Szabad Földműves Újság, 1991. március (1. évfolyam, 11-36. szám)
1991-03-02 / 12. szám
1991. március 2. A kisebbségi irodalmakból összeállított szemelvényeinkkel az alapiskolák nyolcadik osztályosai és a magyarirodalom-tanárok segítségére sietünk. Tudomásunkra jutott, hogy az illetékesek megküldték az iskoláknak az 1945 utáni magyar irodalom, a nemzeti kisebbségi irodalmak, valamint a csehszlovákiai magyar irodalom módosított tervét, segédanyag nélkül. Fonod Zoltán változtatásokat felölelő tanulmányának kiadása még várat magára. Vidékiek számára nehézséget jelent a szemelvények beszerzése is, mivel hazai könyvtárainkból általában hiányoznak a kárpátaljai, erdélyi és vajdasági írók művei. Nem is szólva a nyugati magyar irodalom lényeges alkotásairól, amelyekről szintén szükségesnek érezzük szólni, annál is inkább, mivel sajnos sokan vannak, akik a nyolcadik osztállyal magyar irodalmi tanulmányaikat is befejezik. Reméljük, a művészetekre kitekintő írásaink mellett olvasóink szívesen böngészik majd újkori irodalmunk gyöngyszemeit is.-----------------------------------------------Sütő András----------------------------------------------Anyám könnyű álmot ígér I í ÚJSÁG A Romániában, Jugoszláviában, Kárpátalján, Szlovákiában élő magyar nemzeti kisebbség és a nyugati magyarság irodalma szerves része a magyar nemzeti kultúrának. A kisebbségi irodalmak közül a romániai magyar irodalom a leggazdagabb, örökségül kapta a nemzeti irodalom valamennyi értékét, miközben igyekezett ápolni a maga helyi hagyományait. A negyvenes évek végén és az ötvenes évek elején induló nemzedék tagjai, Sütő András, Kányádi Sándor, Székely János, Szabó Gyula, Fodor Sándor, Huszár Sándor, Bajor Andor és Beke György kiemelkedő müvekben vizsgálják erkölcs és hatalom, személyiség és környezet viszonyát, írói jelentkezésük az új társadalmi forma kialakulásának kezdeti lendületes, közösségi eseményeket és célokat határozottan hangoztató, idillikus időszakához kapcsolódik. Olyan kor ez, amikor egy-két verssel már költővé avatják a fiatalokat, az esztétikai értéket alárendelik a műben megvallott eszmeiségnek. Korai műveik nemcsak túlságosan hasonlítanak egymáséira, hanem lényegében értéktelen alkotások, melyekben a tényeket a vágyakkal cserélték föl. A nemzedék legtöbb tagja mély válságba került az ötvenes évek végén és a hatvanas évek elején. Tünet értékű ebből az időből Sütő András önelemző, helyzetvizsgáló esszéinek keserűsége. Mindehhez erősen hozzájárult, hogy az ötvenes évek végén, a hatvanas évek legelején induló első Forrás-nemzedék éppen akkor lépett fel határozottan a személyiség problémáit előtérbe állító mentalitásával, amikor az előző nemzedék a maga válságával küszködött. A válság és elbizonytalanodás, az írói pálya időleges elakadása a legerősebb tehetségek esetében szép eredmények előkészítő időszakának bizonyult. A hatvanas évek végén és a hetvenes években nagyivüen bontakoztatták ki művészetük új minőségét, karakteres sajátosságát, egyéni hangját. Sütő András dokumentumot, lírát és gondolatot szintézisbe hozó regénye, esszéi és drámai, Kányádi Sándor tárgyiasságot metaforikus képiséggel ötvöző korszerű lírája, Szabó Gyula történelmi esszéregény-sorozata, Székely János parabolisztikus novellái és drámái, Panek Zoltán új formával kísérletező regénye, Beke György intellektuális-lírai szociográfiai riportjai, Bajor Andor társadalmi indulatokat morális érzékenységgel megvilágító