Szabad Sajtó, 1970. július-szeptember (62. évfolyam, 27-39. szám)
1970-08-06 / 32. szám
Bo oldal SZABAD SAJTÓ, Thuisiday, August 6, 1970 Eszményképek nélkül Irta: HALÁSZ PÉTER Edison, a nagy amerikai tudós és feltaláló életéről és küzdelmeiről olvasgattam az elmúlt napokban. Azért mondom, hogy “olvasgattam”, mert valamilyen összefüggő életrajz helyett lexikonokban, hajdani lapjenetések között s New Jersey állam városaiban járva-kelve kerestem Edison nyomait, böngésztem a róla szóló föl jegyzéseket. Véletlenül még egy százesztendős évfordulóra is bukkantam: Edison 1870-ben, huszonhárom esztendős korában nyitotta meg első műhelyét és laboratóriumát Newark városában, a 10—12 Ward Street-i házban. A műhelyben úgynevezett Gold and Stock-tiokereket gyártott és, Sholes-szel együtt szenvedélyes szorgalommal dolgozott az írógép tökéletesitésén. Nem tudom, hogy Newark elhelyez-e egy bronztablát a százesztendős évforduló alkalmából a Ward Street-i házon, de az a gyanúm, hogy ezidő szerint lekötik a különböző korrupciós bünperek és kisebb gondja is nagyobb Edison ünneplésénél. Nem, nagy baj, s talán nem is nagy veszteség, hiszen mostantól kezdve vagy jó húsz esztendeig alig múlik el olyan év, amely ne hozná el századik fordulóját Edison valamelyik találmányának, felfedezésének. Edison életútja még az igazi régi nagy mes-Sulyos veszteség érte a zenei világot George Szeli, a clevelandi (0.) szimfonikus zenekar vezető karmesterének és művészeti igazgatójának halálával. Szeli, aki Budapesten született, változatos zenei pályát járt be, együtt nőtt világhírűvé a clevelandi zenekarral, amelyet ugyancsak Világhírűvé tett. * * * Az angol dokkmunkások 2 heti sztrájkja jelentős károkat okozott. Egyesek szerint a károk összege közel jár a 10 millió dollárhoz, mások szerint azonban ennél is több. A nemrégiben h'ívatajába lépett angol kormány első válsága volt ez — különös iróniája a Sorsnak — hogy a dokkmunkások sztrájkját az előző kormány, a munkáskormány, megfelelő intézkedéseivel, alighanem el lehetett volna kerülni. * * * Annak ellenére, hogy Spanyolországban törvény tiltja a sztrájkot, egyre gyakoribbak a sztrájkok. Nemrégiben a madridi földalatti 3800 dolgozója lépett sztrájkba, a kormány azonban visszakényszeritette őket munkahelyükre. Tény viszont az, hogy a spanyol dolgozók körében egyre nagyobb az elégedetlenség a Franco-rezsim ellen.-k -i- -k Egy anglikán lelkész azt állítja: Anglia mindinkább a “Fekete Mágia” karmaiba kerül. Egyre több a temető-rablás és egyre többen követnek el öngyilkosságot, azért, mert azt hiszik, hogy valaki megátkozta őket. Az egyre jobban terjedő “Fekete Mágia” ügyében alighanem az angol parlament is vizsgálatot indit. ❖ * * Ma már mindennek van világrekordja. A legújabb: Egy délafrikai fiatalember a közelmúltban tiz perc leforgása alatt 50 banánt fogyasztott el és azt állítja, hogy ezzel felállította a gyorsasági és a mennyiségi banán-evés világrekordját. terek szövevényes sors-koreográfiáját követi, bámulatos az, hogy mind fizikailag, mind szellemileg milyen fáradhatatlanul cikázik, minden perce cselekvés, róla olvasva az ember á szó szoros értelemben kapkodja a fejét: idemegy, odamegy, kidolgozza, tökéletesíti, bemutatja, gyártja, megoldja, — csupa ige, csupa akció, legyürhetetlen és lefékezhetetlen dinamizmus. Hová lettek a világból az ilyen