogok szabályozásában mini­mális lépést tettek előre, mivel az eddigi megfogalmazáshoz hozzátették a ,, feltéte­lek megteremtését a kisebbségek jogainak előmozdításához" részt, amely egy kicsivel több volt, mint a „kisebbségek jogainak védelme és biztosítása“. Ez jogi értelem­ben minimális haladás volt. Bécsben megál­lapodtak, hogy a szemináriumok egy része- melyeket azelőtt a szabad információcse­réről, a kulturális együttműködésről és egyéb kérdésekről tartottak Budapesten, Ottawában, Bonnban és máshol - nem vezetett semmilyen konklúzióhoz. 1986-ig egy témaszeminárium sem zárult konszen­zussal, csak az 1983-as madridi összegző dokumentum, majd az 1986-89 közötti bé­csi utótalálkozó dokumentuma készült el, s a belgrádi összegző konferencián sem értek el közmegegyezést. A bécsi találko­zón döntötték el, hogy egy nagy emberi jogi szemlét tartanak három fordulóban, Párizs­ban 1989 júniusában, Koppenhágában 1990 júniusában és Moszkvában 91 szep­temberében. A bécsi konferencia döntött arról is, hogy konfliktusmegoldó szervet kell létrehozni, melyet ma ,.bécsi mechaniz­musnak neveznek, ahol háromszakaszos rendszerben kérdéseket tehetnek fel a tag­államok, s utána napirendre tűzhetnek ese­ményeket, amelyek más államokban történ­tek meg. 1989 januárja és az első emberi jogi konferencia között ezt a mechanizmust már tíz alkalommal vették igénybe. Igaz „diplomatikusan“ kezelték, nem volt ugyan bizalmas, de nem is verték nagydobra. • Tudna néhány példát mondani?- Csak az első jut most eszembe: Hollan­dia emelt szót a bulgáriai török kisebbség ügyében. A Párizsi Chartáig - mely 1990 novemberében új rendszert vezetett be ha­tályon kívül helyezve a bécsi mechanizmust úgy, hogy gondosan kidolgozta és megerő­sítette azt -, tehát 1990 januárja és 1990 novembere között hozzávetőlegesen 14 al­kalommal vették igénybe e mechanizmust, s ez tiszteletre méltó. Az 1989-es év a változások kezdetét jelentette Közép-Európában, apró kis lépé­sek sora vált láthatóvá. De 1990 júniusában a párizsi konferencia valójában még nagyon dogmatikus, hagyományos diplomáciai kon­ferencia volt. A francia kormánynak nem fűződött különösebb érdeke a kisebbségek, ügyéhez. A párizsi konferencia nyitónyilat­kozata a hagyományos, diplomatikusan megfogalmazott: „sehol sincs semmilyen probléma". Párizsban semmilyen döntés nem született. Szerintem a francia kormány nem gyakorolt igazán nyomást, hogy dön­tés szülessen. A kisebbségi kérdés majd­nem érintetlen marad. Csak néhány héttel később mozdultak el a dolgok az NDK-ban, azután máshol is. Fél éven belül egész Közép-Európa összeomlott és rendszert váltott, így az 1990 júniusában megtartott koppenhágai találkozó már egészen más természetű volt mint a párizsi. Különösen érdekes volt látni a delegációk vezetőit és résztvevőit, akik közül a párizsi találkozó idején többen még börtönben voltak. Ha valaki egyszer majd elolvassa a párizsi találkozó beszédeit és az egy évvel későbbi koppenhágai felszólalásokat, óriási különb­séget tapasztal közöttük. Koppenhágában sikerült egy nem túl rossz záródokumentu­mot is elfogadni, ennek van 12 nagy pontja a kisebbségekről. Leszögezi azokat a jogo­kat, amelyeket az ENSZ nem kötelező érvé­nyű dokumentumai megfogalmaztak, de szabályszerűbb formába öntve. Kiemelném a legfontosabbat: a találkozó úgy döntött, a nemzeti kisebbségek kérdésében szakér­tői tanácskozást hív össze a három ember­jogi találkozó kiegészítéseként. Új „Magna Charta“? • Tudomásom szerint ez volt az első alkalom, hogy a II. világháború óta csak­nem az összes európai állam részt vett egy olyan nemzetközi konferencián- mégha csak szakértői konferenciáról volt is szó - amely a kisebbségek kérdé­sével foglalkozott.