Szabad Sajtó, 1970. július-szeptember (62. évfolyam, 27-39. szám)
1970-07-09 / 28. szám
Thursday, July 9, 1970 SZABAD SAJTÓ 7. oldal Irta: RUBY Péter a szalvétával megtörölte a száját: — Etelka, a vacsora remek volt, angyali feleség vagy! — Hirtelen ránézett a faliórára. —- Mit nézed minden pillanatban az órát ? — duzzogott az asszony. — Nem karok elkésni a klubból — felelte a férj — és tudod, szivem . . . — Velem nem törődsz — szólt közbe sirós arccal Etelka. — Sohasem vagy egyedül, lelkem. Különben is magányos hely, nincs sehol a világon . . . Az ember önmagával a legjobb társaság. ■— És mégis rohansz a klubba, ahol húsz asztalnál nyolcvanan bridzseznek. —- Látom, számolni tudsz, de mi nem bridzsezünk. A lókupecok bridzseznek, az urak tarokkoznak. — Én is bridzsezek, pedig nem vagyok lókupec felesége. : — Ne feleselj, drágám. Hetenként háromszor maradok ki és te ezért haragszol. Könnyű szívvel, lelkiismeretfurdalás nélkül hagylak egyedül, mert tudom, hogy jól érzed magad a rádió, TV é3 könyvek társaságában. — Óh, igen, a sok olvasástól a tudományom már nagyobb, mint a mellbőségem . . . — A weekendet veled töltöm. Ez neked nem elég? Ahogy ismerlek, jól érzed magad egyedül. Magányodban is megtalálod az élet szépségeit. Te már ilyen ragyogó típus vagy, drágám! — Ne. udvarolj és ne filozofálj. Utoljára kérlek : vagy én, vagy a csavargás. A kettőt egyszerre. nem lehet. Vedd tudomásul, hogy visszamegyek a mamámhoz. — Az örökös refrén: vissza a mamához! Nem tudod te ezt megtenni lelkem . . . annál jobban szeretsz. — És ezzel visszaélsz! — kiáltotta hisztérikusan az asszony, s zokogva rohant a hálószobájába. Az előszoba ajtaja nagy dörrenéssel becsapódott. Péter elment. Etelka kivánszorgott az előszobába, s a szekrényből elővett két nagy bőröndöt. — Na, várj csak, Péter, majd megtanítalak én . . . ! Eszelősen dobálta ki a szekrényből a ruhákat, a fiókból a fehérneműket. -— Majd én megmutatom, hogy velem ezt nem lehet! Éjfélkor hazaérkezett a férj. Meglepte, hogy a lakás sötét. Ilyenkor a kis villany még világit az előszobában, s a hálóban Etelka nézi a TV-t, vagy az ágyban kinyujtózva olvas. Végigment a sötét szobákon és sorba felgyújtotta a villanyégőket. Benyitott a hálószobába, — ott is sötétség fogadta. — Talán alszik már — mondta félhangon és felkattantotta a villanyt. A széles ágy vetetten és Etelka nincs sehol. Ijedten nézett körül. A csend most elviselhetetlen volt és a végtelen üresség mellbevágta. Szobáról-szobára szaladva kiáltotta az asszony nevét, s a válasz mély csend ... — Hát mégis elment!!! — Etelka!! — ordította reménytelenül — szeretlek! Hallod? Szeretlek! Gúnyos, gonosz csend volt a válasz. Tanácstalanul nézett szét s az asztalon egy nagy iv papirost látott, a levél sarka egy kristályváza alá szorítva feküdt. Ez az Etelka! A terjedelmes irógép-papiroson néhány szó van csupán: “Visszamentem a mamámhoz. Most már nyugodtan járhatsz imádott klubodba!” A fájdalomtól elsápadt. — A csillagokat is lehoztam neki —, sóhajtotta a megvert férfi keservével. Születésnapi á-4Íi.xi ri-D v-iád .*--5 L> v/ta.• ;n A .