Szabad Sajtó, 1970. július-szeptember (62. évfolyam, 27-39. szám)
1970-08-06 / 32. szám
8. oldal ■SZABAD SAJTÓ Thursday. August 6. 1970 KÉT DÍSZELŐADÁS TÖRTÉNETE Irta: SZÉKELY-MOLNÁR IMRE Budán, a Pasaréti utón laktam. A múlt előkelőségből még megőriztek valamit a házak, a kertek, az emberek arca és köszönőkedvük, barátsága is más. Meleg nézésemmel tükrözöm a lelkűket és egy kis érzelmes gondolat-forgácsomat idézem; “tégy jól mindenkivel, mert aki jót tesz, egyszer viszszakapja.” Ha ebből indulnának ki az emberek, hej, de könnyű volna az élet . . . Naponta a templommal szemben levő fodrászszövetkezetbe jártam szépitkezni. Együtt van itt a férfi és a női szolgálat; pedikűr, manikűr, Csupa szépasszony és lány udvarias mosolygása találkozik, a haj vágó és borotváló mesterek előzékenységével. Még a ruhatáros hölgy is disztingvált úri dáma. Itt találkoztam a színésszel. A szokásos nagyképű mosolya terült szét az ábrázatán és mint bőmellényü futball-szakértő mondta el megfellebbezhetetlen véleményét a futballistákról. A színészre halványan emlékeztem Szegedről. Epizódista volt, kis szerepekben láttam, egyetlen érdekesség terelte rá a figyelmet; az egyik nagynevű színésznőnek volt hajdan a férje. Az ilyen név akaratlanul is támasz, kéretlenül is protekció. Az igazat megvallva én nem emlékeztem egyetlen komoly alakítására sem. Pedig hát majdcsak minden este ott voltam a színházban, nem mulasztottam el megnézni egyetlen premiert, vagy reprizt. A színész most elég magasan áll a ranglétrán. Ez a tudat legyezi a hiúságát és készpénznek veszi, a vendégnek kijáró dicséretet. Fölényén látom, hogy az élet hazug kulisszái között él, a szesz — és az elképzelt siker állandó deliriumában. Engem nem akart megismerni. Igaz, több évtized szaladt el felületes ismeretségünk óta. Elrontotta kedvem a sóik italtól már eltompult agy szellemi erőlködése, ahogy tornáztatta az eszét, hogy emlékezzen. Lehet, hogy játszott önmagával, velem és a ránk figyelő személyzettel, akiknél ezzel is sikert akart elérni. De én már nem törődtem vele. Tudom, hogy a színész gyönge karakterű lény, a legtöbbje hiú, gőgös és ezek a jellemvonások a legkisebbekben épp úgy megvannak, mint a legnagyobbakban. Persze vannak (közöttük tiszteletet érdemlő kivételek. Kedvetlenül léptem ki az utcára, úgy rémiéit, mintha hallottam volna még valami lenéző kacajt, talán egy lapos viccel ki is figurázott. Úgy látszik, bennem is van jóadag hiúság és más egyéb ostoba érzékenység. A valódi, vagy vélt sérelmek megmozgatják a tudatomba került rosszat. A tudat alatti gőgösséget, mellyel lemértem a múltban a közöttünk lévő távolságot. Abban az időben Szegeden egyszerre 3 lapnak voltam a szerkesztője, nagy dolog ez, a “gyütt-menteket” igen lenéző városban. A színészre azért emlékszem, mert mikor Németh Antal Pestre szerződtette, kikérte az én véleményemet is. Én, bár nem voltam elragadtatva tőle, mégis ajánlottam. Mindenki mással ezt tettem volna. Akkor már feltűnt Hitler a láthatáron, s mindenki tudta, hogy a társadalmat átformáló őrségváltás következik. Nemsokára oly művészneveik hullottak ki a rostán, mint Rózsahegyi Kálmán, Törzs Jenő és Beregi Oszkár, hogy a többit ne is említsem. Ezen töprengtem, mikor az autóbuszmegállónál, a könyvespavilon