Szabad Sajtó, 1970. július-szeptember (62. évfolyam, 27-39. szám)

1970-09-03 / 36. szám

Thursday, Sept. 3, 1970.

SZARAD SAJTÓ

11, oldal

A találkozás Rózsa lányommal, olyan helyen történt, amelynél vadregényesebbet el sem lehet képzelni. Igen, a Catskill-hegyekben. Egy müut és egy fürdőhely kereszteződésénél. A platánfák alatt. Amint vártam, hogy e megbeszélt helyen lefékez kocsijával. Kísérője társaságában. Hiszen egy 13 éves lánykának még nem szabad kocsit vezetnie.

Rózsa, az ide kiérkezésem okainak, az 56-os eseményeknek gyermeke. Hiszen az apja október 24-i születésű. S az akkor negyvenen túli férfi, aki amerikai “misz”-t vett feleségül, úgy frissiben, amint a forradalmi dalait magával hozta, ma már hatvan felé jár. S az eltel hosszú évek alatt, a hamarosan válással végződött házasság után, apa s leánya kétszer ha találkoztak. Az amerikai nagymama nevelte fel gyermekét.

Várom őt, látszólag nyugodtan, s mégis nagy belső felindulással.

Végre, ügyvédek, rokonok tárgyalásának eredményeként. Hogy elengedik, kísérőjével . . .Hogy pár órára láthassam.

Temérdek pénzt jelent az ilyesmi, egy szegény költőnek. Aki, ha magyarul ir, a becsületét se tudja megvédeni erre felé. Mert ez igy van. S ezen nem szabad csodálkozni.

De eszembe jut, amint ott a platánfák alatt, az ut mellett ülök, hogy még egy angol betseller iró is “Mike I love You” regényében megírta, hogyan vesztette el fiát. Mivel egy autószerencsétlenség miatt, amelyben felesége és kislánya meghaltak, az egyedül megmaradt Mikeet nehéz helyzetében ideigóráig egy más államban lakó nagyszülői gondozásra bízta. S akit aztán visszaperelni soha nem tudott. Olyan ‘ Kidnap”-szerü dolog ez. Amit Európaiak soha nem tudnának megérteni.

És eszembe jut a könyv, amit tegnapesti magányomban olvastam Rousseau “Vallomásai”-ból. Éppen idevágón. Akkor régen. De lám, a szellem mesterei vagy csak hívői is milyen kapcsolatosan gondolkozhatnak. Rousseau rábízta az államra. Én, a nagymamára! . . . Úgy érzem szavait . . . ‘‘Ha Épinaynére vagy Luxemburg grófnőre hagyom, meggyülöltették volna szüleit” ... Ez tör-Iria: IVANI ZOLTÁN

tént anyósom esetében is. Ezért tudtam, hogy minden perlekedés hiába való. Az ilyesmi ellen. Mint rágalma' zás esetében is. Mindent meg ' lehet nyerni. S mégis, mindent elveszteni.

I

Nos, ezek után. kedves ol- i vasóim elképzelhetik, hogy én, úgy egyedül, irásos-ember, idegenbeni szárnysze-gett- i ségélben, gépkocsi nélkül,

I ház és egyéb ingó és ingatlanbirtokosság fölénye, s az ezekhez kapcsolódó “kedves társaság” hangos fölénye hiányában miként várhattam őt?

ívani Zoltán

Őt, aki végre 14 éves lett. S a sck hivatalos tárgyalás se vezethetett volna eredményre. Csak az a körülmény, hogy egy amerikai misznek nem lehet megtiltani semmit. Hogy hová menjen? Hogy mit csináljon? . . . S igy azt is, ha most eme furcsa ‘‘ ki is tulajdonképpen az én apám” kérdést most a napi programjába vette.

Végre megérkezett.

Én felálltam a fűből. Már ez is hátrányos helyzetet jelent. Hiszen csak csavargókszegények ülnek fűbe. Vagy járnak gyalogosan.

Az őszt hirdető tücsökzenétől hangos, késő délután jelezte az én nagy hibámat. Hogy elmúlt az idő felettem. De végreis, itt apa lennék. S ezen túl már pillanatra villogtak szemeim. Rousseau könyvét, mélyebb réteget felejtve. S azt kérdeztem tőle:

— Mond Rózsa, nem haragszol, hogy elraboltam idődet? Talán most egy óceáni hancúrozástól . . . Mert remélem tudsz vizisielni? . . . Ne feledd, a te apád az első műkorcsolyázó volt arra felé, ahol ifjúságát élte . . . S mert igy van, az ilyesmit elvárom tőled is . . . Bizony, ha ma, a te korodban lennék, csak ezt a sportot művelném! . . . Mert reszketek, ha a partról látom a habzó vizhullámokban a síelőket . . . Ó hányszor láttalak téged is,- képzeletben magam előtt.

Azt hiszem nyertem. Egy csapásra feloldódott a feszültség, az egymást figyelés-mérlegelés megtorpanása.

Könnyedén szólt kísérőjéhez:

| Várj meg Joe a “Carusóban”. Amig apámmal leszek.

| És mi ketten, elindultunk; I örpze-vissza kóvályogni. Az erdőben, ahol régi, gcmbátkeresés közbeni kislányokról beszélgettem, hogy ez otthon i is igy volt.

j — Apád is nagy tücsök. —

(Nem törődik a téllel, még erre felé se próbáltam megjegyezni. De megértette és nevetett.

