Szabad Szó - Libre Palabra, 1948 (4. évfolyam, 38-48. szám)
1948-01-01 / 38. szám
8 SZABAD SZÓ Emlékezés Budapest felszabadulására A magyar ellenállási mozgalom egyik harcosa . irta Budapest )fel,szabaditásának harmadik évfordulójára a következő érdekes emlékezést: x 1945 február 11, vasárnap, Budán. Budapest ostromának 48-ik napján szokatlanul csöndes reggelre ébredünk, csak a távolból hallik imitt-amott egy puskalövés, vagy egy magányos gépfegyver kattogása. Ezt a kis “csendzavarást” szinte már észre sem vesszük, hisz az elmúlt közel két hónap bomba, gránát és aknatüzében elfásult idegek már csak a földrengetö robbanásokra reagálnak. Most hirtelen inkább már a csönd válik félelmetessé. Hisz mindenki tudja, hogy még nincs vége, mindenki látja, hogy köröskörül rajtunk még mindig fanatikusan védekezik a német, sváb-SS és nyilas horda az ostromló sereg mind szőkébbre szoruló acélgyürüjében. De most csönd, félelmetes csönd. Mégis jól esik ez a kis lélegzetvétel. Kint napsütéses, csípős leve-' göjü februári tél. Elnyűtt emberek bújnak elő a sötét pincékből, hunyorgatva, mint a vakond, mikor a napvilágra kerül. Asszonyaink is igyekeznek kihasználni a lélegzetvételt s nagy sürgés.forgással hozzálátnak a még megmaradt sovány élelmiszer készletünkből egy “jó” ebédet főzni, hogy azt, mondván, most majd nyugodtan elfogyaszthatjuk. A körülöttünk levő utcákban csak itt-ott látni néhány német, sváb, vagy magyar katonát lézengeni. De annál több a saját fasiszta gazdáik által mozgásképtelenné tett katonai jármű: tank, pán_ célkocsi, teherautó, ágyú és mindenféle hadifelszerelés; az utcák szinte roskadoznak tőlük. Ebből különösebb szakértelem nélkül megállapíthattuk, hogy az ostromolt fasiszta erők visszavonultak és a környékbeli házakban helyezkedtek fedezékek mögé. Valóban az ösztönünk nem csalt. Mint minden ilyen helyzetben, mi is megéreztük. hogy ez a viharelptti csend. Alig ülünk le a “jó” ebéd elfogyasztásához (lehet délután 3 óra), mikor hirtelen, mint a váratlanul érkezett viharfelhőből, egyszerre akna és gépfegyvertiiz 'zudül ránk. Az ostrom e negyvennyolcadik napján már “megszoktuk” e pokoli csatazajt; az erős kétemeletes ház, melyben “élünk”, már csak egy hatalmas romhalmaz és alatta szerencsénkre, a jól megépített óvóhely, amelyben hasonló tüzeket számtalant átéltünk már. De ez, ami most zudult ránk, mégis nem olyan, mint az előbbiek. Légibombák és tüzérségi lövegek helyett most könnyű fegyverek okádják a tüzet, oly hevességgel, hogy mindenki előtt a végítélet képe kezd tünedezni. S mint egyedüli katonai szakképzettséggel rendelkező a ház lakói között, sikerül megnyugtatnom a nem éppen ok nélkül, remegöket, hogy a fedezékünk már kibírja ezt a szörnyű és — utolsó tüzet is. A számításom nem csal. A'¿félelmetes csatazajban már tisztán ki lehet venni az orosz nehéz Maxim gépfegyverek szakadozott kattogását. Lassan telik az idő, a tűz változatlan hevességgel, szakadatlanul folyik. Az aknák velötrázóan robbanak körülöttünk, gépfegyver, golyőszóró és kézifegyver golyók fütyülnek a szélrózsa minden irányában. Az idő lassan — de halad. Sötétedik. Már félreis. merhetetlenül fel lehet ismerni a kézigránátok robbanását is. A szomszédos házakban a fasiszták kétségbeesetten védekeznek, de lövéseik mind gyérebbek lesznek. Az orosz rohamosztagosok lépésröl-lépésre, illetve hasoncsuszva közelednek a halálos csapdáikba szorult fasiszták felé. Az ostromlók acélgyürüjébe fogott, már csak néhány utcarészletből és háztömbből álló csatatér szinte egy tüzkatlan, a robbanó aknák villanása kísérteties képet fest a már teljes sötétségben. Fél hat körül van az idő. Egyszerre hirtelen megszakad a pokoli tűz, nyomban rá hatalmas ordítás csap fel és utána halotti csönd. Nem kell senkinek magyarázni, mi történt. Ezzel az irtózatos lerohanással, az ostromolt Budának ez az egyik legutolsó frontszakasza is felszabadult és a 48-ik nap estéjén végre mi is szabadok lettünk.. De még magunkhoz sem térünk a szinte mámoros örömtől, mikor pár perccel hat óra előtt felvágódik a pincekijárat földszinti ajtaja és a halvány gyertyafényben is felismerjük őket; ott állnak, velünk szemtöl-szembe, fülig sárosán, vére_ sen, a harc hevétől verejtékesen gőzölgő hős vörös katonák — Budapest felszabadítói. Persze ismerkedésre nem sok idő jutott. Nem azért jöttek, hogy harci történeteket meséljenek. Sem élelmet, sem italat, de még cigarettát sem fogadnak el. Megértjük, hisz Sztálingrádtól Budapestig szereztek elég tapaszlatatot már a fasiszta aljasságokról. Nyomban átkutatják a házat és miután “nyemeckit”, “nyilast”, “puskut” nem találnak, hamarosan hús kerül elő s a ház asszonyaival megfözetik vacsorájukat, jő magyar gulyást s a maradékból mi is megvacsorázunk. i