kirakatában egy uj könyvön és annak íróján akadt meg a szemem. A rikítóan színes borítólapon egy bugyogós komédiás bohóckodott. Ez hirtelen jelképpé változott előttem, arra figyelmeztetett, hogy az életben minden csak komédia. Az irót, Kürthy Györgyöt jól ismertem. Az én időmben a szegedi Városi Színháznak volt az igazgatója. A kiváló művészt a Nemzeti Színháztól hívták meg Szegedre igazgatónak. Felejthetetlen emlékem a vele töltött éjszakák darvadozó paláverezése. A sziporkázó, szellemes, bőkezű gavallért a rajongók udvara vette körül. Egy tavaszi este rosszkedvűen arról panaszkodott, hogy kétségbe van esve. Közeledett Szeged történelmi eseménye, az elkészült Fogadalmi Templom felszentelési ünnepe. Gazdag programot készített a város vezetősége az ezrével jelentkező vendégek fogadására. Látnivaló is akadt bőven. A csodálatos Fogadalmi Templom, az Árpádsor alatti Pantheon, tömve a halhatatlanok szobraival. A fenyőgallyakkal díszített sátrakban az élelmes vállalkozók már főpróbát tartottak, a Lacikonyhákon sercegett a hurka, a kolbász, piroslott a disznókaraj és rotyogott a töltött káposzta. A hires halászcsárdákban uniformisba bujtatott cigányok hangolták a hegedűket és pengett a cimbalom. A röpködő kedvű pillangócskák ritmusosan billegették a . . . derekukat, rátartian kopogtak a cipellőjükkel és fitymásán beszéltek szegedi hódolóikkal. Nyájasságukat a vendégek részére tartogatták. A színház díszelőadással emelkedett ki az ünnepi programból. A jegyek előre elfogytak, a proszcénium páholyt Horthy Miklós kormányzó urnák tartották fenn. Nem is anyagi gondjai voltak az igazgatónak. A helyi szerzővel: Sik Sándorral akaszkodott öszsze. A piarista szerzetes egyetemi tanár irta a darabot, de két felvonás után, a kimerültség jelei mutatkoztak rajta. Az igazgató hiába unszolta, kapacitálta, nem irta meg a hiányzó harmadik felvonást. — Nem méteráru az irodalom — mondogatta Sik Sándor bizalmasai előtt, hogy a gyémántot sem szokás kilóra mérni, a drámát sem lehet aszerint bírálni, hogy hány felvonásos. Kürthynek más volt a véleménye. Neki ha törik, ha szakad, sürgősen kellett még egy felvonás, lehet az egy hosszabb lélegzetű vers, vagy valami olyan próza, amely beleillik Sik Sándor történelmi drámájának, a “Szent Istvánénak a cselekményébe. Nekem már évek óta porosodott a ládám mélyén egy verses legenda a szent királyról. Megemlítettem Kürthynek, aki azonnal hazaküldött a kéziratért és azonnyomban el is olvasta. — Ez a költemény lesz az ünnepi díszelőadás prológusa. — És adott 100 pengő előleget. Arra is megegyeztünk, hogy a verses legendát én szavalom el. Németh Antal, a főrendező, naponta tanitgatott, hogyan szavaljak. De Tolnai Bandi, a színház és az ország első számú bonvivánja is ellátott jó tanácsokkal. Erre történt, hogy amit németh felépített bennem délelőtt, azt teljesen lerombolta bennem délután Tolnai Bandi. Németh a drámai részeket domborittatta ki velem, Tolnai Bandi szeme előtt a látványosság, a külső hatás, a reflektor fénye lebegett, hogy minél nagyobb sikerem legyen; még a diszmagyarját is felajánlta kölcsön a csizmákkal együtt. Az előadás napján mégis úgy határoztam, hogy megtréfálom mindkét tanítómesterem és saját elgondolásom szerint mondom el versemet. Kis diák koromban