humora, Fodor Sándor realizmusa, lírai hangvételű esszéisztikus regénye, Huszár Sándor ironikus kor- és önelemzései, Deák Tamás alakitó, művészies szerepregényei a Forrásnemzedékek kibontakozásával egyidőben hoztak jelentős értékei és gazdag színskálát a romániai magyar irodalomba. Megváltozott légkörben, a hatvanas évek elején indul meg s vezet sikerre egy új kiadói vállalkozás, az első kötetes írók sorozata, a Forrás. Veress Zoltán sorozatnyitó novelláskötetét egyetlen év alatt Lászlóffy Aladár, Szilágyi Domokos versei, Bálint Tibor karcolatai követik - s a Forrás ezzel irodalmi rangot kap. Az első Forrás-generáció lírát megújító törekvése sikerrel járt szemléletben és versformában egyaránt. A hetvenes években teljesedtek ki a pályák, vetkőztek le minden hamis és idegen elemet magukról. Az elvontabb gondolati, absztrakt vagy leíró-tárgyias, látomásos vagy játékos stílust szintetizáló líratípusok természetszerűleg teremtik meg a megfelelő modern versformákat. Az első Forrás-nemzedék lírája (Szilágyi Domokos, Lászlóffy Aladár, Hervay Gizella) tartalmában és formájában rengeteg szállal kapcsolódik az előtte járó (Kányádi Sándor, Székely János) és az utána jövő (Farkas Árpád, Király László) nemzedékhez. A Forrás-nemzedék prózája főként árnyalt lélektani realizmusával, elemzőbb társadalomszemléletével, a modern műformáknak és a realista hagyománynak az ötvözésével hozott újat. Egyes újabb teljesítményei a magyar próza élvonalába tartoznak. Szilágyi István, Bálint Tibor és Pusztai János alkotásai kevésbé kötődnek 3 népi-nemzeti-társaclalmi közeghez, mint az előző nemzedék írásai.' A Forrás második nemzedékét azok a költők és írók alkotják, akik a hatvanas évek végén jelentkeztek köteteikkel. Szemléletükben a történetiségnek rendkívül fontos szerepe van. Indulatuknak a történelmi témák a leggyakoribb hordozói. Érzelmi kötődésük egyaránt kapcsolja őket a szülőföldhöz és az elődökhöz. Követik az erdélyi magyar irodalom legjobb hagyományait abban is, hogy művészi eszközeiket a népművészetből erősítik. Míg a költők legtöbbje s a nemzedék drámaírója (Kocsis István) hagyományosabb utat jár, a prózaírók merészebben kísérleteznek. A nemzedék legkiemelkedőbb képviselői: Farkas Árpád, Király László, Csíki László és Vári Attila. A hetvenes évek pályakezdői közül kiemelkedik Szőcs Géza, Markó Béla és Mózes Attila munkássága. Sütő András Pályájának a negyvenes évek végétől a hatvanas évek második feléig tartó időszaka gyors kibontakozást, majd elbizonytalanodást mutat. 1967-ben a groteszk szemlélettel, valamint a személyiség és a hatalom viszonyának megjelenítésével fordulatot jelez a Pompás Gedeon. A nagy áttörést mégis az 1970-es év hozta meg az Anyám könnyű álmot ígér, illetve a Rigó és apostol révén. Sütő András „naplójegyzetei“ olyan lírai-szociográfiai regény, mely egyesíti magában a regény hagyományainak és forradalmának legfőbb vívmányait. Anekdoták, interjúk, emlékezések, történelmi visszatekintés, beszélgetések, családi krónikák, levelek, kérvények, népdalszövegek, újságcikkek, zsoltárok felhasználásával épített hatalmas dimenziójú regényt. Az Anyám könnyű álmot ígér korszakhatár Sütő András pályáján. A könyvkéretet a szülői házban készített feljegyzések adják, ám ebbe a keretbe belefér a falu, s általában a vidék élete. Új Puszták népe született, amelyet azonban a Tamási Áron prózájából ellesett líraiság leng be. Az Anyám könnyű álmot ígér látszólag