zseniális szellemek, az ilyen nyugtalan, mindig uj megoldásokra törekvő óriások, akik mintha Aladin csodalámpásával jöttek volna a világra egyenesen azzal a rendeltetéssel, hogy mutassák az utat az emberiségnek, hová lettek ezek a szenzációs példaképek, nagy ideálok, eszményi alakok? Egyikük sem giccs, vagy a szocialista realizmus kenetes szolgálati szabálya szerint volt “eszményi” —■- ember volt mindegyik, tele hibával, belső problémával, gyöngeséggel, teljesítményük azonban olyan bámulatos volt, akaraterejük oly lebirhatátlan, stílusuk oly rendkívüli, hogy korszakok számára eszményképek lehettek. Hová lettek, kik váltották fel őket? Ha a mi nemzedékünk, az úgynevezett “közép-generáció” érezhet valamely szégyent és bünbánatot az utánuk következő uj generációk előtt, akkor ez a körülmény, amely indokolja a szorongást: nem hagyunk reájuk eszményképeket. A mi nemzedékünk kitermelte a jó ko-operáció-executive típusát, a nagyjából megbízható műszaki embert, a technikailag jól felkészült orvost, a járatos és verzátus operatőrt — eszményképeket azonban nem hagyunk reájuk. A közép-nemzedék nem produkált Edisont, vagy Fordot, Byrd-öt, vagy Amundsent, nem produkált Semmelweist, Alexander Graham Bellt, nem produkált Lindberghet, Laurence Oliviert, Clarke Gable-t, nem produkált Albert Einsteint, Freudot, Schweitzert, Harry Trumant, MacArthurt, nem produkált Churchillt, vagy Bartókot, Kodályt, Stravinszkyt — nem, ezek már mind előttünk jártak, ezeket a közép-generáció még az előzőtől örökölte, a közép-generáció nem hagy örökségül egyebet, csak a középszert — a szürkét, a technikust, a karrieristát, csupa olyat, aki alkalm|atlan arra, hogy eszménykép legyen. Ez a legnagyobb baj az összes bajok között. A legkülönbözőbb műfajokat és mesterségeket képviselő neveket szándékosan kapkodtam össze ily rendszertelenül és rapszodikusan, feltaláló, színész, orvos, államférfi, katona, muzsikus és politikus: a társadalom nagy erővonalait képviselik, azokat a magnetikus vonulatokat, amelyek titokzatos és rejtélyes vonzásukkal irányítják az emberiség mozgását. Elképesztő változás történt. Ma is vannak nagy félfedezések, nagy találmányok és nagy eredmények — de hiányoznak mögöttük a nagy emberek. Ki a ma Edisonja? Werner von Braun talán? Valószínű, hogy a rakéta-tudománynak óriási jelentősége van, de nagy kérdés, hogy az emberiség valaha is látja-e akkora hasznát, mint a villanynak, az áramszolgáltató és elosztó telepeknek, a telegráfnak, a vasúti szignál-rendszernek, a dinam ikus mikrofonnak, a rádió-csőnek, a gramofonnak és a filmfelvevő gépnek, hogy Edisonnak csak néhány találmányát említsem. A középnemzedék nagy orvosa: Christian Barnard, a szivátültető sebész. De mindazt a reklámot, méltatlan nemzetközi nyüzsgést s végül legbennsőbb magán és családi életének részletes feltárását egy kétesértékü best-sellerben vállalta volna-e Semmelweis, Freud, Einstein, vagy Schweitzer? — Elképzelhető lett volna róluk az, hogy nevük — a maguk idejében — összefüggésbe kerüljön a kor valamelyik szini-divájával, hogy faképnél hagyják családjukat, s hogy publicitástól övezett nászutra induljanak hitvesükkel, ki életkort tekintve leányuk lehetett volna? Magánügy, mondaná erre valaki, kinek mi köze hozzá? Mindenkinek böze van hozzá, felelném erre én, mert mig a születési rang többé semmire sem kötelez