- Az valóban az első alkalommal történt, hogy az év júliusában összejött Genfben egy találkozó, amely csak a nemzeti kisebb­ségek kérdésével foglalkozott. A koppenhá­gai dokumentumban ugyan szakértői talál­kozónak nevezték, mégsem volt más, mint kormányközi diplomáciai találkozó- nagykövetekkel, külügyi, köztisztviselők­kel. Néhány állam törekedett arra, hogy küldöttségében helyet adjon szakértőknek, a kisebbségek képviselőinek, mégse té­vesszen meg bennünket a „szakértői talál­kozó“ kifejezés. A genfi találkozó volt az első összeurópai ebben a témakörben a Népszövetségben folytatott 20-as évek­beli viták óta. Bizonyos értelemben a genfi találkozó csalódás volt azok számára, akik azt gondolták, ez magas szintű jogi, tudo­mányos eszmecsere lesz, és hogy kidolgoz számos lehetséges szerződéstervezetet, létrehoz ellenőrző szerveket, bíróságokat, bizottságokat, az ombudsmanok találkozó­ját stb. Ez nem történt meg, pusztán a Kop­penhágában megkezdett tárgyalások folyta­tódtak, csak nem az emberi jogokról általá­nosságban, hanem a kisebbségiekről. A ta­lálkozó egy nagyon terjedelmes dokumen­tummal zárult, de amilyen hosszú ez a terje­delmében, olyan rövid tartalmában. Újra megerősít minden előzőleg elfogadott elvet. Új elemet nem találunk benne. Ezt a szöve­get konszenzusz eredményeként fogadták el, így a minimális közös nevezőt jelenti. Az asszimiláció tiltása nagyobb hangsúlyt ka­pott, mint korábban; a diszkrimináció tiltása ugyanis más, mint az asszimiláció tiltása. A szöveg 15 lehetséges intézkedést sorol fel, melyet egy kormány a kisebbségek védelmére tehet, kezdve az autonómiától, a föderális struktúrától, a saját kisebbségi szervektől a többoldalú szerződésekig stb., így adnak a kormányoknak ötletet arra, mit tehetnek, miből választhatnak. Teljesen új cikkely a romákkal, a cigányok kérdésével foglalkozó, ez is a közép-európai változá­sok eredménye. A cigányprobléma hirtelen olyan méretet öltött, amekkorát azelőtt so­ha, legalább is nem Nyugat-Európában. Érdekes az a rész is, amely hangsúlyozza, hogy a nemzeti kisebbségeknek nem sza­bad megtiltani az anyanemzetükkel való kapcsolatot. • A genfi dokumentum, a Párizsi Charta, a koppenhágai dokumentum gondolatait fontos tovább fejleszteni az emberjogi dimenzió harmadik, moszkvai találkozóján.- Ezekre a találkozókra úgy kell tekinteni, mint egy egészre, mely a párizsi találkozó első napjával kezdődött és a moszkvai találkozó utolsó napjával fog végződni. Amit a moszkvai találkozónak meg kell tennie, hogy megalkossa az Emberi Jogok Chartá­ját az Új Helsinki II. dokumentum számára, amelyet remélhetőleg 1992-ben, Helsinki­ben aláírnak. Ez az új Helsinki II záróok­mány helyettesítené a Helsinki l-et, mert közben a helyzet teljesen megváltozott Kö­­zép-Európában. 1989-ben még nem gon­dolt rá senki, a Párizsi Charta pedig már tartalmazta. Remélem, ez a dokumentum Helsinki II irányába fejlődik, mely Európa számára új Magna Charta lehet, mint pél­dául az 1815-ös bécsi szerződés, persze más kontextusban. • Az EBEÉ dokumentumok politikai dokumentumok, nem jelentenek jogi kö­telezettséget az államok számára. Mi a helyzet a kisebbségek jogainak jogi kötelezettségként történő szabályozása területén? Másodszor: mi a helyzet a végrehajtással az EBEÉ folyamat kere­tében?- Mindezen európai aktivitások nem fe­lejtethetik el velünk, hogy az ENSZ folyama­tosan - ha néha túl lassan is - foglalkozik a kérdéssel. 