laza szerkezete, lírai kapcsolásai ellenére a romániai magyar irodalom újabb szakaszának legátfogóbb társadalmi regénye. Benne megtalálhatók későbbi drámáinak és esszéinek első csírái is. Néhány szóban felvillan már itt a Csillag a máglyán, a Perzsák, illetve a Szúzai menyegző, a Nagyenyedi fügevirág és az Engedjétek hozzám jönni a szavakat alapmotívuma. Sütő András Pusztakamaráson, egy kis mezőségi faluban született, Kolozsvártól negyven, Marosvásárhelytől hatvan kilométernyire. Ebben a vegyes, román és magyar lakosságú faluban tanulta az együttélés törvényeit, a különböző nyelvet beszélők egymást megbecsülésének szükségességét. Jön az erdő Az elemi iskolában osztálytársaimnál hamarább tanultam meg a betűvetést. A sikongó palatábla fölé hajolva, ebéd közben is mámorosán róttam a szavakat. Úgy éreztem: mindahánnyal. egy-egy titkot csípek fülön. Még nem tudtam, mit kezdek majd velük, merre s mi végett indítok rohamot. De hogy leírtam a félelmetes szót: báró, máris többnek éreztem magam, majdnem egyenrangúnak a betűk rácsai mögé vetett fogalommal. A világ birtokbavételének illúzióját éltem át: szavaim egyes csapatának eszméltető, titkos erejét. Más örökségre - semmilyen ingó és ingatlan vagyonra — nem számíthattam. Az ősök tankönyvbe foglalt testamentumaira sem. Mivel sáfárkodtam volna? A magaméihoz tehát, közeli és távoli rokonoknál, új szavakat eprésztem. Degenyegesek, fazekas vándorszékhelyek szekere körül ólálkodva egy-egy friss jelzőt, igét, ikerszót dugdostam a nyelvem alá, s rohantam szívdobogva, mintha kancsót loptam volna: iafia, iafia! Anyám nevetett: pap lesz belőlem. Kérkedtem valósággal, mi mindennek tudom az elfelejtett - vagy még soha meg nem tanult? - nevét. Vitorláim csakhamar összehuttyantak. A magyar irodalomba tévedve föl kellett figyelnem valóságos helyzetemre, miszerint nem erdőben, hanem bokorban születtem, az anyanyelv diribdarabjai közé, ahol minden, amiből a legkisebb költőnek is föl kellene ruházkodnia: csupa maradvány, foltnak való, szalagvég, elhullajtott kacat. Téli estéken Arany Toldi-ja tartott ébren, azzal a döbbenettel, mint mikor a szilvafáról a hátamra esve, szavamat vesztettem. Nem ismerjük a nyelvünket! - kezdett sajogni bennem a felismerés, véget vetvén az iskolai dolgozatírás boldogságának. A világ teremtésének bibliai homálya vett körül és a bizonytalanság: a vásár végére születtem-e vagy az elejére? A fölszedett sátrak, indulásra kész társszekerek, a lacikonyha körül lerágott és elhajított csontok, a lebontott körhinta látványa -hunyt pilláim alatt a színes hintók, sörényes, kék faparipák káprázatával - minden cseresznyevásárkor elszomorított. Ez a korai emlékem nyirkos érzésként szivárgott az erőfeszítéseim közé, hogy valamiképpen fölfogjam helyzetünk való értelmét; hogy miért gyakoribb a puszta dúdolás, a sejej, sajaj, mint a szöveges ének; miért kellene mezei rokonaimat utánozva a kutyát kucsá-nak, macskát matykának ejtenem... Mert némaság, az nem volt. Mint valamely nagy csata után, veszteségek és hőstettek számbavételeként szólt a mese. Ha ugyan mesélés volt az: kényszerűség sietség a történet csattanója felé, csupaszon sántáló mondatok buktatói között; a helyzetek, fordulatok, lélekállapotok szószegény elnagyolása; a képzelet mögött kullogó kifejezőkészség elesettsége; a feltáratlan maradt természet, névtelen virágaival és egyetlen esőjével, amely- későbbi megfigyeléseim szerint- sohasem szemerkélt, nem