ezen a világon, a szellemi, a művészi, a tudományos rang viszont mindenre kötelez: mértéktartásra, ízlésre, önmegtagadásra és igen: példamutatásra. A szívsebész technikai tudása utján meghoszszabbithatja néhány ember életét viszont magánéletének bőségesen publikált ízléstelenségeivel kárt okoz a fiatal nemzedékben, az bizonyos. • * Az asztronauták, a holdrepülök hősiessége és lenyűgöző mesterségbeli tudása lázbahozta a világot, de törvényszerű volt, hogy a láznak alább kell hagynia, egyszerűen azért, mert maga a cél nem ragadta meg és nem nyugtalanítja eléggé az ifjú nemzedékek fantáziáját. Az ifjúság pontosan úgy és azok között a keretek között vágyik a Holdra, ahogyan Verne Gyula segítette oda, ennél többet ma sem akar a Holdtól, sem a tengerfenéktől,, az uj és a legújabb nemzedékek is a Földön akarnak élni és inkább a párisi La Bourget repülőtér felé tartanak, ahogy Lindbergh is odatartott parányi gépén 1927-ben. Az ifjúságnak az ösvény keresők kellenek, de olyanok, akik reális uticél felé vezetik, hová aztán betájolhatja önmagát. Átrepülni az óceánt— ez máig is milliók vágya és ambíciója s ki teheti, átrepüli, a légi-ösvényen, amelyet Lindbergh vágott. De átrepülni a világűrt? A nagy kalandot az ifjúság “kiolvasta”, mint egy izgalmas regényt, végigdrukkolta, lelkesedte is, de aztán túl kellett magát tennie rajta, minthogy nem oldott meg számára semmit. Ma még s még sokáig csak a Le Bourget repülőtér felé tart és nem a Holdba. A nagy kaland odakerült szellemi könyvespolcára, de nem fog érte nyúlni nap-nap után, hogy újra olvassa. Lingdberghben felnőtt egy nemzedék. Mindennel igy vagyunk. Clark Gable helyett Michael Cain a miénk, Marlene Dietrich helyett Rachel Welch és Laurence Olivier helyett Richard Burton, aki többé nem “Handet”-jével szerepel a rivaldafényben, de hitvesének vásárolt tojásnagyságú gyémánttal, többé nem a koponyával kezében kérdi, hogy “lenni, vagy nem lenni”, de a Cartiernél kiválasztottott ékkővel a kezében, hogy “mennyi ?” — a nagyság helyett a közhely, a középszer, a mohóság, pénz és kétes kielégülések hajszája. Ha Freud élne, nagyszerű tanulmányul szolgálna számára Burton: mennyivel súlyosabb Olivier kezében a kellék-koponya, menynyivel rangosabb, nemesebb, világraszólóbb, mint Burton kezében a Cartier-gyémánt ? Hol vannak az eszményképek? Akik tévedtek, melléfogtak, de hoztak valamit a világra, amiért az emberiség sohasem lehet eléggé hálás nekik. Hol vannak azok, akikre tartósan fel lehet nézni ? Amerre csak fordul az ember: a nagy középszerűség az államvezetaésben. A korporációs simaság és hajlékonyság és állandóan érezhető készség a hátrálásra a Nyugaton — s az ezzel folytatott cinikus erőjátszma a másik oldalon. De kik azok, akik az ifjúság eszményképei lehetnek? Akik cselekvésre tanítják és humanizmusra? S akiknek eredményei ugyanakkor oly világraszólók, hogy azzal méltón támaszthatják alá minden szavukat? Kik azok, akik képesek lehetnek arra, hogy kinyújtsák ennek a soronkövetkező uj nemzedéknek a képzelőerejét? Kik azok, akik minden tekintetben hitelképesek lehetnek számára? Eszményképek nélkül nem lehet élni. Eszményképek nélkül a cinizmus és az anarchia kerekedik felül. Eszményképek nélkül az emberiség azt a hitet veszíti el, amely egyszerűen nélkülözhetetlen a túléléshez és a haladáshoz: a hitet önmagában .,. Halásx Péter