1977-tól dolgozik a kisebbségi jogok egyetemes nyilatkozatán, az őshonos népek jogainak nyilatkozatán; óriási ember­jogi világkonferencia lesz 1993-ban stb. A normativ munka világszinten is folyik, az emberek kapcsolatban állnak egymással, a tervezetek szerkesztése és véleményezé­se folyamatban van. Ha nem hivatalosan, akkor félhivatalosan. Az emberek tanulnak egymástól és ha megnézzük a megfogal­mazásokat, láthatjuk, hogy egy jó cikkelyre bukkannak máshol, a saját szövegükbe is beiktatják. Természetesen, az egyetemes nyilatkozat csak nyilatkozat marad, úgy, mint az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatko­zata 1948-ból, ez jogilag nem kötelez. Vi­lágszinten csak hat jogilag kötelező nem­zetközi dokumentumunk van, köztük a pol­gári és politikai, valamint a kulturális, gazda­sági és szociális jogokról szóló két nemzet­közi egyezségokmány, a kínzás tiltásáról, a gyermek jogairól szóló konvenció. Ezek kötelező érvényű szerződések az aláíró állam számára. Az ENSZ-ben belül létez­nek ellenőrző mechanizmusok e szerződé­sek betartására, jelentések készülnek alkal­mazásukról. Az Európa Tanács szintjén létezik az Emberi Jogok Konvenciója, amely azonban nem sokat foglalkozik a kisebbsé­gekkel. Jelenleg tárgyalások folynak egy, a kisebbségi jogokat tartalmazó kiegészítő jegyzőkönyv elfogadásáról. Az Európa Ta­nács önmaga javasolta a nyelvi jogok kon­vencióját. Ha ezt elfogadják, ez természete­sen alkalmazható, hatályos jog lesz. Egy érdekes jelenséggel találkozhattunk a kö­zelmúltban aláírt német-lengyel szerződés­ben, ahol a kisebbségekről szóló fejezetben mindkét állam kölcsönösen elismerte a má­sik kisebbségét a saját területén, a németek a lengyeleket, a lengyelek a németeket. Következetesen, pontosan lemásolták a koppenhágai dokumentum negyedik, a ki­sebbségek jogairól szóló részét. így ebből a szempontból a két állam a helsinki folya­mat dokumentumának egy részét hatályos, pozitív joggá változtatta. Más államok is megtehetik ugyanezt, senkinek sem tilos, hogy bármilyen helsinki dokumentumot bár­mely tárgyban joggá változtasson a maga számára. • Mi a helyzet az elvek végrehajtásá­val az EBEÉ folyamatban?- A Párizsi Charta óta talán már helsinki intézményről kell beszélnünk, mivel már rendelkezik titkársággal, külön bizottsággal a demokratikus intézmények számára, s kü­lön bizottsággal a konfliktusok megoldásá­ra. Ha az ember a konfliktusok megelőzésé­ről szóló határozatról hall, akkor a tagálla­mok közötti konfliktusokra gondol. Nos, ez az oka annak, hogy számos állam kéri, e konfliktusmegoldó mechanizmus legyen használható belső konfliktusok esetében is. Fontos eredmény lenne, ha e mechanizmus használhatóvá válna az etnikai konfliktusok és a diszkrimináció esetében is. Ez bizo­nyosan vita tárgyát fogja képezni Moszkvá­ban és valószínűleg még inkább jövőre, Helsinkiben. Meggyőződésem, hogy sosem alakult volna ki a jelenlegi helyzet Közép- Európában és a Szovjetunióban, ha nem lett volna a nagyon egyszerű, jogi kötele­zettségeket nem tartalmazó 1975-ös Hel­sinki Záróokmány. Állampolgárok ezrei bá­torodtak fel a totalista rendszerben. Bátrak­ká váltak, mert meggyőződtek arról, hogy tevékenységük olyan dokumentumon ala­pul, amelyet kormányaik elfogadtak és többnyire széles körben terjesztettek. Nem­csak saját meggyőződésük alapján csele­kedtek, hanem a Helsinki Záróokmány alap­ján is. Azt mondhatták, mi csak azt követel­jük, amit ti már megígértetek, hogy csinálni fogtok. Ez széles alapot nyújtott az állam­­polgári mozgalmak számára a volt kommu­nista országokban. Genf valójában elismeri a nemzeti kisebbségeket • Térjünk vissza a kollektiv jogok kérdéséhez! Mi a helyzet velük?