zengett, zuhogott, nem dobolt, nem paskolt, semmilyen más változatában meg nem jelent, mindig csak esett. Mikor elkezdtünk beszélni: mintha gereblyével fésülködtünk volna. Újra meg újra visszatértem a Toldi-hoz. Nyelvünk erdőzúgását hallgattam benne. Miután végigborzongtam a réti farkasokat, és Bence hűségében apámra ismertem, miután karizmaimat a Miklóséval összemértem, azzal kötött le tizedszer is, ami a kielégített kalandvágy helyén egyre növekvő hiányérzetemet enyhítette: beszélni tanított. A lehetetlen sajogó kísértéseit éreztem: fölszippantani szavanként az egészet, utolsó jelzőjét is eltárolni az üres kamarákban. Az uradalmi gyümölcsösbe szabadulva kapott így el a vad mohóság, a tatárkodás fosztogató ösztöne: leszaggatni, ing alá rejteni, kabátujjba, nadrágszárba dugdosni, ágastól tördelni mindent, amit lehet, hazarohanni vele, föl a padlás zugába, zabái ni gyomorrontásig, fogvásásig, állkapocszsibbadásig. Kedvemre bódoroghattam a kertben, amelyről eladdig nem volt tudomásom. A friss szerzemény: szavaim birtokában, többletem miatt a magánynak is enyhe szorongásával, reggelenként úgy ébredtem, mint egy álruhás királyfi, akinek titkos küldetése van: megváltani a senyvedő nyelvet újabb vásári pofonok árán is; kimenekíteni a ,,csuk“-ot a romlás boszorkányvarázslatából, nagy népünnepségen visszaadni u hangjára a vesszőt, az elorozott ty betűt, amely szinte csúfolódásképpen került a macska hátára. Felesleg - mondja nagybátyám fölösleges helyett szavai összevissza röpködnek, mint a vak madarak. Hogy látásukat visszahozzam, lapot indítottam. Arany János modorában írott verseimet irkalapokra sokszorosítva a cinterem környékén ághegyre tűzve, bokor alá rejtve kezdtem terjeszteni. Másnapra mindig eltűnt a csalétek. Valószínűleg a papírhiány miatt. „Valaki röpcédula szórja“ - mondta egy idő után a sánta segédjegyző. S mivel a szomszédunkban lakott, velem fordíttatta le az ugyancsak féllábú hexamétereket. A versek nagyon szépek, mondta. Nincs bennük politika, nem veszélyesek. Arról tudósítanak, hogy valaki megbolondult. A csitári hegyek alatt Azon a nyáron egy királylány is segítségemre jött. Éva kisaszszonynak szólítottuk. A vasárnapi iskola mozgalom keretében népdalokra tanított bennünket. Egy hétre rá, hogy megjelent, már zengett a falu, mint egy óriási hangszer. Vadonatúj hangon összeölelkezve, valamennyi utcán végigkérkedve fújtuk, hogy a csitári hegyek alatt régen leesett a hó. Hol vannak a csitári hegyek? Senki sem tudta. Nem is volt fontos. Napközben csapatostól leptük el a fenyvest; a pázsitra hasalva, állunkat és figyelmünket felpockolva hallgattuk Éva kisaszszony tanításait: találós kérdést, balladát, Bartók és Kodály gyermekdalait. Azután fenyőfák tetején gyakoroltuk. Röpködtünk valósággal, mint egy megrészegült rigósereg. Gyönyörködtünk a lelkünkre szabott új ruházatban, ízleltük az átváltozások váratlan le, hetöségét, miszerint „ha meghalok, szellő légyen belőlem“. Mikor nyár végén elment, a királylány felfedte magát: László Dezsönének hívták. Más esztendőben nem jött vissza és azután sem. Bartóknak, valamint Kodálynak is, az volt egyetlen látogatása Pusztakamaráson, Máig sem ismerik őket. Hét gyereket kérdeztem meg, s nyolcán rázták a fejüket: nem tudják, kik lehettek ezek az emberek. Bartalis urat ismerik; volt egy favágó gépe. Éva kisaszszony dalai azért - ha csak részben is - megmaradtak, mint az évelő növények. Romániai magyar irodalom
