Szabad Sajtó, 1970. július-szeptember (62. évfolyam, 27-39. szám)
1970-09-03 / 36. szám
Thursday, Sept. 3, 1970. SZAR AD SAJTÓ 15. oldat ' SZENT ISTVÁN KORONÁJA Hogyan került Amerikába? 1965 október 15-én a Kansas államban megjelenő Wichita Eagle and Beacon Magazine-ban érdekes cikk jelent meg a magyar koronáról. Szent István koronájáról, amelyről hosszú esztendők óta vajmi keveset hallott a világ. “A korona holléte a State Department féltve őrzött titkai közé tartozik ... a valószínű hely, ahol a korona található: egy^biztonságos pince valahol Washington körzetében, vagy Fort Knox, Kentucky államban; vagy egy titkos értékőrző hely, valahol a hegyek mélyén. Az sem biztos, hogy egyáltalán az Egyesült Államok területén \an” — irta a lapban Donald H. May, de az idézet utolsó mondatát hamarosan maga cáfolta meg: “Szent István koronáját megőrzésre, az Egyesült Államok hatóságai számára a második világháború utolsó napjaiban, magyar katonai őrség szolgáltatta be, miután magyar területről kihozta. A korona ilyen formában az Egyesült Államok gondozásába került. Azóta úgy kezelik, mint a magyar nép speciális státusban levő tulajdonát, amely az Egyesült Államok hatóságainál van letétben.” Függetlenül attól, hogy ennek az újságcikknek több megállapítása pontatlan, ellentmondó, nyugodtan elmondhatjuk: a magyar korona törtétele a legképtelenebb históriák egyike. Szerepel benne rablás, fegyverszüneti szerződés és békeszerződés megsértése egyaránt. Kik vitték ki az országból a magyar nemzeti vagyonnak ezt a történelmi hagyományaink szempontjából oly értékes adrabját? Szálasiék. 1945 május első napjainak egyikén amerikai tábori csendőrök letartóztatták és teherautón Augsburba szállították Bárdossyt, Szállásit, Imrédyt és másokat. A háborús bűnösöket szállító teherautó mögött egy másik tehergépkocsi haladt. Ezen egy Pajtás nevű ezredes és nyolc magyar koronaőr ült körül egy ládát: a magyar korona páncélládáját. Augsburgban Pajtás ezredes jelentkezett egy amerikai tisztnél, közölte; a páncélláda a koronát tartalmazza. Amikor a kulcsot kérték tőle, azt felelte: Szálasi utasítására a kulcsot Gömbös Ernő százados, Szálasi szárnysegédje őrzi, azt azonban nem tudja, hogy hol van most a szárnysegéd. Az amerikaiak hamar mglelték Gömbös Ernőt: másokkal együtt a salzburgi börtönben ült. Jó néhány napba telt, amig megkapták tőle a kulcsot, ezzel a kulccsal nyitották aztán ki Augsburgban, Pajtás ezredes jelenlétében a ládát, amely — üres volt. Az amerikai kihallgatócsoport vezetője emlékirataiban megírta, hogy irgalmatlanul hosszú, fárasztó és zürzvaros vallatások után, Pajtás ezredes bevallotta: a trükköt Szálasi gondolta ki, a korona egyébként Mattsee mellett egy mocsárban megtalálható; egy olajoshordóba zárva ásta k el. Az olajoshordót meg is találták; a hordóban egy láda volt, abban bársonyba csavarva a korona. A bélés, a szövetrész akkor már elrothadt. A korona ezután útra kelt Frankfurt felé, ahol egy banképület páncélszekrényében helyezték el. És azután? Meglehetősen zavaros történet következik. 