Szabad Sajtó, 1970. július-szeptember (62. évfolyam, 27-39. szám)
1970-07-09 / 28. szám
6. oldal SZABAD SAJTÓ Thursday, July 9, 1970 Kisdiák koromban egy vöröskötésü “Beadekert” kaptam apámtól. Szeccesziós betűkkel a “London” ezó volt a födelére nyomtatva és részletesen tartalmazta mindazt a sok-sok tudnivalót, amire az embernek egy londoni utazásnál szüksége van. Német alapossággal még olyan, lényegtelennek látszó dolgok is fel voltak benne sorolva, hogy hány kilométer egy tengeri mérföld, s hogyan kell a Fahrenheitet a becsületes Celsiusra átszámítani. Furcsa sorsa lett a könyvecsK Ilmái Gyula kének. Közbejött ugyanis az első világháború, s szó sem lehetett többé egy londoni utazásról. A “Beadeker” ott porosodott éveken át a könyvespolcon, időnként elővettem, gondosan letörölgettem és segítségével képzeletben végigjártam a londoni parkokat, felszálltam a földalattira a Trafalgar Squaren, jártam a Taté Galleryben, meglátogattam a Temple-t, a Westminster-t, bebarangoltam a British Museum termeit, megbámultam a Towert, a Temzét . . . aztán nagy sóhajtások közepette visszakerült a könyvecske régi helyére. A világháború után eszembe se jutott a londoni ut; sokkal szegényebbek lettünk, mintsem Nixon elnök legutóbbi cambodiai jelentésének lényege: Az amerikai katonák nem térnek vissza Cambodiába, az amerikai légitámadások azonban — szükség esetén — folytatódnak. * * * Baudouin, belga király és Fabiola királyné, a közelmúltban ellátogatott Kongóba, amely 1960- ig belga gyarmat volt. Az uralkodót és feleségét óriási ünnepléssel fogadták. Ok: Joseph Mobutu, kongói elnök, újabb pénzügyi támogatást akar kérni Belgiumtól. A gangster-harctól Nyugat-Berlin sem mentes: (nemrégiben két ganster-banda utcai harcot vívott, néhány halottal és néhány sebesülttel. Egy újságíró megjegyezte: A jelenet a “legszebb” chicagói emlékeket idézte vissza. * * * Aligha lepett meg bárkit is, hogy a legujabl/ közelkeleti amerikai békejavaslatot mindkét érdekelt fél visszautasította. Ez, természetesen, várható volt. Köztudomású, hogy az arabok mindenképpen vissza akarják kapni az amerikai javaslatban nem említett Golan fensikot, köztudomású viszont is is, hogy az izraeliek nem szándékoznak kivonulni az 1967-es, hat napig tartott közelkeleti háborúban elfoglalt területekről. Kérdés ezekután csak az, hogy érdemes-e efféle javaslatok kidolgozására időt, energiát és pénzt vesztegetni, amikor kezdettől fogva bizonyos, hogy mindkét érdekelt fél számára elfogadhatatlan a javaslat? * * * A Cooper-Church féle javaslat, amelyet a szenátus hosszú harcok után, végülis megszavazott, példája az olyan fajta törvény-megszövegezésnek, amit semmit sem old meg, sőt mindent csak zavarosabbá tesz. A javaslat eredetileg megtilt ugyan az amerikai elnöknek minden újabb cambodiai beavatkozást, de előzőleg a szöveget annyira és annyiszor felhígították, hogy ezekután sokkal tiztázatlanabb az elnök és a kongresszus jogköre, mint amilyen valaha is volt. ... Londonra gondolni lehetett volna. A font Európa legjobb valutája volt, egy font valóságos vagyon, s mesélték, hogy nagyobb bankjegy, mint egy fontos alig van forgalomban, már egy ötfontosra rá kell írni az embrenek a nevét, a százfontosnál pedig megjelenik a rendőr . . . Nálunk akkoriban korona-világ volt, aztán később