Lementünk a patakhoz. Mondtam neki: ez a kedvenc helyem. Alig párcentis víz, de hegyi patak, friss, álamba ringató. — S lám, nem szólt csalódva: Úszni sem lehet

benne . . . Hiszen, mindegyre jobban átfogott kezével-karjával, s úgy léptünk együtt, nagy egyetértésben. Amikor már csak valaki harmadikra, kívülállóra tartozna olyan kérdés, mint amit kérdezhetett volna tőlem:

— Miért nincs gépkocsid? miért nincs házad, miért nincs mindaz ami kell erre felé, hogy embernek ítéljék az embert?

Bevallom, térdem-lábam. kezem, reszketett s sikerem láttán.

A végén még én fékeztem őt, én az apa, a lányát.

— Otthoni őseidnek volt ebben része elég. S lám, mi i végre?

A te nagyszüleid pedig elj szegényedett diplomások voltak. Ezek után gondolhatod, hogy engem már mindez nem “ambicionált”. Én az igazság, a holnapi szépségek híváséért vetettem el magamtól mindezt.

E percben mintha túl sck lehettem volna számára. Amit csak akkor értene, ha írásaimból olvasna. Az ő angol nyelvén.

De lám, mégis megvolt a bizalom. Amely nyelvküicmbségeket elsöpör.

Visszatért a műúton történt találkozásunkra:

— Csakugyan szépen korcsolyáztál? . . .

— Miazhogy! . . . Az a sport, és a tánc, a balett, az irás mind rokon ... Nos, a muzsika is! Gyere csak be Feriékhez, majd eljátszok egy-két dalt. A modernekből is.

Be is mentünk.

Az ott töltött idő életem legnagyobb sikere volt. Meg-Kiskeríemben egy fecske-pár fészket Érzik, senki sem zavarja őket meg ott. Naphosszában oly édesen csicseregnek, Egész balzsam az én Fájó, bus szivemnek,

rakott.

Kis fecskéim megszántatok, ugye engem,

Hogy életem ugv bujdnkol kietlenben?

Atérzitek, hogy a szivem olyan árva, 1

Mint a déli földnek

Puszta óceánja? . . . b |

Kis fecskéim, ugye, ti is oda vágytok,

Hol virulnak, illatoznak még virágok?

S ha lát játok, .virág, levél már lehulltak, Szárnyra kelve, mentek Szebb hazába útnak?

hódítottam saját lányomat. Hiszen ő is a hartfordi gyermekkórus televíziójában, az ( első énekes.

! Be kár, hegy nem hallottam.

Megérezte mit gondoltam, i Azt felelte: annál jobban sze- i retlek, apám. Mert látom, az | életszeretésben nincs Időd , rám.

j Mikor kijöttünk, bizonyos, számára szokatlon vidám han- 1 gulatban — hiszen amint j mondja a nagymama mindig I csak azért óvja, hogy pedantériájában kiölje belőle az igazi érzéseket — elmentünk egy fabódé előtt. Benne az i öreg Joe fagylaltot árult.

— Akarsz egyet? — kérdeztem.

— Igen., miért ne?És a tölcsérszopogatás közben világosítom fel, hogy ez ja Jce itt milliomos. Az egész környék, rét, erdő az övé, I csak kedvtelésből árulja a fagylaltot, cukorkát. De otthon az ilyesmi lét és nemlét kérdése volt egy szegény árusnak

I A gépkocsijához, kisérőjé! hez visszatérőben, Rózsa ! csókol-ölel, alig tud elválni i tőlem.

Kiszakadt belőle a legszebb ' szó, ami érthető e pillanatj ban egy apát, itt Amerikában:

j — Öreg tücsköm, miért ' nem szólsz, hivjál telefonon, I jövök amikor akarod.

— Nem lesz kidnap? — kérdezem tőle. Gondolva arra, amikor kétéves korában a new-yorki 5-ik emeleti lakásomból vitte el nagyanyja.

i — Ne bolondozz, most már ’ tudom ki vagy! — Majd önmagára:

—S azt is, hogy én ki va■ gyök!

És az elsuhanó kocsi ref - jiektorfénye után rámborul a | legszebb, a legragyogóbb sö! tétség.

S én kiáltom a hegyeknek,

| a mezőknek, a közelgő ősz

! elé:

I — Ó élet-élet, . . . tücskeim csak muzsikáljatok!

NEVESSÜNK

Egy férfi látja, hogy egy üres kocsi gurulni kezd. Beugrik az autóba és lefékezi. Megelégedéssel száll ki és j szembetalálkozik egy izzadó j férfialakkal a kocsi tulajdonosával.

— Én állítottam meg a kocsiját.

j — Tudom. Én nyomtam

hátulról, hogy meginduljon,

* ❖ *

Két barát a Louvreban a Mona Lisa képe előtt áll.

— Menjünk, nem bírom j nézni ezt a mosolyt.

j _ De miért?

I — A feleségem mosolyog I igy, amikor hazudik.

íj! íjí ifc

Férj: Úgy beszélsz, mint egy idióta.

Feleség: Azt akarom, hegy

megértsd, ami mondok.

* * ❖

Két bakfis beszélget:

— Mondd, mi történik azzal a lánnyal, aki csókolódzás közben elveszti az eszét?

— Mi történne? Ész nélkül tovább csókolódzik.

TERJESSZE LAPUNKAT!

NEGYEDI SZABÓ MARGIT

FECSKE - FÉSZEK

Tücsökzene közben...