Erdély nagy szavalómiivésznőjével, Tessitori Nórával jártam az egyik szünetben turnézni. Arra tanított, hogy a szivemből, átérzéssel mondjam el a verseket. Kürthy, mint jó igazgatóhoz illik, előre figyelmeztetett, hogy ne várjak nagy sikert, mert a díszelőadások közönsége spórol a tapsokkal, nem divat ilyenkor a zajos elismerés. Valami csoda történhetett, mert a partét és a páholyok népe túltette magát ezen az Íratlan törnyen és olyan tüntető erővel tapsolt, egyfolytában, hogy engem szédülten tizenháromszor tuszkolt ki Kürthy a vasfüggöny elé. Még legalább kétszer kimehettem volna, de nem mentem, mert visszafelé jövet láttam, hogy Táray Ferenc a társulat drámai színésze, aki a Sik-drámában Szent Istvánt alakította, mérgében ledobta válláról a királyi hermelint s azon toporzékolva szitkozódott. Az öklét rázta felém, mondván hogy: “nekem miért nem mondták, hogy ennek — mutatott felém—ilyen orgánuma van, hogy ez igy tud szavalni, én nem megyek ki utána. Agyonverte a díszelőadást, megbukott a színdarab. Ezután itt senkinek sem lesz sikere ...” Az előadás késett is egy negyedórát, mert csillapitó injekciókkal nyugtatta meg az orvos az idegileg teljesen kiborult művészt. Nekem sohasem bocsájtóttá meg, , a köszönésemet sem fogadta, pedig azelőtt sokat kocsmáztunk együtt. ,A sikerem nagy hullámokat vert Szegeden. A szubvenciót adó szinügyi bizottság, az újságok é3 a közönség követelték, hogy az igazgató szerződtessen. Nyegle álfölénnyel hárítottam el a többnyire ripacskodásnak tartott szinészkedést, melytől szegény jó anyám mindég féltett. Inkább a neki tett Ígéretemhez maradtam hü, s nem csábultam el a “világot jelentő” deszkákra. Ennek a díszelőadásnak az emléke sokszor felötlik bennem. Érzelmesen, fájón, sajnálkozva és életem legnagyobb ballépésének tartom, hogy nem fogadtam el a kedvező alkalmat. Németh Antal magával vitt volna a Nemzetibe, hiszen rokonok voltunk, felesége, Peér Piroska révén. Sem a szegedi díszelőadást, sem a színésszel való dísztelen találkozást nem fogom soha elfelejteni. Az egyikre örömmel, a másikra fájdalommal gondolok. Megölte bennem a múltat, hátha az a siker nem is volt olyan nagy, mert ez a színész, lám, nem is emlékszik vissza arra a díszelőadásra. Bennem mindenesetre megérlelődött és bizonyossá vált, hogy minden elismerés'talmi abban a kifestett, örökké változó, nyugalmat soha nem adó hazug világban, amelynek megismerésétől megóvott a rám őrködő anyai szeretet. A babérkoszorúknak, úgy látszik, mindenhol az a sorsa, hogy idővel megizesitsék a krumplifőzelékeket . . . SZILÁNKOK ÉKSZERÜZLETBEN — Megvett uraságod mindent, amire szüksége van? Talán még egy szép gyémánt nyakéket. Ne feledje, hogy ma szombat és vasárnap zárva vagyunk ! KÜLÖNLEGES TUDAKOZÓ L.-né haragszik a postára, mert a különleges tudakozó nem tudott válaszolni arra a kérdésére, hogy jelenleg melyik kocsmában iszik a férje. TURISTA Csak azért mászott fel a Himalája csúcsára, mert nem szeret autókat látni maga körül. NOBEL-DIJ Az irodalmi Nobel-dijat szociális szempontok szerint kellene odaítélni. Akkor én is reménykednék. FÉRFISZEMMEL — Nézze, Mancika, én halálosan szerelmes vagyok a feleségembe. Ezért egy héten legfeljebb háromszor találkozhatunk. Galambos Szilveszter Székely-Molnár Imra