1956 augusztusában Mattsee községben Strasser kanonok házán emléktáblát avattak, amelynek felirata szerint “1945-ben ebben a házban őrizték a koronát”. Az emléktábla avatásnál az idős Strasser kanonok beszédet mondott és közölte, ő úgy tudja, hogy a koronát később az amerikaiak vették át, akik először Wiesbadenbe, majd Rómába vitték. Rómát emlegeti egy másik levélben Rohracher salzburgi hercegérsek — ez a levél Spellman bíborosnak szól, és 1948- ban Horthy Miklós, egy, a pápának Írott levelében is a korona vatikáni elhelyezéséről irt. Még 1945-ben megjelent egy érdekes tudósítás az ABC cimü belga lapban. A szerző E. Langui, megírja, hogy Wiesbadenben találkozott Walter J. Farmer kapitánnyal — a kapitány civilben Cincinnati város múzeumi szakértője —, aki megmutatta neki a barna bőrrel bélelt ládában heverő koronát. Esztendőkkel később olyan hírek terjedtek el, amelyek szerint a koronát Wiesbadenből az Egyesült Államokba vitték és ott a National Collection of Fine Art szakemberei megbízást kaptak a nagy értékű műkincs konzerválására. Egészen bizonyosnak tűnik, hogy a korona akkoriban hozzáférhető volt amerikai szakemberek számára, hiszen 1951-ben Patrick J. Kelleher tollából egész kötet jelent meg a koronáról — olyan fényképekkel illusztrávla, amelyek azt Pázmány Péter 1570-ben született Váradon, 1637-ben halt meg Pozsonyban. Ami e két évszám közé esik, megtalálható minden irodalomtörténeti kézikönyvben és lexikonban. Szülei kálvinisták voltak, de mostohaanyja katolikus; ennek, meg a Váradon misszióskodó Szántó Arator Istvánnak a vezetésével lett katolikussá tizenkét esztendős korában. Aratorral nemcsak a hitvitázó és hithirdető lendület képviselője jelenik meg életében, hanem az irodalomé, az Írásé is:Arator az első katolikusok egyike volt nálunk, aki tollával is küzdött a hitért; ma már tudjuk, hogy a Káldi-féle, 1626-ban megjelent teljes katolikus magyar biblia egy része az ő fordítása. Pázmány Kolozsvárott tanult a jezsuitáknál, aztán Rómában; utána Grácban volt tanár, majd Forgách érsek jobbkeze, 1616-tól esztergomi érsek és az ország egyik legsúlyosabb politikai egyénisége. Ami ezt a már akkor is vitatott, s azóta sokszor tulmagasztalt, máskor tulócsárolt politikai magatartását illeti: ma már elég világosan látjuk, hogy egyrészt azokban a forrongó időkben korántsem volt olyan könnyű eldönteni “az igazságot” (vagyis hogy mi is igazában az ország és a nemzet érdeke), mint utólag Ítélkezni; hogy másrészt Pázmányt, aki valóban népe javát akarta, semmiképpen sem lehet egy kalap alá venni a Habsburg-érdekek későbbi kiszolgálóival ; s hogy, harmadsorban, az ő “politikája” is, mint minden igazán nagy politikusé, “fejlődött”, azaz számolt tapasztalataival és a váltakozó körülményekkel, s végül is német és török közt olyasféle borotvaélen álló — egyensulyállapot kialakítását javallottá, amelyben se a német “nem pökhel a gallérunk alá”, se a török nem gázolhat le. “Kedves, édes Hazám, kedvezz tenmagadnak”: ez a mondat — a Két rövid könyvecske Bihar megyének szóló ajánlásából, ebből az “édes nevelő hazája” iránt tett, megindult liráju, öregkori vallomásából — ez lett végül politikájának alapszempontja is. Hatalmas méretű munkásságát már Grácban megkezdte; és ez a tevékenység már itt kétirányú: egyrészt polémia, védekezés és támadás, másrészt a hiányok pótlása, belső épités. Ha Magyari István sárvári prédikátor nézeteit kell visszautasítani (hogy tudniillik az országban való sok romlásnak okai a katolikusok) ; ha a Monoszlai András kezéből kihullott tollat kell fölvenni és helyette Gyarmati Miklósnak megfelelni: Pázmány tüstént készen áll. De készen áll ugyanakkor arra, is, hogy eleget tegyen a katolikus magyar asszonyok kérésének, akik imakönyvet kérnek tőle, “mert szűkön és ritkán találhatnék a mi nemzetünk közt keresztény imádságos könyvecske”, és arra is, hogy a lelki igények kielégítésére “müforditás-elméleti” megjegyzésünk mutatták, hogy a koronát — legalább is egy időre —szétszedték, hogy a művészettörténészek igy tanulmányozhassák. Aztán évekig nem esett szó a magyar koronáról. 