- A genfi dokumentum nem haladja meg a helsinki folyamatban is ismert terminust, „a kisebbségekhez tartozó személyek“ jo­gairól beszél. Csak egy helyen fordul elő, hogy két fogalom jelenik meg egyszerre „a nemzeti kisebbség“ és a „kisebbséghez tartozó személyek". Ez azt jelenti, hogy két különböző dologról van szó. Egyébként nem volna indokolt, hogy egymás mellett legyenek. Tulajdonképpen ez a szöveg el­lenpontozással megállapítja, hogy van olyasmi mint a nemzeti kisebbség, és ezen kívül léteznek a kisebbségekhez tartozó személyek. Nos, így valójában elismeri a nemzeti kisebbségeket mint közössége­ket, ám amikor annak a tárgyalására kerül sor, hogy milyen jogokkal kell rendelkez­niük, ragaszkodik a hagyományos megfogal­mazáshoz, a „személyekhez tartozó jogok­hoz“. Semmi kétség, hogy a genfi szövegtől számítva - véleményem szerint - jogi szempontból a nemzeti kisebbségek mint olyanok léteznek. Azonban a jogokat az állampolgároknak, az egyéneknek adják meg. Úgy gondolom, hogy ez képezi a leg­nagyobb viták egyikét az ENSZ szintjén is. Hogy ki a jog alanya. Ez nagy probléma, amellyel globálisan konfrontálódunk a ki­sebbségi jogok témájában. Amikor a 18. század végén kialakult a modem állam, helyettesítve az uralkodót mint személyt, a szuverenitás áttevődött az államra mint struktúrára az uralkodó személye helyett. Ez létrehozott egy máig fennálló kéttágú jogrendszert, mely szerint a jognak két alanya van: az állam mint struktúra és az állampolgár mint személy. Amikor az ENSZ által javasolt nemzetközi dokumentumok népekről beszélnek, államokat értenek alat­ta, mivel a nép nem a jog alanya. Ha a nép nem az, akkor a nép töredéke sem lehet az. Ez nem állítja szembe a kisebbséget az állammal. Például, ha én mint kurd vagy mint katalán nem létezek a jog szerint, miért léteznek a spanyolok? A spanyol mint nép a jog szempontjából nem létezik, Spanyol­­ország állampolgárai léteznek, és a spanyol állam. De a jog alanyaként sem a spanyo­lok, sem a katalánok nem léteznek, ám a spanyoloknak van egy államuk mint struk­túra, amely a jog szerint létezik, a katalá­noknak pedig nincs. Nos itt van a probléma! Az ún. kollektív jogok problémája csak meg­fogalmazás kérdése, a valódi kérdés más. Kik a jog alanyai, és lehet-e a jog alanya bárki a személyen mint állampolgáron és az államon mint struktúrán kívül? Ez érvényes mind a népekre, mind a kisebbségekre. Ha ezt megoldjuk, a kisebbségek kérdése mint olyan, azonnal megoldódik. • Hadd tegyek fel én is egy állandóan visszatérő kételkedő kérdést, amit sokan feltesznek manapság! Nem elégséges a jog két alanya, ezen belül nem lehet megoldani a kisebbségek problémáját?- Nos, nincs probléma, ha az állampol­gárok összessége egybevág a felépített struktúrával, ami az állam. Ezek a problé­mák nem jelentkeztek ilyen mértékben a 19. században sem, mivel az államok sehol sem voltak demokratikusak. Oligarchiák, plutokráciák, a nemesség kormányozták, nem az állampolgárok. Ebben a szűk kor­mányzó rétegben meg lehetett tartani eze­ket a problémákat formális viták keretében. Ám amikor az összes állampolgárnak joga van beleszólni a közügyekbe, akkor láthat­juk, hogy az állampolgárok egyes csoportjai nem esnek egybe az állam struktúráival. Ebben az esetben két választás van, vagy ezt a csoportot teszik azonossá a struktúrá­val, vagy megváltoztatják az államot. Jelen­leg 90 százalékban jellemző a kormányok politikájára, hogy ezeket a csoportokat azo­nossá akarják tenni a struktúrával, hogy el akarják hallgattatni, esetleg teljes mérték­ben fel akarják számolni őket (fizikai likvidá­lással, deportálással stb.) Másik oldaláról, az ún. önrendelkezési jo­gon keresztül közelíthető meg a kérdés. Ez 1945-ben került a nemzetközi jogba, de senki sem tudja, hogy micsoda, mivel senki sem tudja, ki az önrendelkezési jog alanya. Én azt állítom, hogy