pengő-világ, szerencsés volt az a fiatalember, aki szellemi inségmunkásként 40—50 pengőt kapott egy hónapban. Ismét csak álmodozni lehetett, leszedni a polcról a “London” feliratú könyvet, megsimogatni. Már kívülről tudtam minden adatát: mikor rendezik a Henley-regattát, mennyi a belépődíj a Towerbe, ki van eltemetve a Westminster “költősarkában”. Képzeletben százszor is megtettem az utat a csatornán és mindig szivdobogva lestem, mikor tűnnek fel végre “Dover fehér sziklái”. A harmincas évek felé megint minden beborult, szó sefti lehetett a réges-régen tervezett útról, örültünk, ha egyáltalán éltünk az egyre elsivárosodó környezetben. Már egy balatoni kirándulás is eseménynek számított, hát még Anglia, hát még a tenger! Na, majd ha jobb idők jönnek — vigasztaltuk magunkat. De mint tudjuk; sohase jön egy jobb, sahse jön egy szebb, hiába reménykedik az ember. A jobb idők helyett Hitler érkezett vészt és vihart hirdetve. Európa ugyan még nem lángolt, de közel volt hozzá. Ausztria felől egymásután érkeztek a dúlt arcú menekültek, aztán máshonnan is jöttek: Lengyelországból, Csehszlovákiából ... A londoni ut a messzi ködbe tűnt. Elérkezett a második világháború. Eléggé felnőttem közben, de gyerekkori pirosfedelii könyvecském még mindig féltett ereklyéim közé tartozott. Amikor felhangzott a londoni rádióban a Sors-szimfónia vészt jósló dallama, rendszerint a könyvecske is előkerült és a régirégi térképeken követtem a speakert: merre járnak a német repülők, hová szórták le bombaterhüket, mit találtak el? Az utazásra úgy gondoltam, mint valami lehetetlen álomra, de mégis ezzel vigasztaltam magam és főleg azokban a napokban, amikor szinte semmi remény nem volt a rémségek túlélésére. És aztán mégis túléltük, talán csak azért, hogy nyomban belezuhanjunk egy másik rabságba. Már elő volt készítve a “Baedeker”, amikor útlevélkérelmemet indokolás nélkül visszautasították, még jó, hogy nem lett nagyobb baj belőle. így múltak az évek. A “Baedeker” ott piroslott a régi helyén, de mit is beszélek: azóta, hogy birtokomba került, száz helye is volt, ahány lakásom és könyvespolcom, ahány menedékhelyem a sokat próbált hazában. 1956-ban váratlan fordulat következett; az ország ugyan nem szabadult fel, de jónéhány ezer ember igen, s köztük én is Nyugatra kerültem. Most már bármikor utazhattam volna Londonba, hogy betöltsem régi vágyamat, de mégse mentem ; az emigráns-viszonyok nem tették lehetővé az évtizedek óta tervezett utat — hogy finoman fejezzem ki a szegénységet, sőt nyomorúságot. Hogy ne szaporítsam sokat a szót: a napokban tértem vissza Londonból. Persze, ez nem valami világrengető ügy. De talán mégis érdekes, ha elmondom, hogy ugyanazzal a “Baedekerrel” keltem útra, amelyet boldogult apámtól gyerekkoromban kaptam és amely hűségesen várta, hogy szolgálatomra lehessen. keltem útra, amelyet boldogult apámtól gyerekkoromban kaptam és amely hűségesen várta, hogy szolgálatomra lehessen. Kimenekített könyveim között ott volt Kari Baedeker ur kissé megtépázott könyvecskéje is, melyet 1912-ben nyomtattak Leipzigben, de az már a 17-ik kiadása volt, tehát óvatosan számítva is vagy 70—80 esztendős lehetett. Szándékosan vittem magammal, két okból is. Egyrészt azért, hogy megháláljam hűségét; másrészt, mert hittem, hogy ugyanolyan hasznát veszem, mint vettem