Szabad Sajtó, 1970. július-szeptember (62. évfolyam, 27-39. szám)
1970-08-06 / 32. szám
SZABAD SAJTÓ Thursday, August G, 1973 A “VIZESHÁTU” Irta: RUBY ERZSÉBET A barack, a szilva és alma megérett a szedésre. Amerika déli és délnyugati államaiban sokezer holdas gyümölcsösökben serényen folyik a szüret. Ebben a gépesített világban, különösen a gazdasági területen, a mezőgazdasági gépek kiütötték a munkások kezéből a kenyeret. A gyümölcsszedő gépet még nem találták fel, holott épppen ez a munka a legsürgősebb. Ha féléretten szedik le a gyümölcsöt, elveszíti izét és aromáját, ha éretten szállítják, mire a fogyasztóhoz ér, fele megrothad. A hütött tehergépkocsik és a vasúti vagonokban szállított gyümölcs is gyorsan romlik, mihelyt kiveszik a jég közül. Ezt a fontos és sürgős munkát: a gyümölcsszedést, a munkaadók által megszabott alacsony munkabérrel fizetik. Ha a munkás leszedte a gyümölcsöt, tovább mehet más munkát keresni. Ezért nem kapnak az ültetvényesek gyümölcsszedő munkásokat és úgy segítenek magukon, hogy Mexicoból hoznak át gyümölcsszedőket. Örömmel jöttek az élet kivetettjei, ha kevesebbet is fizettek, de a dollár varázsa vonzotta őket. Ez a megoldás sem tartott sokáig. Az amerikai mezőgazdasági munkások felszólaltak, hogy a besurranok elveszik tőlük a munkát. Jellemző: Ők nem akarnak ideiglenes gyümölcsszedést, de másokat se engednek, hogy az általuk megvetett kis dollárokat megkeressék. Mexico lakosságának 80 százaléka nyomorban él. Kijátszva a törvényt, gyalogosan indultak el otthonaikból, s az útjukban álló folyóvizeket átuszták, s végre, nagy szenvedések után, Amerika határára érkeztek, s itt a földbirtokosok alkalmazták eket s ha megszerették ezt a szorgalmas, hűséges fajtát, megtartották állandó munkára. Innen a nevük: “vizeshátuak”. Ezt is megtudták az illetékes hatóságok, s határőröket állítottak, hogy puskalövésekkel visszakergessék a betolakodókat. Bár szigorúan meg volt tiltva, hogy a határőrök embert öljenek, csupán a puskaropogással visszakergessék őket, ahonnan jöttek —, de ezt a rendelkezést sem lehetett ellenőrizni. A vérmesebb és patriotikusabb őrök bizony megcélozták a vizen úszó széleskarimáju mexicoi kalapokat ... Ez sem riasztotta vissza a vizeshátuakat. Az idevonatkozó történetet egyik lakóm, egy mexicoi születésű iskolázott mesztic, könnyekkel a szemében — mesélte el nekem. Gonzalez a neve és műszaki rajzoló. Amig meg nem nősült, itt lakott nálam az attickon. A történet főszereplője, Gonzales első unokafivére volt. Juan Gonsales fiatal, csinos legényke. Egy tengerparti kis ranchon nevelkedett; később is ott élt özvegy édesanyjával és a szomszédos nagyobb haciendán dolgozott a ház körül, mint alkalmi munkás. Gondozta a teheneket, etette a sertéseket és a teherhuzó öszvérek kimarj ült hátát mosogatta meleg, szappanos vízzel. Közben mindig énekelt, mert Juan vidám legényke volt. Hogyne lett volna boldog, mikor a környék legszebb lánya, a csillagszemü Rosaline volt a kedvese. Rosaline is dolgozott; a halászok hálóját foltozgatta és vasárnaponként a nagykocsma konyháján mosogatott. Össze akartak házasodni, de nem volt elég pénzük az uj fészekrakáshoz. Egy szép langyos éjszakán, mikor a vaniliafa bolondul virágzik, a fa alatt üldögélve elhatározták, hogy Juan átmegy Amerikába s a gyümölcsszedéssel keres annyi pénzt, hogy édesanyja kunyhója mellé maguknak is egy szobát építsenek. Ha a gyümölcsszedés beválik, ott marad Juan a szőlőszedésnél is. Édesanyja sírva sütötte a tortillát, Rosaline sózott túróval rakta meg az iszákját, megfoltozta zöld vászonnadrágját és piros zekéjét. Széles karimáju kalapjára uj zsinórt varrt, hogy a folyón átúszva, el ne kapja a viz árja a kalapját. Vidáman, bizakodva indult Juan a nagy útra. Nap égette, eső verte, szél cibálta, éjszakánként bokrokban hált. Egyszer egy préri-farkas is ráiivöltött, s nevetve lóbálta feléje a bunkósbotját, mire a farkas elódalgott. A harmadik héten az amerikai határhoz ért. Egy nagy folyó állta útját; Juan megijedt a széles folyótól. Igaz, hogy nem olyan nagy folyó, mint a Rio Grande, vagy a Colorado, de azért ezt átúszni nem tréfa. Rosaline