önrendelkezési joggal akkor bírnak a népek, amikor már kivívták, amikor már saját államot alkottak. Más módja nincs. Ezért nehéz a népek önrendel­kezésének problémája. Csak most, 45 év­vel az ENSZ megalakulása után kezdett el a szervezet foglalkozni a nép fogalmának, annak a fogalomnak a meghatározásával, melyet 45 éven keresztül számtalan nem­zetközi dokumentumban használtak anél­kül, hogy tudták volna, mit jelent. Úgy tűnik, ez azért működött, mert mindenki azt értett alatta, amit akart. A kisebbségek fogalmá­nak meghatározására sem került eddig sor. Bizottságról bizottságra vándorolt a kérdés. E munka közben valaki javasolta, ha nem tudjuk meghatározni a kisebbség fogalmát, talán próbáljuk meg meghatározni a nép fogalmát, mivel arról vitáztunk, hogy nem adhatunk jogokat a kisebbségeknek, ha nem tudjuk meghatározni a kisebbségek fogalmát. Erre mondtuk mi: ha Önök 45 évig jogokat adtak a népeknek anélkül, hogy meghatározták volna, mi a nép, miért állnak meg a kisebbségeknél?! A mi véleményünk szerint létezhet pozitív jog anélkül, hogy definiálva lenne a jog alanya. Ha ez lehetsé­ges a népek esetében, legyen az a kisebb­ség esetében is. Úgy gondolom, az ENSZ, s remélhetőleg az Európa Tanács, sót az EBEÉ is egyetért majd azzal, hogy pozitív jogot alkossunk, nyitva hagyva a kisebbség fogalmának a meghatározását. Ez biztosan okoz majd gondokat, de úgy vélem, a népek esetében is sokkal pozitívabb volt, hogy az 50-es években az ENSZ elfogadta a deko­lonizációról és az önrendelkezésről szóló nyilatkozatot, mielőtt meghatározta volna a nép fogalmát. Előbb készítsük el a jogok katalógusát, terjesszék a közgyűlés elé a szöveg tervezetét, és hagyják nyitva a ki­sebbség fogalmának a meghatározását. Az viszont világos, hogy azoknak az emberek­nek, akik ma támogatják Szlovénia függet­lenségét - és jó magam is közéjük tartozom -, vagy Litvániát, Észtországot, Horvátor­szágot, egy más problémával is szembe kell nézniük. A világon hozzávetőlegesen 3000 nép él. Ha ezek az emberek történelmi­etnikai azonosságukat tudatosítva maguk akarnak dönteni magukról - mert általános­ságban minden nép egyenlő a jog, az erkölcs, a vallás szempontjából -, három­ezer népnek kell megadni az önrendelkezé­si jogot. A jelenlegi jogállás szerint így háromezer államot kellene létrehoznunk. Az Indiai Szövetség határain belül nyolcszáz nép él, a Szovjetunióban csaknem kétszáz. Csak e két állam esetében kb. ezer népről van szó. Kérdés: e két állam területén hozzunk létre ezer államot? Milyen lesz ez a társadalom, milyen lesz ez a világ? Pél­dául, ha a közép-ázsiai burjátok azt gondol­nák, hogy joguk van önálló államra, akkor miért ne gondolnák ezt a jakutok, a komik, a kalmükök és, és és... Nos, ez megoldha­tatlan kérdés. Nem követhetünk rövidtávú célokat. Ha mégis megoldást akarunk talál­ni, egy nagy ugrást kell tennünk, és csatla­koznunk a föderalista világmozgalomhoz. Nagyon előre kell néznünk és ki kell monda­nunk: mi mindnyájan egyek vagyunk, és egyszer létrejön egy olyan kormányzó struktúra, amely a világon minden ember kormánya lesz. Végúlis az emberek nagy része - szerte a világban - ezt az utópiát nem fogja a legrosszabbnak tartani, és erőt pazarol majd rá. Ha elég sokat gondolko­dunk regionális, európai föderalistaként, vagy a nemzetközi jogok védelmezőjeként, előbb-utóbb be kell látnunk, hogy még el­méletben sem építhetünk föl egy rendszert enélkül a végső perspektíva nélkül. Más­ként nincs semmi értelme. Ki vagyok én, vagy ki ön, hogy eldöntsük, a szlovéneknek joguk van saját államra, de a komiknak nincs?! • Köszönöm a beszélgetést! GYURCSÍK IVÁN

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents