Szabad Földműves Újság, 1991. március (1. évfolyam, 11-36. szám)

1991-03-14 / 22. szám

* I ( ÚJSÁG ) Közelebb a fejlődő országokhoz? A privatizáció sajátosságai Jan Winiecki, a Varsói Egyetem közgazdásza a Közgazdasági Szemle ez évi első számában a kelet-európai privatizáció sajátos vonásaival foglalkozik. A privatizáció Kelet-Európábán sok tekintetben nem a „klasszi­kus“ nyugati mintához fog hason­lítani, inkább a fejlődő országok egynémelyikeinek tapasztalatait hasznosítja. A kelet-európai or­szágokban ismertté vált privatizá­ciós javaslatok nagyon sokszínű­ek. Ezek közül külön kell választa­ni a többé-kevésbé hatalomvesz­tett nómenklatúra tervezeteit, amelyek e réteg járadékainak megtartását célozzák. A privatizá­ció gyors végrehajtása egyebek között éppen ennek megakadá­lyozását szolgálná. Az állami vál­lalatokat gyors ütemben eladni azonban nem lehet, mert ehhez hiányzik a fizetőképes kereslet. A különbségek A nyugati „klasszikus“ privati­zációtól való eltérések közül az első szembeszökő különbség a nyugati és a keleti privatizáció eltérő nagyságrendje. Ugyanis egyetlen nyugati kormánynak sem kellett soha szembenéznie azzal a kihívással, amit a termelő­­eszközök 80, esetleg 100 száza­lékának privatizálása jelent. Ha a privatizáció Keleten vár­hatóan sokkal nagyobb méreteket ölt is, mint Nyugaton, ágazati kor­látái azonban lényegesen szű­­kebbek lesznek. A különböző nyugati kormányok és helyi kor­mányzatok a tevékenységek szé­les körét adták magánkézbe. Álla­mi tulajdonú ipari vállalatokat köz­üzemeket stb. adtak el, és kisebb vagy nagyobb méretekben privati­zálták - mind központi, mind helyi szinten - a különféle kvázikollek­­tív javak előállítását is. Ezzel szemben a kelet-európai tulajdonreform-viták és javaslatok a termelőszektor, azaz a mező­­gazdaság és az ipar privatizáció­jára koncentrálnak. A szélesebb körre kiterjedő privatizációs el­gondolások viszonylagos háttérbe szorulásának oka nyilvánvaló: a kollektivizált termelőszektor tel­jesítményadatai lesújtóak (a ma­gánkézben levő lengyel és ju­goszláv mezőgazdaságé nemkü­lönben, de ennek okai nem a tu­lajdonviszonyokban keresendők). A fejlődési kényszer, s ennélfogva a privatizáció parancsa itt a leg­erőteljesebb. E tekintetben Kelet- Európa országai ismét nem a nyugati, hanem a fejlődő orszá­gokhoz állnak közelebb. A két országcsoport nemcsak a privatizáció nagyságrendjében és a folyamatban bevont ágaza­tok körét tekintve tér el egymástól. Kelet és Nyugat a privatizáció in­tézményeinek és eljárásainak szempontjából is különbözik. Nyugaton a privatizáció a régóta létező pénzügyi intézmények ke­retében zajlik, míg Kelet-Európá­­ban intézményi űrben vagy - leg­jobb esetben is - az újonnan lét­rehozott, de még kipróbálatlan in­tézmények keretében fontolgatják ilyen lépések megtételét. Egyes esetekben már a gyakorlatban is kísérleteznek ezzel. A valóságban magától a privatizációtól várják azt, hogy legalább a szükséges intézmények valamelyikét életre hívja. Egy ilyen intézményi űrben a privatizációs koncepciók (és el­járások) gyakran különböznek a Nyugaton megszokottaktól. A magánkézbe adandó tőkeré­szesedés lehetséges vevőinek te­kintetében Kelet-Európa ismét csak a fejlődő országokhoz fog közelebb állni (s nem a fejlett nyugati piacgazdaságokhoz). A hazai tőketulajdonosok (ma­gánkereskedők, az árnyékgazda­ság közvetítői, néhány gazda­gabb farmer és hasonlók) a ren­delkezésükre álló töke nagyságá­ból adandóan valószínűleg inkább a kisebb állami vállalatokra licitál­nak majd, míg a nagyobb vállala­tok potenciális vásárlóiként csak nyugati cégekre lehet számítani. További eltérés, hogy a széles közönségnek történő részvény­­eladásokhoz képest gyakrabban kerülne sor egész vállalatok vagy legalábbis gyáregységek egy té­telben történő eladására