Szabad Szó - Libre Palabra, 1947 (3. évfolyam, 26-37. szám)

1947-04-01 / 29. szám

/

Csicseri János kisgazdapárti képviselő feltűnést keltő beszéde a magyar nemzetgyűlés előtt

8________________________________________________________________________SZABAD SZÓ

Tisztelt Ház!

Olyasvalamiről fogok most beszélni, mi még egyizben sem került szóba üléseinken. Legalább is nem abban a formában, mely bennem alakult ki hosszú hónapok nehéz tusaiban, országunk felszabadítása óta.

Nem beszéltem erről idáig, mert az a helytelen előítélet élt bennem, hogy a még száz sebből vérző de talpra álni készülő országunk bűneit, gyengeségeit nem szabad világgá kürtölni. Gyengék vagyunk, segítségre szorulunk, tisztaságot és büntelenséget kell mutatnunk, rejtenünk kell mindent, mi az elmúlt esztendőkből még megmaradt és mit még idáig nem tudtunk kigyomlálni.

Arra is gondoltam, hogy vannak itt sorainkban . gyakorlottabb . szónokok nálam, tehetségesebbek és áttekintöbbek, kiknek szava az enyémnél súlyosabb. Boldogan figyeltem volna fel a hangra, mely az enyémet megelőzi, mely hang szebben, megrázóbban adja elő azokat a gondolatokat, melyek mindannyiunk szivét, agyát, és emberségét egyformán kell, hogy fog- 1:'. r-oztassák.

. .A zsidókérdésről akarok beszélni, uraim.

Az idő parancsolóan figyelmeztet arra, hogy ne várjak tovább, hogy vessem el meggondolásaimat, hogy szint vallják itt, az ojszág népének megbízottjai előtt arról, amit bűnnek érzek és tudok.

Úgy állok itt ma önök előtt, hogy felrázott lelkiismerettel és hangos szóval mondhatom: az úgynevezett zsidókérdés, ez az évszázados barbár fogalom, bennünk magyar keresztényekben — mert hiszen csak magunkról akarok beszélni, — nem más, mint Kain hagyatéka: ős rossz az emberben, mely mindig olcsó zsákmány után nyúl és kevés megerőltetéssel kivan javakhoz jutni. (Moraj a kisgazdapárt oldalán)....

Ki kell mondanunk végre az igazságot, minél hangosabban és őszintébben tesszük, annál több szégyent mosunk le magunkról. Mert a zsidók iránti vétkességünk mind a mai napig nem sziint meg, mert két évi felszabadulás után és demokratikus kormányza tunk dacára is csak ott tartunk, hogy örülünk, ha hazát építő munkánkban nem állít meg egy pogrom, ha az országunkban szabadon élő nyilasok és más gazemberek nem ölik meg a deportáciőból hazatért zsidót, ki megkinzottan, mindenéből kifosztva, házába, lakásába tér vissza és ágyába akar feküdni.

Nem, uraim, még azt sem titkolhatjuk, hogy erősebb nálunk a zsidó ellenesség, mint volt valaha, Népünk azon osztályaiban is terjed, hol azelőtt, a vészes háború kultúrát romboló ideje előtt még nem kapott lábra.

(Megbotránkozott hangok közül egy „Törvénybe iktattuk az egyenjogosultságot!”)

Igen, törvénybe iktattuk az egyenjogosultságot. Megszüntettük a nürnbergi törvényeket. Vallás szabadságot hirdetünk. De nem szálltunk magunkba, nem vettük komolyan tudomásul, hogy mi történt országunkban magyar népünk egy részével, nem fogtuk le vasmarokkal azokat, kiknek még a ma már földre taposott Hitler uralom sem vol,t elég hosszú ahhoz, hogy szadista hajlamukat és rabló szándékukat kielégítse.

Féltünk ezektől az elvetemülttektöl, dacára annak, hogy mi vagyunk hatalmon, gyengék voltunk, gyávák és önzők, megelégedtünk látszólagos intézkedésekkel, vakságunkban még büszkék is voltunk, hogy egyenlöségi törvényeket hoztunk.

Nincs okunk büszkeségre, uraim! Azt, amit a zsidókérdésben tettünk, a semmivel egyenlő. Vegyük tudomásul, hogy ha egy országnak lehet első számú ellensége, akkor első számú áldozatai is vannak. Magyarországnak első számú áldozatai a zsidók.

(Közbeszólás: „Hát mi nem szenvedtünk eleget?”)

Eleget szenvedtünk. Borzalmasan sokat szenvedtünk. De szenvedésünk fel sem mérhető a zsidó szenvedéssel. Annál is kevésbé, mert a mi szenvedéseinkért magunk vagyunk felelősek.

Szabad honban éltünk, saját hazánkban,, a mi férfiaink kormányoztak, ők hoztak határozatokat és törvényeket. Mért nem törődtünk hazánkkal? Mért engedtük uralmon azokat, kik lejtőre vitték a magyarságot? Mért nem ütöttük ki kezükből a bűnökre használt hatalmat, mért nem irányítottuk sorsunkat máskép?

De még igy is, bűnös felelőségünk dacára sem hasonlítható szenvedésünk a zsidóság minden emberi képzeletet felülmúló szenvedéséhez. A mi fiainkat ki küldték hazánk akkori uralkodói a csatatérre, de fegyvert adtak kezükbe. Támadhattak és védekezhettek. Hátizsákjukba élelmet, szédült fejükbe eszményként hangzó jelszavakat raktak, büszke katonákként mentek és hősökként kívántak visszatérni. A zsidók fiai fegyvertelenül lettek az akna mezőkre dobva, melegítő egyenrura nélkül, étien, szomjan, lebecstelenitve emberi méltóságukban, állatként rugdalva a biztos halálba.

Mi itthon bombavédö pincékben szenvedtük át a félelmetes háborút, pincékben, ahová zsidó be nem tehette lábát. Mi, kiket nem ért gránát és nem talált el bomba, életben maradtunk. Borzalmas szenvedéseink dacára élünk. De a magyar zsidóság hetvenöt százaléka elpusztult, nem él, pedig nem érte gránát, nem találta bomba, hanem uralmon lévő magyar keresztény testvéreink parancsára az emberi gonoszság csucsteljesitménye, a gázkamra végzett velük.

Ezért ne beszéljünk uraim, hasonló szenvedésekről. Ezért ne elégedjünk meg humánusnak vélt törvényeinkkel. Kötelességeink vannak az életben maradt csekélyszámu magyar zsidóssággal, országunk első számú áldozataival szemben. Úgy kell őket tekinteni, mint súlyos betegeket, kikért felelősséggel tartozunk. Az ö halottaik az igazi mártírok és azok, kik mindennek dacára életben maradtak, az igazi hősök. Minden akaratunkkal segítségükre kell lennünk, mert a zsidóirtásban részt veit népek közül nekünk, magyaroknak kell a legtöbbet jóvá tenni

(Felháborodott hangok, áltaiáno