volna —, ha a történelem újból és újból közbe nem szól — az első világháború előtti években, vagy valamivel későbben. Egyféle sznobság is volt a gesztusban: hittem, hogy nincs szükség egy újabb kiadású útikalauzra, mindent megtalálok, jól eligazodom Londonban a régi segítségével is. így szálltunk be hát egy májusi estén a bécsi Westbahnhofon az ostendei expressz kocsijába. Miért mesélem el ezt a banális, sőt érzelgős történetet ? Csakis azért, mert tanulsága van, mégpedig nem is akármilyen, hanem minden nép, minden ország számára érvényes, hasznos tanulsága. Lényegtelen kivételektől eltekintve mindent a helyén találtam. Ugyanazzal a földalatti-járattal közlekedtem a Finchley Road és az Oxford Circus között, melyet az én jó öreg “Beadekerem” ajánlott, az utazás is ugyanannyiba került; Nelson szobra ugyanott állott, ahol az útikalauzom szerint állnia kellett;- ennél is nagyobb csoda, hogy nemcsak a szobor: a rendőr is ott állott, ahol Baedeker ur szerint “minden valószínűség szerint találni lehet egy rendőrt, aki szivesen útbaigazítja az idegent”, nos, ott volt most is és rendkívül szivesen magyarázta a megmagyarázandókat; rátaláltam Szalma János korcsmájára, ki tudja, hányadik tulajdonos ült már azóta a “Jack Straw’s Castle”-ben, amióta a Baedeker szerzője méltónak találta a “Spaniard’s Inn”-nel egyetemben feljegyezni a régi korcsma nevét a szomjas utazók számára; egyébként a “Spaniard’s Inn” is a helyén volt, talán most is ugyanazok a poharak lógtak fejjel lefelé a mennyezetről, jó öreg, masszív angol poharak, el lehetett róluk képzelni. Megtaláltam a színházakat is, méghozzá régi nevükön. A legnagyobb meglepetést az én európai, helyesebben középeurópai, sőt kelet-európai gondolkozásmódom számára az szolgáltatta, hogy az utcák és terek nevei nem változtak közel egy század óta, nem találkoztam marsallok, hadvezérek, kalandorokból nemzeti hősökké avanzsált férfiak nevével, se “dicsőséges hadseregek” nem nyertek utcát London város tanácsától, de úgy semmiesetre sem, hogy a régi utcatábla helyett uj névvel uj tábla került volna a házak homlokzatára. Még elképzelni is lehetetlen, hogy az Oxford Street-et, a Kensington Roadot, a Piccadillyt, a Regent Streetet ne ugyanígy hívják az idők végezetéig, vagy hogy a Westminster Bridge nevét mondjuk Sztálin-hidra változtassák meg majd, vagy más valamire, mindig aszerint, ahogyan a történelem kereke forog. Néhány hónapja csak — amióta Londonban jártam — vagyok tisztában az “állandóság”, a “szilárdság”, a “maradandóság”, a “biztonság” szavak valódi jelentőségével. Érdekes apróságok A modern közlekedés első áldozata egy Briscoll nevű angol hölgy volt, akit 1896. december 17-én ütött el Londonban egy 6 kilométeres sebességgel haladó autó. Nem az autókban van tehát a hiba, mi nem tanultunk meg azóta sem elég gyorsan futni. * * * Elektronikus szótárt mutattak be a frankfurti könyvkiállitáson. A "szótár” mágneslapokból áll, egy-egy lap kb. 30 ezer betűt tárol, igy egy lap 60—80 zsebszótár oldalnak felel meg. * * * Lengyelországban a lovak patkolásának uj módszerét dolgozták ki: az állat patáit műanyagréteggel vonják be. Ez az eljárás harmadannyi időt igényel, mint a patkóval való szokványos vasalás. A müanyagbevonat 6—8 hétig tart, utána meg kell újítani. ___ „ÚTIKALAUZ” Irta: KLAMÁR GYULA