mint Nyugaton. Érvek és ellenérvek A „klasszikus“ nyugati típusú privatizáció mellett érvek és el­lenérvek sora szól. Minden valódi privatizációs megoldásnak (való­jában államtalanításnak) van egy közös eleme. Függetlenül attól, hogy kollektivista (önigazgató, szövetkezeti) vagy individualista (tőkés magántulajdon) jellegű-e a kialakított új tulajdonforma, en­nek uralkodóvá válása a nómen­klatúra végét jelenti. A „klasszikus“ privatizációs megoldások támogatói mind a ja­vasolt megoldási módok, mind a várható eredmények tekinteté­ben a nyugati ipari államok ta­pasztalataira támaszkodnak. A szóban forgó cikk szerzője azonban azokkal ért egyet, akik felhívják a figyelmet a tőkepiacok kialakulatlanságának, illetve fejet­lenségeinek körülményeire s arra, hogy a nyugati ipari országok a privatizáció végrehajtásakor nem kerültek szembé ezzel a problémával. Az eladási megoldás szószó­lóinak egyik javaslata szerint pél­dául még abban az esetben is, ha csak a részvények kisebb részét értékesítik, kizárólag az új tulajdo­nosok dönthessenek a vállalatirá­nyítás stratégiai kérdéseiben. A szerző vélekedése szerint a legfontosabb problémákkal az eladási megoldás szószólói nem péztek szembe. Ez pedig a priva­tizáció időtartama, mely így akár negyedszázadot is kitehet. Vajon nem fognak-e ily módon még sok­kal jobban tönkremenni ezek az amúgy is gyorsan hanyatló gaz­daságok. A tőketulajdon elfogadható mértékű koncentrációjával járó széles körű privatizáció biztosan a leghatékonyabb megoldás, a privatizáció azonban rövid távon nem szélesedhet ki, ha a vállala­tokat hazai vevők széles körében kívánják értékesíteni. Ingyenes szétosztás A legegyszerűbb megoldási le­hetőség a részvénytársasággá alakuló állami vállalatok részvé­nyeinek a dolgozók közötti ingye­nes kiosztása. Más szavakkal ez egy dolgozói részvénytulajdonlási program, anélkül, hogy a részvé­nyekért a dolgozók pénzt adná­nak. Emellett szóló legnyomó­sabb érv, hogy kivitelezése egy­szerű. E megoldásnak persze, komoly hátulütői is vannak. A legjelentő­sebb probléma abból származik, hogy a munkából és a tőketulaj­donból származó jövedelem ugyanahhoz a vállalathoz kötődik. Ez egyrészt azért zavaró, mert a munkával megszerzett jövede­lem túlsúlya lerövidíti a beruházá­si döntések időhorizontját, más­részt: az ugyanazon vállalat telje­sítményéből származó kéttípusú jövedelemtől függő dolgozó két tűz között találja magát. Azok a posztszovjet típusú gazdaságok, ahol már létezik a magánszektor, az intézkedések egy olyan jóval összetettebb ke­verékéhez is folyamodhatnak, amely a „klasszikus“ nyugati pri­vatizáció előnyeit kombinálja az ingyenes szétosztás lehetőségei­vel - fejti ki a véleményét a szerző. A kombinációs megoldás A folyamat kezdődhet azzal, amit a privatizációban jártasak su­gallnak, azaz néhány „könnyű“ privatizációval. A kisebb cégeket- mondjuk a 250 főnél kevesebbet foglalkoztatókat - vagy a demo­­nopolizálni kívánt iparágakba tar­tozó vállalatokat (élelmiszer-, tex­til-, ruha-, cipőipari vállalatokat stb.) kell árverésre bocsátani. Egy rövid időszakot kell megje­lölni, amelyen belül bármely - ha­zai és külföldi - gazdasági sze­replő a (nettó) könyv szerinti érté­kén megvásárolhatná e vállalatok bármelyikét. Egynél több beérke­ző ajánlat esetén a vállalat árve­rés útján a legmagasabb árajánla­tot tevőhöz kerülne. Ezek az intézkedések azonban legjobb esetben is csak az állami vállalatok nettó könyv szerinti ér­tékének 10-15 százalékát érinte­nék. Ez mégis jó kezdet lenne a tulajdonos vállalkozók - ők azok, akik a tőkekockázatot sok­kal inkább hajlandók elfogadni, mint a tulajdonos dolgozók- számbeli gyarapodásához. Tekintettel a rendszerváltozás kezdetén létező túlkeresletre és a nyílt vagy bújtatott költségvetési hiányra, üdvözítő lenne az