szép, mosolygós arcát látta . . . Egyszeriben hősnek érezte magát, aki szerelméért megvív a tíizokádó sárkánynyal, vagyis ezzel a nagy folyóval. Olyan elszántan gázolt a vizbe, mint a hires Megalián, mikor először hajózta át a Csendesóceánt, vagy az Északi-sarki tengereken fagyoskodó Parry Franklin. Bár ezeket az urakat Juan nem ismerte, de nagyon nagy hősnek tartotta magát. Tátott szájjal úszott, habosra verve maga körül a vizet. Már.közel volt a parthoz, mikor egy éles puskalövés verte fel a csendet. Egy pillanatra lebukott a viz alá, s majd megint feldobta magát a viz színére. Akkor dördült el a második lövés és Juan vérző fejjel alámerült. Az őr azt hitte, hogy a “vizeshátu” megint a viz alá bukott, de amikor percek múlva sem jött fel, tudta, hogy megsebesítette a szerencséslent. Ezt nem akarta . . . Nem akart ő embert ölni, betartotta ő a szabályt, de a fegyver is néha szeszélyes, mint maga az ember, akinek szolgálatában áll a hazáért, vagy magánérdekért ölni . . . Senki sem látta a tragédiát és nem tett jelentést a feletteseinél, csak magának csinálna bajt. Jüant hiába várta édesanyja és menyasszonya. Hetek, hónapok teltek el s Jüanról semmi hir. Rosaline gyertyát gyújtott a Szüzanya szobránál, édesanyja a szent olvasót morzsolgatva imádkozott . . . Rosaline már gyanakodott : biztosan valami kifestett képű cifra rima karmai közé került —, sirdogált keservesen. — Juan nem olyan, Juan szelíd és hűséges — védte a fiát az édesanya, meglátod, Rosaline, egy szép napon hazatoppan. Én tudom és érzem. A nagy folyón éjjel-nappal úsznak a nagykarimáju színes mexicoi kalapok; halálmegvetéssel csapkodják a vizet a munkakeresők, mert a nagy gyümölcsösökben beérett a barack és a szilva . . . most zsendül a szőlő is. GONDOLATOK A rossz idő még rosszabbnak tűnik az üdülő ablakából. * * * Hirdetés: “A televízió elhozza a világot az otthonába.” Még csak ez keli! -i- -í- -i-Azelőtt a szülő kétségbeesett, ha a gyerek hazudott. Ma akkor, ha megmondja az igazat. ❖ * ❖ Kritika: Ez nem olyan könyv, amit csak félre lehet tolni. Ezt el kell hajítani. Huny fcrzsebet TAMÁS MENYHÉRT: M». •■•••• f i n i a t u r o k i Lám, mi maradt a színek lakodalmából: a fehér krétavonások egymástól távol, kövek közé sodort sárga holdkaréj, szétdult csillag-verő augusztusi éj. 2 Bár fénnyel fonod át éjszakámat, arcom arcodra szorított bánat, kiszakított fájdalom a mellem: ez a szerelem is meghalt bennem. 3 Ó, mindenem voltál — s lettél végig nem énekelt zsoltár. MOSOLYOGJUNK UJ IDŐK Két nagyon elegáns hölgy találkozik egy kiál-’ litás megnyitóján. — Ezer éve nem találkoztunk! — mondja aa egyik. — Hogy van a két lányod? — Hát — válaszol a másik — az , első menyasszony, a másodiknak még nincsenek gyermekei. * * * > LINCOLN ÉS A TEHENEK I Abraham Lincoln megkövetelte, hogy a hadse-. reg parancsnoka, McClellan tábornok részletes jelentéseket küldjön mindarról, ami a hadseregnél történik. Egyszer a tábornok a következő tartalmú táviratot küldte: — Elfogtunk hat tehenet. Mit tegyünk velük? Lincoln válasza rövid volt: — “Megfejni!” SKÓTOK Haldoklik a skót üzletember. Már alig-alig vap benne élet, elfúló hangon szólítja a családot, hogy búcsút vegyen tőlük. — Te vagy, Kitty ? — kérdi a feleségét, — És a gyerekek Nelly és John? — Itt vagyunk, papa. — És te, húgom, Mary? — Persze, hogy itt vagyok. — És te, kisunokám, Tommy? — Itt vagyok, drága nagypapa . . . Felugrik a félájult haldokló és felüvölt: — A fene a jódolgotokat, hát az üzletben ki maradt ?!- \un1 IRÓ-SZTORY t Két reményteli iró beszélget egy harmadikról.' — Miért nevezi vajon a kutyáját “Kézjrat”nak? — Mert egy szerkesztőt akart lekenyerezni azzal, hogy nekiadja a kutyáját, de az mindig visszaküldi . . . 7, oldal A zenének, amelyet ma a fiatalok szeretnek, egy nagy előnye van: nem lehet fütyülni. *■ * * Könnyebb valamit jól csinálni, mint a hibát: kimagyarázni. * * * Nem is olyan ostoba, aki belátja, hogy ostoba. Aki úgy kezdi, hogy “talán nincs igazam”, annál biztosra vehető, meg van győződve róla, hogy igaza van. ”L’: * * * ■■ J A kor szellemét nem lehet megidézni iróasz-' tal-táncoltatással, _jj