-A: .iZAiiiu. íbá ism au ERZSÉBET ra két karátos gyémántgyűrűt húztam az ujjára! — Kétségbeesetten nézett ki az ablakon. Az utcai világítás homályos sötéten szűrődött be a kivilágított szobába. Látja, hogy az egyik ablakfüggöny földigérő nehéz selyme megmozdul. Csak éppen annyira mozdul, hogy inkább érzi, mint látja. Talán a huzat lebbentette meg? De az ablak csukva van! Óh, szentséges Isten! Etelka világoskékselyem házicipőjének az orra a függöny alól kilátszott. A selyemcipő hegyes kis orra belekacagott a meggyötört ember leikébe. Hát így állunk? így akar megijeszteni? Na, várjál csak, gyönyörűm, most jövök én! Megint felvette a levelet, s most hangosan olvasta. Mikor a két mondatos üzenetet befejezte, nagyot kurjantott: — Végre elment! Előbb is megtehette volna! Végre szabad vagyok! Hurrá, most kezdődik az igazi élet, asszonyi nyafogás nélkül. Vége van a rabszolgaságnak. Most pedig elmegyek a Hableány éjjeli mulatóba! Pezsgővel ünnepelem az örömnapot! — Kaján mosollyal nézett a függönyre. A nehéz selyemanyag, mély redőivel alácsüngve, úgy remegett, mintha rángatnák . . . — Aha, Etelka sir; hát csak sírjál, — pedig úgy szeretett volna odaugrani s a karjaiba kapni, halálra csókolni ... De nem, holtáig tanul az ember, hát még az asszony! Nagy füttyszóval lecsavarta az összes villanyokat — és elment. Éjfél után két órakor jött vissza. Nem volt ő semmiféle lokálban. Bement egy közeli, hajnalig nyitott moziba. Nem figyelte a képet, mindig csak Etelkára gondolt és jobban szerette, mint valaha. Lassan nyitotta ki a hálószoba ajtót, s az ágyon Etelka mélyen alszik, a kis szekrényen ég a lámpa. Ejnye, de furcsa. Etelka úgy horkol, mint egy fáradt kubikos, holott sohasem hallotta horkolni. Lassan vetkőzni kezdett s akkor látja, hogy az éjjeliszekrényen áll az a kis üveg altató, amit a múlt napokban vásárolt, mert nyugtalanul aludt. Kezébe veszi az üveget, teremtőm, az üveg üres! Valami megroppan a lába alatt; megnézi: az altató pilulák ott hevernek az ágy előtti kis szőnyegen. — Ejnye a teremtésit ennek az asszonynak, most meg igy akar rámijeszteni? — Gyorsan felkapkodta a szőnyegről a pilulákat s visszarakta az üvegbe, hogy megtudja, mennyit vehetett be az ostoba asszony. Az üveg majdnem megtelt, néhány szem híja volt, hozzászámítva azt a két szem. pilulát, amit ő a napokban bevett. Aggódva hajolt a mélyen alvó asszony fölé. — Horkol istenigazából, de a pulzus ritmikus, ha lassúbb is, mint máskor. Nincs semmi baj, nem telefonál orvosért, majd kialussza magát. Lefeküdt^ a villanylámpa fényénél virrasztóit, hogy ébren legyen, ha Etelka fel talál ébredni. Másnap délelőtt tiz órakor Etelka kinyitotta a szemét . . . karjait szétdobva a párnákon nagyot nyújtózkodik. Közben ásít meg ásít és sóhajtozik. Péter hozzácsuszik és az arcát simogatja. Etelka közömbösen néz rá, mintha semmi sem történt volna . . . — Te vagy az, Péter? — Mióta alszom? — Amióta a pilulákat bevetted. — Meg akartam halni — nyöszörögte Etelka — de amikor az üvegből az összes pilulát a tenyerembe ráztam és úgy szórtam be a szájamba, mint a gyerek a pattogatott kukoricát, hirtelen megdöbbentem és azt mondtam magamnak: — Hiszen ha meghalok, ez a piszok megnősül! — s gyorsan kiköptem az egészen; de éreztem, hogy néhány szem elolvadt a nyelvemen s egy pohár vízzel leöblögettem és hamar elaludtam. És most itt vagyok és szeretlek s te is szeress, drágám, _.»