el­adásból szerzett bevételek kettős stabilizáló hatása. Ezek egyrészt leapasztanák a kényszermegta­karításokat, másrészt növelnék a költségvetés bevételeit. Az árverezési időszak után a vállalatok fennmaradó hányadá­nál sor kerülne az átruházható részvények ingyenes szétosztá­sára. A szerző javasolja a dolgo­zói tulajdonú részvények limitálá­sát. Azaz legyen szavazattöbbsé­ge a dolgozóiknak, de csak annyi­ra, hogy döntő szerepük legyen az igazgatótanács, valójában a vállalatot vezető menedzser megválasztásában. Ennek alter­natívája lenne az, ha a dolgozók­nak mindössze a részvények 15-25 százalékát adnák, de csor­bítatlan tulajdonjogok (azaz sza­vazati jog) csak e részvényekhez kötődnének. v A következő - mondjuk - 10 százalékot az újonnan választott és a jövőbeli menedzsereknek jut­tatnák, akiknek jogait a megszer­zett részesedés tekintetében bi­zonyos mértékig korlátoznák, azaz csak három évvel az általuk irányított vállalat elhagyása után adhatnák el a részvényeket - fejti ki sok egyéb között véleményét Jan Winiecki a Közgazdasági Szemle ez évi első számában. (Mm) Szabó Frigyes: Célszerű lenne a helyi kultúráról törvényt alkot­(A szerző felvétele) Kultúra - önerőből Vállalkozó Manapság bizony meg kell gondol­nunk, hogy megvehetünk-e egy köny­vet, színház- vagy mozijegyet. Nem irigylésre méltó a helyzetük a kultúra művelőinek és terjesztőinek sem. A pi­acgazdaság felé orientálódó társadal­munkban ugyanis egyre kevésbé szá­míthatnak állami támogatásra. Ha to­vábbra is színvonalas műsorokkal kí­vánják szórakoztatni a közönséget, saját maguknak kell előteremteni a szükséges anyagiakat.-Erröl beszél­gettem Szabó Frigyessel, a Deáki Helyi Művelődési Központ igazgatójá­val is.- A koncerttermek, nagyszínházak, filharmóniák, múzeumok ezután is a minisztériumok támogatásával mű­ködnek. A helyi kultúra: a művelődési házak, a könyvtárak, mozik viszont a falu kasszájától függenek majd. A művelődési ház amolyan „faluház“, ahol a lakosság kielégítheti közösségi igényeit. Megígérték hogy könyvvá­sárlásra ezután is kapunk állami támo­gatást, ám a mai gazdasági helyzet­ben ez nagyon kevés. A fenntartá­sunkhoz szükséges anyagiak nagy ré­szét magunknak kell előteremtenünk. • Ami a pénzszerzési lehetősé­geket illeti, önnek már az elmúlt években is sok jó ötlete volt... '- Igen az úszótanfolyamokat, a csoportos üdüléseket, a diáküdülte­tést, a továbbképzéseket stb. mind saját erőnkből szerveztük. Szállást és Könyvespolcra 1991. március 14. étkezést, valamint próbatermet is biz­tosítunk (ha néptánccsoport tovább­képzéséről van szó). Mindezt elfo­gadható áron - vendégeink szerint - Szlovákiában a legolcsóbban. A kör­nyék történelmi és természeti neveze­tességeinek megtekintése is szerepel programunkban: elsősorban a deáki templom, az 1848-as szabadságharc peredi emlékműve, a tallósi cölöpös vízimalom, a galántai kastély, a vág­­sellyei tájház és a kastély, valamint az ónyi víztározó. A fürdőben már két éve működik másik vállalkozásunk, a „tar­lómozi“. Felállítjuk a hordozható vetí­tőgépeket, kifeszítjük a vetítővásznat, a néző magával hozza a pokrócot, és letelepszik a nézőtéren. • Mivel kívánja még bővíteni ezeket a szolgáltatásokat?- Folyik a videópresszó bővítése és a teniszpálya befejezése. További ter­veink között szerepel a jogi tanács­adás rendszeresítése, amit adóügyek­ben, földügyekben és mindenféle ügyes-bajos dolgokban - minimális illeték fejében - bárki igénybe vehet. További bevételi forrás lehetne a he­lyiségek bérbeadása, menedzserkép­ző tanfolyamok, pártok és mozgalmai közgyűléseinek, választmányi vagy el­nökségi üléseinek lebonyolításához. Nagyon jó kapcsolataink vannak a Gazda Kft. vezetőivel, velük több vállalkozásban is szeretnénk együtt­működni. Egyik ilyen lehetőség lenne például a vetőmagvak forgalmazása. A fürdő adta lehetőségeket is még jobban ki lehetne használni. Szervez­hetnénk gulyáspartit egy parasztpor­tán, borkóstolót és még sorol­hatnám ... • A népművelői munka nem szo­rul háttérbe?