1965 novemberében azonban a világlapok első oldalán egyszerre csak felbukkant a korona fényképe, Az történt ugyanis, hogy a vatikáni muzeum könyvtárából, más nagy értékű műkincsek mellett, ellopták a koronát is. Nem az, igazit, hanem egy rendkívül pontos és szép másolatot, amely már évtizedek óta ott volt Rómában. De csak néhány napig tartotta magánál a műkincset a rabló, rájött, hogy nehezen értékesíthető és egy Ráma-környéki villa kertjében hagyta a bokrok alatt. Itt találták meg a rendőrök. A korona sorsának történetét tehát egyelőre nem lehet befejezni. (G. M.) szerint, “mintha először magyar embertől magyarul íratott volna”) Kempis Tamás hires és kedvelt munkáját, a “Krisztus követését”. A gyakorlatibb célú “Prédikációk” élete legvégén megjelent két kötetben maradt ránk. Ez utóbbi volt az igazi, közvetlen és valóban emészthető táplálék, amit kora hivó népének nyújtott. Akik ezeket a beszédeket a pozsonyi vagy a nagyszombati templomban végighallgatták, kerek egy órán át útmutatást vártak tőle, gyakorlati irányítást, arra, hogyan kell az életben viselkedniük, egyáltalán hogyan kell élniük. A prédikáció akkor ebből a nevelő és a szó minden értelmében “információ” szempontjából is sokkal fontosabb volt az emberek életében, mint amióta számtalan másféle forrásból kaphatnak tájékoztatást és eligazítást. 1620 körül pl. azt, akit az az igen fontos kérdés izgatott, hogyan nevelje a fiát vagy a lányát, nem talált a keze ügyében husz-harminc népszerű vagy tudományos pedagógiai munkát; Pázmány prédikációjából viszont bőséges erkölcsi és nevelési ismereteket szerezhetett. S ugyanígy az élet egyéb kérdéseire és állapotaira vonatkozólag: minden valóságos enciklopédiája a Prédikációk két vastag kötete. De nemcsak gyakorlati morált adott. Ez a szigorú, de — leveleiből látjuk — melegszívű és emberséges ember talán sehol sem mutatja meg olyan leplezetlenül a maga “líráját”, lelki életének legmélyebb érzelmi rétegeit, vallásos élményének forróságát, mint amikor a hívek fölött, a hívekhez szólva a szószék magányában voltaképpen négyszemközt maradt Istennel. Mit érezhették ilyenkor hallgatói? Még ma is megsejthet valamit megindultságukból, aki a Prédikációkat olvassa, valamint abból, hogyan fordult Pázmány (és hogyan fordította híveit) Isten felé, hogyan forrósodott át vallásos megrendülésében a lírája (például amikor Krisztus haláláról beszélt); mint ahogy kitárul az olvasó szeme előtt az a világkép is, amit hallgatói elé tárt, megmutatva, hogyan szemléli a létet, s hogyan értékeli nagyságában milyen semminek és semmiségében milyen nagynak vallja a teremtésnek a hagyományos aszkétikai gondolkodás szerinti koronáját is, nyomorultját is egy szem élyben: az embert. Rónay György Nevessünk í KRITIKUS HELYZET Két szinésznő beszélget egy harmadikról: — Hogy tudott hozzámenni a kritikushoz, aki mindig oly kíméletlenül irt róla? — Bizonyára bosszút akart állni rajta. , ARCOK A MÚLTBÓL: A NÉGYSZÁZ ÉVES PÁZMÁNY