^***' Ruby fcrzsébel GÖRBE TÜKÖR TISZTESSÉGTELEN AJÁNLAT Sárikát a gép mellett láttam meg először. Tömött, szőke kontyát kecses kendőcske övezte, alakját bármely maneken is megirigyelhetné. — Mint később megtudtam: a “gyár szépe” címet, no meg a műhely férfitagjainak őszinte rokonszenvét érdemelte ki. Ez jutott az eszembe most, amikor Sárika itt ül velem szemben a kerek kis asztalnál. Nem én hívtam, magától jött, méghozzá panaszügyben. Szemérmesen és felháborodottan súgta a telefonba : “a téma kényes, tehát csak négyszemközt tárgyalok”. Arra kért, hogy négyszemközt beszélhessen velem. —Szóval, megkörnyékezte Károly, a főművezető? — Sajnos, igen — válaszolta, mereven az asztalterítőt szemlélve. — És visszautasította ? — Természetesen! Mégsem való, hogy visszaéljenek egy dolgozó nő helyzetével. Mert Károly bácsi tudja ám, hogy kinek adjon jó munkát, kinek meg rosszat! — De hogyan juthatott eszébe ez a pikáns ötlet? — Hát nem tudom, talán János árulkodott neki. Akivel szakítottam — tudja. — Jánossal? Az kicsoda? — A lakatos. Kucsorodott utánam. Aztán . . . Táncoltunk, hazakisért. Na, szóval szépen együtt voltunk két hónapig. Amig meg nem barátkoztam Gézával. — Gézával ? A fiatal mérnökkel ? — Hát ismeri? Kár, hogy olyan rövid ideig járhattam vele! — Ennek is vége? — Bevallom, nem illettünk össze. Tudja, mindig olyan fenemód fennhéjázó tudományos dolgokat hozott elő. Sárika közben kényelmesen elhelyezkedett a fotelben. Szemmel láthatóan jól esett neki, végre megbeszélni az elmúlt fél esztendő “leltárát”. Már majdnem felengedett az a szigorú vonás a szép fekete szeme alatt, amikor ismét eszébe jutott Károly “bácsi”. — Hogy nem szégyellt ilyet ajánlani. Ráadásul ott, a műhelyben, mindenki előtt! — És a többiekkel nem a műhelyben ismerkedett meg? — De igen. Csakhogy . . . — És a többiek nem sértették meg az “udvarlással”? Majd elfelejtettem —, miért bácsizza a főművezetőt, hisz alig múlt haiminc éves, ráadásul nőtlen, szabad ember? Ha a többiekre nem volt panasz, Sárika, hát miért van Károlyra? —- Mert nem tetszik . Matkó István Nevessünk — Miért nem köszöntél tegnap az utcán? A saját feleségemtől ennyit igazán elvárhatok. — Nem akartalak zavarni, mert egy nővel men-! tél összesimulva. — Épp öelőtte restelltem magam, hogy ilyen udvariatlan felségem van! — Imádlak. Azért, ha legközelebb megint vissza akarsz menni az anyádhoz, a függöny alatt húzd beljebb a lábadat . . . — Tudtad, hogy elbújtam? — Most mondtam. Hiszed-e, hogy a nagy heje-hujázás mellett a fájdalomtól majd megszakadt a szivem . . . könnyes szemmel kacagtam, mint ama szerencsétlen bajazzó. Bocsássunk meg egymásnak. Egy héten egyszer megyek a klubba. — Egyszer ? Hát nem bánom — és galambnyögdicséléssel bujt a férje melléhez. Boldogan hevertek egymás karjaiban, mint akkor, azon a csodálatosan szép és megrendítő riászéj szakán, ( aus.:;.» • YgíTvWl rí -3 ilOíí'S X*i dOjitTaíÍÜS&J'SJ.I Jfoy >.» ,Júr-U'- asvCys Kv.u SELYEMCIPŐ