- Erről szó sincs. Szeretnénk, ha a gazdag történelmi és irodalmi ha­gyományokkal rendelkező Deáki ál­landó otthont nyújthatna egy nyelvjá­rásgyújtó mozgalomnak. Ideiglenes szabadtéri színpadot állítunk fel, ahol tánccsoportokat, zenekarokat szere­peltethetnénk. Célszerű lenne a helyi kultúráról törvényt alkotni, ami tám­pontja lehetne az önkormányzatoknak is. Számolni kell azzal is, hogy az egyre romló gazdasági helyzetben az emberek többségének olcsó művelő­dési lehetőségekre lesz szüksége. Ezért van jövője a könyvtáraknak - habár ezt sokan tagadják mert ha gond lesz a megélhetés, akkor az emberek nem vásárolnak majd annyi könyvet, gyakrabban eljárnak a könyvtárba. GAÄL LÁSZLÓ \ A gabonatermelés „nagykönyve" Az utóbbi száz évben az Egyesült Királyságban a hektáronkénti búzaho­zamok 2 tonnáról 6-7-re növekedtek, ami - főleg 1945-tól - közel három­szoros hozamnövekedést jelent. Ha­sonló irányzat, figyelhető meg a többi gabonafélék esetében is. Ennek a nö­vekedésnek mintegy felét az új fajták megjelenése eredményezte. A fenn­maradó rész az oktatásban, kutatás­ban és fejlesztésben elért eredmé­nyeknek, valamint a tökéletesebb technológiának köszönhető. A Gabonatermesztés című könyv nyomon követi a haladást, és számos útmutatást közöl a gabonafélék ter­mesztéséhez és a termelési gyakorlat javításához. Bizonyára nagyon sok angolul tudó szakember szívesen lát­ná a könyvespolcán. A szerző és a kiadó méltán lehet büszke a valóban kivételes értékű könyvre. A 250 oldal tele van informá­cióval, és tartalmaz két színes táblá­zatot is, bemutatva a legfontosabb hiány-, levél-, szár- és kalászbetegsé­geket, rovarkártételeket. A tartalom megfelelően elrendezett, négy részre tagolódik: előkészítés, előmozdítás, növényvédelem és termeléstechnoló­gia. A világ élelmiszer-ellátásának sarkalatos pontja a gabonafélék ter­mesztése és forgalmazása. Követke­zésképpen a gabonatermesztés összefüggéseit világviszonylatban tár­gyalva, a könyv előkészítő fejezeté­ben sok információt közöl a világ kü­lönböző gabonaféléiről. A három so­­ronkövetkezö fejezetben nagyobb te­ret enged a búzának és az árpának, hiszen a könyv elsősorban az Egye­sült Királyság farmereinek szól. Van néhány félrevezető állítás is a könyvben. Azt sugallja például, hogy az Egyesült Királyság farmerei „sza­badon választhatnak“ a modern fajták ökotípusai között.azáltal, hogy újra meg újra saját vetőmagjaikat vetik. Ez azt jelenti, hogy a fajtatiszta fémzárolt vetőmag háttérbe szorul, ami ellent­mond a fajtatisztaság, egyöntetűség és stabilitás hármas követelményé­nek. Két lényeges dolog kimaradtaver­­nalizáció adekvát leírásából és annak megvitatásából, hogy az AFRC őszi búzamodell meddig terjeszthető ki. Bár a könyv bevezető részében elő­fordulnak hibák és hiányosságok, ol­vasótábora ezt valószínűleg nem ér­zékeli majd. A hiányosságok ellenére a könyvet az egyetemi hallgatóknak is ajánlom. Részben enciklopédikus nö­vénytermesztési ismeretük bővítése érdekében, részben a szakmába való különleges bepillantás lehetősége mi­att, lévén a szerzők a Cotswoldi Gabo­natermesztési Központ és a Cirences­­teri Judományos Gabonacsoport tag­jai. Őszintén remélem, hogy a techno­lógiai újítások a fejlődő országokban is érdeklődésre találnak. Végül feltétele­zem, hogy a középiskolai tanárok is forrásként tudják használni, s ez eset­ben az ifjú nemzedék érdeklődését is fel tudja kelteni az Egyesült Királyság iparosodó mezőgazdasága iránt. (Gabonatermesztés. Szerző: E. J. Wibberley Kiadó: Farming Press, Opswich. 1989) (9- r.)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents